Eltótosodott magyarok.
Eltótosodott magyarok.
A mult század elejéig Nyitravármegye magyarsága is jóval nagyobb volt. Statisztikai kutatásai alapján Kőrösi József is már rámutatott a mult század óta folyt eltótosodásra. De elég egy tekintetet vetnünk a megye helységeinek névsorára, mielőtt megmagyarositásuk bekövetkezik, hogy illusztrálva lássuk a statisztikai kutatás kedvezőtlen eredményét. Minthogy a vármegye községeinek nagy része, még a német telepítvények is, megőrizte tót nevét: bizonyosra vehető, kivált ott, a hol e föltevést történelmi névadat is támogatja, hogy a ma már részben vagy egészen eltótosodott 174magyar nevű helységeket eredetileg magyarok lakták. Mint az alfölddel érintkező felvidéki határrészeken mindenütt: itt is főképen a török háborúk és a szabadságharczok fogyasztották meg a népességet. A kipusztult magyarok helyébe tótokat telepítettek, a kik többségre kerülvén, a nemzeti érdeket, nemzeti művelődést éppen nem ismerő, a nemzeti nyelvvel egyáltalában nem törődő korszakban rendre beolvasztották a magyarokat. A magyarra valló tipuson kivül, a mire rá fogunk mutatni a tótoknál, útba igazít bennünket a magyar nevű, ma csak tótul beszélő emberek nagy száma. Például Komjáton az összes dűlőnevek magyarok, a ma is élő, de már eltótosodott családok szomorú példaként intenek ránk neveikkel, mint: Balog, Bogyó, Barát, Barta, Bátor, Cseles, Garai, Gosztonyi, Huszár, Kis, Kölösi, Mészáros, Molnár, Oláh, Révai, stb. Nyitravármegyében tehát ugyanaz az átolvadás ment végbe a magyarság rovására, mint Abaujvármegyében. Csakhogy Nyitravármegye még kedvezőtlenebb helyzetben volt, mert a szomszéd Morvaország rokon szlávjai évről-évre újabb rajokkal szaporították a törzslakos tótságot. Bánkeszi, Csornok, Egyház-Nagyszeg, Szőllős, Várad, Födémes, Báb, Nemes-Kürt, Bajna, Sárfő, Vezekény, Köpösd, ma egészen tótok; még több azoknak a magyar nevű helységeknek száma, a melyekben tóttal, ritkábban némettel elegyesen lakik a magyarság, a miről az egyes községek ismertetésében kaphatunk felvilágosítást.
Kőrösi József, a székesfővárosi statisztikai hivatal igazgatója, jelenleg sajtó alatt levő művében, melyben kilencz felvidéki vármegye eltótosodásának nyomait és okait kutatja, szintén számos magyar dülőnévre, családnévre, történeti forrásra talált, melyek Nyitravármegye eltótosodásának képét elég sötét szinekkel festik. A tótosodás, mely kétségtelen adatok szerint, mint említettük, mindjárt a Rákóczy-szabadságharcz után megindult, Kőrösi tanulmánya szerint Mária Terézia óta öltött nagyobb mértéket. Az 1715-iki jobbágyösszeirás ugyanis az akkor csekélyszámú, mindössze 158 jobbágy közt csak 29 tótot és 5 németet talált; 124 család magyar volt. Ezekhez természetesen nem számíthatjuk a városok német polgárait.
A Zobor mentén levő Pográny, Geszte, Gerencsér, Kolon, Csitár, Zsérei Ghymes, Béd, Vicsáp-Apáti, Menyhe, Lajosfalu és Egerszeg még Árpádkori eredetű magyar faluk. De magyar volt akkor Ghymes-Kosztolány és Felső-Elefánt is. Ez utóbbi helység dülőinek neve ma is magyar, családa pedig: Sebő, Kovács, Szajkó, Király, Garai, Erdélyi, Fazekas, Sipos, Varga, Bogyó, Nyerges stb. Ős magyar falu Szalakusz is.
Nagy-Emőke 1716-ban alapított plébániájában magyar volt az isteni tisztelet nyelve, ami a helység kétségtelen magyar volta mellett bizonyít; de főleg a bevándorolt tót cselédség révén már a mult században megindult az eltótosodás.
Kis-Lapás, mely ma tót, szintén tiszta magyar volt. Lakói ilyen neveket viselnek: Kiss, Karabinos, Mokos, Kosztolányi.
Ivánkán, mely ma háromnegyedrészben tót, szintén magyar dülőneveket találunk: Borsos domb, Várhely, Kenderföld, Galagos.
Ürményben, úgy mint Komjáton is, a reformátusok kiűzésével csökkentették meg a magyarok számát. Ámde itt a katholikusok is magyarok voltak. Ürményben 1715-ben 14 jobbágy közül még 11 magyar volt; 1800-ban már a tanító is alig tudott magyarul, s a legutóbbi népszámlálás is csak kevés magyart talált ott.
Czabaj és Salgó tót lakosainak magyar neve is szomorú illusztrácziója az eltótosodásnak. Semptén az 1791-iki egyházi összeírás még túlnyomó 175számú magyart talált, ötven évvel később, 1840-ben a helység már tiszta tót volt.
Ujlakon és Üregen szintén magyarok a dülőnevek, éppen úgy, mint a lakosok legnagyobb részének vezetékneve.
A magyarság azonban még a Morva mentén is bírt véghelyekkel, melyeket elvesztettünk; ilyen az őrségi szervezethez hasonló feladat czéljából alapított Strázsa és Szakolcza városa is a hol ma csak az intelligenczia magyar, holott még a nult században erős magyarsága volt.
