ELŐSZÓ Irta Fraknói Vilmos
ELŐSZÓ
Irta Fraknói Vilmos
Irta Fraknói Vilmos
)
Azon intézmények között, melyekkel a magyar nemzet, a fegyvere hatalmával kiküzdött haza területén, az állam-alkotás művét végrehajtotta és biztosította: a vármegye a leghosszabb életü – keletkezésében a királyságot megelőző, – de egyúttal a legtöbb átalakuláson ment keresztül.
Alkalmazkodni tudott a fejlődő állami élet idők folyamán jelentkező uj szükségleteihez: megőrizve „a perferikus erők konczentrikus működésének” kellékeit, olyan kivételes mértékben, a mint azokat a középkornak semmiféle más hasonló rendeltetésű politikai alkotása föl nem mutathatja.
Eredetileg tisztán katonai, honvédelmi feladatai voltak: a vár föntartásával, megoltalmazásával, az ország biztonsága fölött őrködni és a várhoz tartozó népségből fegyvereseket szolgáltatva, a királyi haderőt gyarapítani. A XIII. század második felében, a területén lakó nemességre kiterjeszkedvén hatósága, előbbi hivatása mellett a közigazgatás és igazságszolgáltatás organuma lett, de a királyi hatalom közege maradt és önkormányzata még annyira szűk korlátok között mozgott, hogy a nemesség az alispán választásának jogával sem birt.
Önkormányzata kifejlődését és politikai tényezővé emelkedését a vármegye a XVI. század elején érte el, amit a királyi hatalom sülyedése, a köznemesség súlyának gyarapodása vont maga után. Ehhez járult a mohácsi vészre következő időkben az a körülmény, hogy a nemességnek az országgyülésen személyes megjelenése megszünvén, utasításokkal ellátott vármegyei követek küldésének gyakorlata állandósult meg.
A hatalom legmagasabb fokára az országnak két király között megoszlása és a XVII. századbeli belháboruk idejében jutottak föl a vármegyék, amikor részleges gyűléseket tartottak, mint önálló hatalmak egymással szövetségre léptek és hol egyik, hol másik párthoz állottak. A béke korszakában pedig, a nemzet szabadságának és az ország önállóságának korlátozására czélzó udvari politikával szemben, az alkotmány megvédelmezésének hivatását töltötték be.
A XVIII. század végén Bessenyei György így írhatott: „Egy kis ország, respublica áll előttem, körülöttem, mely egy várnak megyéje; ...amennyi vármegyében fekszik a nemzet, annyi egymástól független tartományt és itélőszéket formál.”
Az 1848-ik évi törvények, a nemesség kiváltságos állásának megszüntetésével és a felelős kormány meghonosításával, majd az 1876-ik évi törvények, a közigazgatási bizottságok szervezésével, a megyei önkormányzat formáinak módosítását és hatáskörének megszorítását eredményezték. Újabb jelentékeny változtatásokat helyez kilátásba a közigazgatásnak tervezett államosítása. Azonban minden esetre elég tág tért fog a vármegyének meghagyni, hogy meg nem fogyatkozott erejével, a nemzeti élet nagy föladatainak megoldásában, multjához méltó tevékenységet fejthessen ki, melynek a helyi érdekek természete határokat szabhat a kiterjedésben, de nem csökkentheti jelentőségét és hatását. A vármegyék azt az erősen kidomborodó individualitást, melyet a földrajzi és népességi viszonyok sajátossága, a történeti hagyományok befolyásával karöltve megalakított, bizonyára mindenkor képesek lesznek érvényesíteni, anélkül, hogy az állam egységes fejlődésének feltételeivel összeütközésbe kellene jönniök.
Az az önálló szerep, a mi a vármegyei intézménynek a multban osztályrészül jutott és az a hivatás, a mi reá a jövőben még várakozik: kellően megokolja ennek a monumentális irodalmi vállalatnak megindítását, melynek czélja, hogy az ország mindegyik vármegyéjének történeti multját és jelen állapotát híven és kimerítően tüntesse fel.
A mult században Bél Mátyás, a jelen század első felében Fényes Elek és Palugyay Imre nyujtottak ilyen irányu munkákat a magyar közönségnek.
Ma már egyes ember nem határozhatná el magát arra, hogy nyomukba lépjen. A tudományosság ez időszerinti igényeinek kielégitése végett a szakemberek egész táborának kellett szervezkedni.
Az imént megnevezett nagyérdemü tudósok dolgozataival egybevetve a „Magyarország Vármegyéi és Városai” czímű vállalat keretében eddig megjelent három kötetet: nemcsak a terjedelemben tünik föl a különbség, hanem abban is, hogy a földirati és történeti részek mellett, egyenrangú helyet foglal el a közművelődési és közgazdasági fejlődés sokféle tényezőinek szakszerű méltatása. Emellett nem kicsinylendő az illustrátiók becse; mert ezek által válik a mult századok fönmaradt emlékeinek és korunk alkotásainak ismerete teljessé.
* * *
Az ekkorig közrebocsátott kötetekhez méltóképpen csatlakozik most a negyedik: Nyitravármegye monografiája, sőt túlszárnyalja azokat tartalmának bőségével és gazdagságával.
Mikor ezt a kötetet – a vett kitüntető felhivásnak hódolva – szerény bevezető soraimmal megnyitom, szívemet megdobogtatják a kegyelet és ragszkodás érzelmei, melyeket szülővármegyénk iránt mélyen meggyökerezve viselünk magunkban, úgy hogy varázskörükön belül maradunk akkor is, ha az életpálya esélyei korán elvezetnek és állandóan távol tartanak forrásuktól.
A nagy Pázmány Péter nemes és meleg szavaival, melyeket szülővármegyéjének ajánlott könyvének élén olvasunk, én is, igénytelen életírója, elmondhatom magamról:
„Negyven egész esztendeje leszen, mikor az Ur Isten engem honomból, ismerőseimnek társaságából, atyafiságomnak nemzetségéből kegyelmesen kiszólíta s egyházi állapotra választa. Soha azóta, édes nevelő hazám, feledékenységben nem volt előttem emlékezeted, sőt kívántam s kerestem abban módot, hogy velem való dajkálkodásidat hálaadó szolgálattal valami részből megköszönjem és csekély értékem szerint kedveskedjem. De mód nem adatván hozzád való kötelességemnek teljesítésében, hogy teljességgel háladatlanul meg ne halljak, vénségemben ezzel a kis irásomnak neked ajánlásával, ha kötelességemnek eleget nem tehetek, ismertetni akarom hálaadó igyekezetemet.”
Hogy a biboros magyar Cicero ezen megható nyilatkozatának ismétlésére elég jogczímem legyen, szándékom volt e helyen egy nagy képben állítani elő mindazon lényeges vonásokat, a melyek ezen könyv nagyérdemü munkatársai által feldolgozott egyes fejezetek keretében kidomborodnak.
Végigpillantani óhajtottam a vármegye dicsőségben és gyászban gazdag történelmének lapjain, melyekre nagyrészt a levéltárak rejtekeiből fölszinre hozott emlékek most első ízben árasztanak teljes világosságot* s óhajtottam volna egybeállítani napjaink békés erőfeszítéseinek a közélet sokféle térein kiküzdött eredményét, azon alkotásokat, melyek a jövendő virágzásnak csíráit rejtik magukban; mert mult és jelen, a harczok és küzdelmek, a külső ellenség visszaverésére vívott csaták, a polgárháboruk mérkőzései csak úgy, mint az egyházak és iskolák működése, a tanácstermek tárgyalásai, a föld kincseit értékesítő szorgalom, a művészet remekeinek megteremtése és egybegyűjtése s az emberi szenvedéseket enyhítő szeretet művei – mindez az egységes élet különböző megnyilatkozásait képezi, melyeknek benső összefüggésére s kölcsönös egymásrahatására utalni, a történetírás egyik legtanúlságosabb feladata.
Örömmel teszek eleget a történelmi rész érdemes szerzőjétől vett felszólításnak és hálás elismeréssel adózom a vármegye egyik tudós fiának, Tagányi Károly orsz. levéltárnok úrnak, a ki évtizedeken át nagy buzgósággal gyüjtötte egybe a megye történetére vonatkozó adatokat, melyeket, miután feldolgozásuktól más fontos történetírói feladatok elvonták, tiszteletre méltó önzetlenséggel bocsátott a monografia rendelkezésére.
Azonban a rendelkezésemre álló tért szűk korlátok közé szorította a munkának rendkívüli arányokban megnövekedett tartalma; és korlátokat szab az a körülmény is, hogy éppen a történeti rész befejezése s a kötetnek tovább nem halasztható kiadása idején látóképességemmel élnem nem lehetett.
És így arra kell szorítkoznom, hogy azt a világtörténelmi jelentőséget emeljem ki, a melylyel ezen vármegye területének a magyaroktól való elfoglalása dicsekedhetik és utaljak azokra a mozzanatokra, melyek a magyar faj és nyelv politikai uralmát ezen megye területén jellemzik.
Csehország hírneves történetirója, Palaczky Ferencz, már egy félszázad előtt megírta, hogy „a magyarok betelepedése mai hazájokba a legnagyobb szerencsétlenség volt, mely a szláv világot egy egész évezreden át éri vala; mert a magyarok az éppen alakulóban levő óriási szláv birodalom szívébe ékelvén be magukat, a szlávok reményeit örök időkre megsemmisítették.”
Ezen beékelési művelet legnevezetesebb részének szinhelye Nyitravármegye volt. A magyarok bevándorlásának idejében, a nagy morva birodalom hatalmas fejedelme, Szvatopluk, ki Nyitra várában tartotta udvarát, Arnulf császárral háborúba bonyolódott. Árpád fejedelem, kit mindkét fél segítségül hívott, a német birodalom részére állott. Ezzel megalapította azt a hagyományossá vált politikát, mely a germán és szláv fajok hatalmi törekvéseinek összeütközései alkalmával, Habsburgi Rudolfnak II. Ottokárral és III. Frigyesnek Podjebrád Györgygyel szemben a magyarok szövetségét biztosította.
A magyar hadak vitézsége Arnulfnak szerezte meg a győzedelmet. Majd néhány évvel utóbb, a belső viszályoktól emésztett morva birodalomra halálos csapást mért Árpád azzal, hogy meghódította kárpátalji részét, melyet attól fogva a hűség és összetartás soha meg nem lazult kötelékei csatolnak a magyar hazához.
Azonban ennek a hódításnak a hódítókra nézve is nevezetes következményei voltak.
A magyarok Nyitra vidékén kath. egyházi szervezetet, papokat és szerzeteseket találtak. Ezeknek hatása kétségkívül közreműködött abban, hogy a magyar nemzet a kereszténységet elfogadta és Rómához, nem pedig a szakadár görög egyházhoz csatlakozott. És azt a fényt, melylyel a magyar kereszténység hajnalát az első szent király apostoli lángbuzgalma és fiának erényei elárasztották, Nyitra zoborhegyi kolostorának szent lakói, Zoerard és Benedek, ragyogó sugarakkal gyarapították.
Ugyanekkor a magyarok az általuk elfoglalt ország ezen részére, csak úgy, mint a dunántúli vagy tiszamelléki tájakra, fajuk és államiságuk bélyegét ráütötték.
A magyar nemzet a hazánkban talált és később bevándorlott népek irányában a legnemesebb politika sugallatait követte, szabadság- és alkotmány-cultusával biztosítván a nemzet egységét.
Büszkén hirdeti a magyar történetírás, „hogy a magyarok, meghódítván az országot, nem állítottak fel válaszfalat, mint más nemzetek tevék, a hódító és hódított közt; nem alkottak kasztokat, mint Ázsia népei, nem voltak helotáik, mint a helléneknek, rabszolgáik mint a rómaiaknak és Amerika szabad népeinek, sem elnyomottjaik, mint az angoloknak. Nem követeltek maguk számára hegemoniát, de még kiváltságot sem. Az idegen faju elemeket készséggel fogadták az uj állam kötelékeibe, megnyitva mindannyi előtt a kiváltságos osztályok, sőt még a legmagasabb állami hivatalok sorompóit is.”
Ez a nagylelkűség és elfogulatlanság, melyet ily módon bebizonyított, méltó jutalmát találta abban a kivételes vonzó erőben, a mit az itt talált és később meghonosított egyéb fajok, vitézség, politikai képesség s magasabb műveltség által kiemelkedő legnemesebb elemeire gyakorolt, a melyeket a legteljesebb asszimiláczió utján vett föl magába.
Elég az idegen származásu Hunyadiakat és Zápolyaiakat neveznünk meg, kikben a legnemzetibb eszmények képviselőit látták a honfoglaló magyarok utódai.
Nyitravármegye területén is testvéri frigyben éltek egymás mellett az ott levő tót lakosok, a honfoglaló magyarok nemzetségei és a később bevándorlott népelemek.
A cseh királyok a XI. század folyamán tett hóditási kisérleteik alkalmával, a XV. században a nyitravármegyei erődítményekben megfészkelt cseh és morva husszita rabló-vezérek, szövetségesekre itt nem találtak. És azon lengyel trónjelölt előtt, a kit Mátyás király ellen hívtak be pártütők Magyarországba, sajnos, magyar főpap nyitotta meg Nyitra várának kapuit.
Figyelemre méltó, hogy Nyitravármegyét tömegesebben és sürűbben népesítette be a magyar faju lakosság, mint az ország többi északi megyéit. Tanuságot tesznek erről a fönmaradt legrégibb birtokügyi oklevelek s azok által föntartott még sokkal régibb eredetű helynevek.
Természetszerűen magyar volt az egyház is, érzelemben és nyelvben. Középkori fönmaradt nyelvemlékeink közül nem egy, nyitravármegyei kolostorokból került elő; köztük az elbeszélő magyar irodalom legrégibb maradványa: Assisi Sz. Ferencz életirata. És Nyitravármegye szülötte volt az a Komjáti Benedek, ki a nyomtatásban megjelent magyar könyvek legelsejét, szent Pál leveleinek magyar fordítását 1533-ban közrebocsátotta.
Magyar szónokok és nyomtatványok terjesztették a protestantizmust is Nyitravármegyében és segítették uralkodó állásra, megnyervén a legelőkelőbb családok tagjait, kiket készséggel követett a nép tömege.
Nemcsak a ma is magyar Érsekujvár, hanem Galgócz, Komját, Sempte, Ürmény és sok más, ma tót helységekben nagy számu magyar protestans hitközségekkel találkozunk, sőt Komjáton és Semptén a XVI. század második felében a Forgáchok és Thurzók pártfogásával két hírneves protestans lelkésztől, Huszár Gáltól és Bornemisza Pétertől alapított nyomdák a protestans hittudományi irodalom magyar termékeinek egész sorozatát hozták napvilágra.
Szintúgy az a mozgalom, mely a protestantizmus részéről enyészettel fenyegetett kath. egyház megmentésére éppen Nyitravármegyéből indult ki diadalútjára, a magyar szó és a magyar sajtó harczba vitt fegyvereinek tárházát találta itt.
Maga a vezér is Nyitravármegye szülöttje és főpapja, Forgách Ferencz, ki ebbe a küzdelembe belevitte leghíresebb ősének, Balázsnak, önfeláldozó hűségét és veszélyektől vissza nem riadó merészségét, a melyet a katholikus érdekeknek és a korona jogainak országgyűléseken és békealkudozásokban erőteljes oltalmazásaival, egyszersmind Bocskai hadaitól ostromolt Nyitra várában kifejtett hősies ellenállással is kitüntetett. Körüle csoportosult a nyitravármegyei Sellyén fennálló jezsuita-rendház tagjainak lelkes kis csapata, melynek legkiválóbb harczosa Pázmány volt. Nyitravármegye szószékein bűvölte el ő legelőször hallgatóit, magyar egyházi szónoktól utól nem ért ékesszólásával. Itt aratta első sikereit a protestantizmus főrangú híveinek térítésében. Forgách ösztönzésére a püspökség radosnyai nyári lakában írta meg (1602) első magyar könyvét, mely nyelve erejével, dialektikája élével, az abban fölhalmozott tudomány-ismeretek gazdagságával, megalapította szerzőjének hírét és tekintélyét.
Azonban Nyitravármegye monografiája, mely a magyar faj dicsőséges történetének ilyen lapjait tartalmazza, nem hallgatja el, sőt leplezetlenül föltárja azt a súlyos veszteséget, mely a magyar fajt Nyitravármegyében, a magyar lakosság számának jelentékeny megfogyásával, a XVIII. század folyamán érte. Sok helységben, melyekről tudjuk, hogy a XVI. és XVII. században tisztán magyar lakossága volt, melyekben magyar elnevezésüket a dülők máig megtartották, ma kizárólag tótok laknak. Kimutatható, hogy a magyar lakosság, ott, hol a háborúk viszontagságai következtében kisebbségre jutott, a betelepítések által meggyarapodott tót lakosságba beolvadt; és nem csekély azoknak a száma, kik a mai napig magyar nevet viselnek, a magyar faj typusát őseiktől örökölték, de őseik nyelvét többé nem értik.
Ezen tényekkel szemközt, a monografia lapjain felhalmozott statisztikai adatok nagy tömegében, egy számot találunk, mely a szenvedett veszteségért a kárpótlás igéretét tartalmazza.
A tankötelesek 94 1/5 százaléka látogatja tényleg a népiskolákat. Ez az eredmény kiválóan örvendetes; mert ennél kedvezőbb arányszámmal az országban csak három vármegye dicsekedhetik. A magyar állameszme szolgálatában álló iskola, a „Felvidéki magyar közművelődési egylet” lelkes tevékenységétől támogatva: a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar nemzeti szellem hódításainak biztos kilátásával kecsegtet.
És ebben közre fog működni ez a könyv is, mely családi hagyományokhoz hasonlón, fokozott élénkséggel közvetítheti a hazai történelem nagy tanúlságait.
A történetírás nem vesztette el képességét, a magistra vitae, az élet mestere két évezred előtt a nagy római szónoktól jelezett hivatásának betöltésére.
Lapjain hiába keressük a mesék varázsigéit; hanem megtaláljuk a mult idők fényénél megvilágosítva az útakat, a melyeken az eszményi lelkesedés és a nemes mérséklet, az önzetlen áldozatkészség és a kitartó munka elvezetik a népeket a hatalom és jólét czélpontjaihoz.
Budapest, 1898. nov. 23.
Fraknói Vilmos.
NYITRAVÁRMEGYE CZIMERE.
(Zárókép)
