Az Alföld és a hátság.
Az Alföld és a hátság.
A mennyiben lényegében a Tisza folyása jelöli az Alföld legmélyebb vonalát, mondhatjuk, hogy területünk ény.-dk. irányban lejt, a hegyes vidék kivételével pedig nyugat-keleti irányban a Duna völgyéből fölemelkedik a Duna–Tisza közötti hátság 107.4 m. közepes magasságig,* hogy onnan a Tisza völgyébe szálljon alá. A Duna–Tisza közötti hátság éjszak-déli lejtése nem közvetetlenül szembetünő. Míg Maglód fölött, a Cserhát löszfedte nyúlványainak határánál a hepehupás térszín átlag 240 m. (Erdőhegy) és 250 m között ingadozik, addig a Maglód alatti Ecser község már csak 160 m., Vecsés, Üllő, 120 m, Alsódabas 110 m körüli magasságban fekszik, ámbár ez nem annyira a közel 95 km hosszú hátság lejtése, mint inkább annak egyenetlen felszíne mellett bizonyít, mert Dabas alatt a felszín fokozatosan emelkedik és a vármegye határánál (Jánoshalma fölött) eléri a 150 métert. Ha viszont nyugatról kelet felé követjük a térszín domborzati viszonyait, például Alberti szélességében (47°75’) azt tapasztaljuk, hogy a Duna árterülete (közel 30 km vonalon) átlag 90–100 között marad, a homokfödte hátság lábánál már 105, Kakucs községen túl már 135 méter, legnagyobb magasságát eléri Albertinál (149 m, Kálvinhegy 193 m), onnan azután a czeglédi tanyákon át enyhe lejtéssel (40 km-re 60 m magasságkülönbség!) eléri a Tisza medrét (88 m).
Az adatok végig az Adriai tenger színtjére vonatkoznak, hacsak más nullapont külön nincsen kiemelve. Az adatokat részben a katonai felvételek, részben az államnyomda szerkesztésében megjelent 1:144.000 térkép alapján adjuk.
A diliuvális koru hátság a Duna és Tisza aluviális völgyeiből emelkedik ki. 18433.6 km-nyi területéből mintegy 10893.47 km esik a 100 m-nél magasabb és csak 84.86 km a 150 m-nél magasabb területekre.
Legéjszakibb pontja a Szent-Endre-sziget éjszaki csúcsa (Kisoroszi község). Határa a szoros torkától kezdve a cserháti halmok alján húzódik lefelé, délkeletnek Czeglédig, innen a régi Tiszapart mentén már könnyen felismerhető kanyarulatokban Alpárnál eléri a Tiszát. Azután távolodva a Tiszától Kiskúnfélegyházának tart; ezt megkerülve, délnek fordul s Jászszentlászló községen alul elhagyja a vármegye határát. Nyugaton a hátság a Duna régi, diluviális partját (a térképen vonalkázás jelzi) követi, helyenkint aránylag meredek, magas partfallal, rendesen lejtve annak ártere felé. A Cserhát löszszel fedett nyulványainak dombjai ama nagy törmelék-kúp mentén vannak, a melyet a Duna a pliocén kor végén Pestszentlőrincztől Ecserig, illetve Maglódig húzódó ívben rakott le. Ettől délre az emelkedések 110–140 m között váltakoznak. A felszín itt az új-diluviális és ó-alluviális agyag, illetőleg iszaprétegeket takaró futóhomokból áll, a mely éjszaknyugat-délkeleti irányban, tehát az e területen uralkodó szél irányában mozog és helyezi el buczkáit,* a melyek most már pusztai növényzettel félig kötettek (péld. okáért buczkák a matkói erdőben, Kecskemét határában). A homokbuczkák éjszaknyugat-délkeleti irányban való elhelyeződésének semmi köze a Magyar Középhegységben kimutatott és alább még tárgyalandó, hasonló irányban húzódó tektonikai vonalakhoz. Jóllehet, e vonalak nyoma az Alföldön is követhető, sőt alighanem velük hozhatók összefüggésbe az alföldi éjszaknyugati részének rengései, a buczkasorok képződése mégis tisztán a szél (éjszaknyugati száraz szél, Főhn) hatásának eredménye. A homok 4részben a Dunából származik s a szél szárnyán jutott a hátság lejtőjén annak tetejére és onnan a Tisza völgyébe, – „beborítva itt a lősz felszínét” – és végre a telecskai platóra22*.
Különösen szépen látható az 1:200,000 katonai vagy a magyar államnyomda szerkesztésében megjelent 1:144,000 térképen, a hol a buczkákat erdők jelölik. A buczkák a futóhomok mozgása három makszimumának megfelelőleg, három vonalban sorakoznak 1. izsáki, 2. kecskeméti és 3. szikrai sor.
Lásd: Magyarország Vármegyéi és Városai XVI. kötet: Bács-Bodrog vármegye természeti viszonyai.
A fennebb vázolt fiziográfiai viszonyoknak magyarázatát főbb vonásaiban a vármegye alföldi részének geologiai, meteorologiai, illetőleg hidrográfiai viszonyai adják meg. A diluvium elején, a Kárpátok gyűrűjén belül keletkezett medenczéket mindjobban kiédesülő tavak borították, a melyek egymással összeköttetésben állottak. A mai Magyar Kis-Alföld medenczéjét betöltő tó vize több helyen (pl. a visegrádi szoroson, a moóri völgyön és a Dráva völgyén át) folyt le a Nagy-Alföld medenczéjébe. A mind jobban kifejlődő vízfolyások helyén kavics- és homok-lerakódások, torkolatuknál pedig nagy törmelékkúpok találhatók már a levantei korban. Ilyen eredetű a Maglódtól Pestszentlőrinczig húzódó törmelékkúp, a melyet valószínűleg a visegrádi szoroson áttört Duna épített. Hasonlóak a Kúnszentmiklós, Dunavecse, Dunapataj és Solt melletti törmelékkúpok is, a melyeknek anyaga a Bakony- és a Vértes-hegységből származhatott (Kalocsánál ennek a törmelékkúpnak a maradványa még vagy 15 m vastag kavicsrétegből áll.) A Duna mentén még több helyütt találkozunk ilyen törmelékkúp-maradványokkal.* Ezeknek a törmelékkúpoknak az anyagából származik a futóhomok jó része. A törmelékkúp anyaga, melyben ökölnagyságu kavicsok elég gyakoriak, ugyanis a pereme felé mindinkább finomodik, úgy hogy a szélnek nem kerül nagy munkájába a finomabb szemű anyagnak kifuvása.
Ercsinél a kavics 105 m. magasan található; Dunaharasztinál, Dunavecsénél 2–6 m., Fülöpszállásnál 10–20 m.-nyire fekszik a felszin alatt, (absz. magasságban 4: kb. 95 ill. 71 m).
Hozzájárul azonban ehhez a diluviális anyaghoz a Dunának alluviális homokja is. A diluvium elejével kezdődik a lösz-képződés.* A Duna–Tisza köze akkor steppévé vált (400 mm-nél kevesebb évi csapadékkal és hideg éghajlattal; a lösz csak steppében képződhetik). Megtaláljuk a löszt két kifejlődésben: diluviális képviselője az ó-alluviális, alacsony Duna-terraszból szigetként kiemelkedő és a dunántúli lösz-vidékhez tartozó, attól a Duna által elvágott solti platón kívül a Cserhát déli nyúlványain (Czegléd–Maglód és Tápiószéle–Gödöllő vonalán), a melyeknek végződései ó-alluviális lösztakaróval vannak borítva. Ugyanez az ó-alluviális lösz előfordul a felszínen, bár csak foltokban, magán a hátságon (Lajosmizse, Kecskemét, Halas tájékán) és a Tisza völgyében. (Kiskúnfélegyháza, Kistelek)22.
A lösz, v. Richthofen báró német tudós meghatározása szerint évezredeken át aláhulló por, a szubaerikus, a szél által tovaszállított anyag helyenként tetemes vastagságig megnövekedett rétegeket alkot (Titelnél 60–80 m). A Duna–Tisza közén a lősz, nem tipikus, nem olyan, mint a Dunán túl. Alpárnál a Tisza mellett a lösz egy változata fordul elő, melynek külső habitusa lényegesen elüt a típusos lőszétől. Futóhomok-szemcséket, kizárólag szárazföldi csigákat (Helix, Succinea, Pupa) tartalmaz, de az elkorhadt növénygyökerek helyén nem meszet, hanem limonitot találunk. Finom lemezekké esik szét; tökéletlen rétegződést mutat, konkrécziói nem a lőszéihez (lőszbabák) hasonlók. Nátriumhidrocarbonat-tartalma nagy; keményebb, nehezebb és tömöttebb is, mint a lősz. Ennek szakasztott mása található Nagybecskereken, a Béga partján, szép feltárásokban, 4–5 m magas falakban. A lősznek ezt a válfaját, melynek a Duna–Tisza közötti hátságon igen nagy az elterjedtsége, takir-nak nevezik.
Treitz és Halaváts kutatásai e területen új-alluviális lőszt is különböztetnek meg, a mely a vármegye határain belül csak a Duna balpartján fordul elő22. A Duna–Tisza közötti hátság tetején annyira dominál a futóhomok, hogy az altalajnak természetes feltárását sehol sem találni. Császártöltés, Hajós, Nádudvar, Sükösd vidékén azonban a hátság meredek fallal védződik a dunai terrasz felé és itt megismerhető az aránylag vékony homoktakaró alatti talaj minősége is. Ez lösz s a lösz alatt újra homok. Budapest környékén ez kavicsra (levantei) és agyagra (pontusi) települt; az utóbbi viszony található Aszód vidékén is.21
A Duna és a Tisza egykori árterületei ó-aluviális terraszoknak tekintendők,15 a melyek a legkülönbözőbb stádiumban levő futóhomok-alakulatokkal, holtmedrekkel teltek; elterjedésüknek makszimális határát a hátságnak helyenkinti magas partja jelzi, a mely mind a Dunánál, mind a Tiszánál a jobb oldalon, tehát nyugaton van, míg a bloldalt lapályos ártér kíséri. A Duna balpartján Császártöltésnél, Hajósnál, Nádudvarnál, Sükösdnél ugyan szintén van magas part, a mely teljesen azonos a jobboldalon lévővel, de a míg az előbbi esetben 5a magas part tisztán az egykori árvíz hullámainak hatása alatt keletkezett, addig a jobbpart meredek falai a rendes magasságú víz mosásának köszönik keletkezésüket. Ezt a jelenséget, mely – a földünk éjszaki féltekéjén – a folyók középszakaszán és a nagy lapályok több ágra nem oszló folyóinál általában észlelhető, Baer szentpétervári akadémikus ismerte fel és tanulmányozta először. A róla elnevezett törvényt* azonban már az ő korában (1859) sokan megtámadták és ma azt hisszük, hogy nem a föld forgása, illetve a gyorsulás, hanem valószinűleg az uralkodó szél és – a Dunánál és Tiszánál – alighanem tektonikus viszonyok is közreműködnek az említett jelenség létrehozásán4. A Duna–Tisza közén tényleg az egész éven át uralkodó szélirányok között, mint alább is látni fogjuk, a délkelet-éjszaknyugati (Kossovo) is dominál.
Szerinte azok a folyók, „melyek a délkörök irányában folynak”, az éjszaki féltekén a jobb, a délin a balpartot támadják meg inkább. A magyarázata ennek a ténynek az, hogy „földünk forgássebessége éjszak felé irányuló folyónál kisebb annál, melyet az odaérkező víz kisebb szélességekből magával hoz, úgy hogy a szélességkülönbözet összegezése viszi a vizet kelet felé. Dél felé irányuló folyóban ellenben az éjszak felől jött víz kisebb forgási sebességgel bír, mint a meder, azért ettől nyugatra elmaradni törekszik, tehát itt is, mint előbb, a jobb part felé nyomul. A déli félgömbön ugyanazon magyarázat nyomán az ellenkezőt találjuk”. (Lóczy L.: A folyóknak mint geologiai tényezőknek munkája.***)
** Ma a Duna–Tisza köze ép úgy, mint az egész Magyar Nagy-Alföld – miután évi csapadéka középértékben még a legszárazabb vidéken is (Kondoros 510 mm.) 400 fölött van, szavannának tekinthető.
*** Halaváts ezeknek anyagát lőszszerű sárga agyagnak tekinti, a mely tehát csak hasonló a lőszhez, de nem azonos vele.
A folyamoknak ilyetén vándorlása okozhatja a vármegyék közötti határeltolódását a jobbpartól a balpartra, különösen akkor, ha a folyam illető szakasza kanyarodásokban gazdag. Ez utóbbi jelenség mind a Dunánál, mind a Tiszánál, de különösen az utóbbinál nagy mértékben tapasztalható. A Dunának a vármegye határai közé eső éjszaki része zátonyos, szigetekben gazdag, déli részében pedig számtalan a kanyarulat, míg a zátonyok hiányzanak. E jelenség magyarázatát Lóczy törvénye adja meg, a melynek értelmében „az olyan folyók, a melyeknek hordaléka nehezebben mozgatható, mint a partjuk anyaga, zátonyokat építenek és szétágaznak. Azok a folyók ellenben, a melyek könnyebben mozgatják saját hordalékukat, mint partjuk anyagát, azok kanyarognak. Ez a törvény a folyók egyes szakaszaira is ráillik.” A Duna Dömöstől, a hol a vármegye területére lép s a mely szakaszon sodra és esése is még jókora, egészen Fajszig zátonyos, szigeteket alkot, mert itt még kavics a hordaléka, a melyet nehezebben mozgat, mint partjának lőszös, homokos anyagát. Fajszon alul pedig már éppen úgy kanyarog, mint a Tisza, mert itt nehezen továbbítható hordalék híján van. A Tisza Szolnok alatt lép a vármegyébe. Miután már Mezővári tájékáig (Beregszásztól délre) minden nehezen mozgatható hordalékát lerakta (és zátonyokat alkotott) e vármegye területén csakugyan erősen kanyargós mederben folyik és már csak a Sajó torkolata alatt jelentkeznek újra zátonyok. Mind a Tisza, mind a Duna régi árterére jellemzők a holtmedrek, a morotvák, a zátony- és parti dünék, a melyek különösen a Tisza mentén tanulmányozhatók nagyon szépen. A holt medrek vagy úgy keletkeznek, hogy a folyó kanyarulata eléri makszimális határát és árvíz idején a kanyarulat két ágát elválasztó földnyelvet az ár átszakítja, ilyen módon új, rövidebb medret készítve magának, vagy úgy, hogy mesterségesen, csatornával vágják át a kanyarulatokat. Az ilyen holt medrek mentén találjuk a parti dünéket is, rendesen prehisztorikus telepekkel. A dünék rendesen váltakoznak úgynevezett szíkes laposokkal, a melyek kifújt homoktalajon képződnek; helyzetük a dünék által van meghatározva (Kiskúnfélegyháza határában NW–SO fekvésűeknek tapasztaltam). Javarészük az elszíkesedésnek többé-kevésbé előrehaladott stádiumában vannak, azonban akad olyan lapos is az Alföldön, a mely az elszíkesedésnek nyomát sem mutatja.* Itt röviden a szík még ezideig megfejtetlen kérdésére is kell kitérnünk. Kötött és félig kötött homokbuczkák között vagy egyéb mélyebb pontokon összegyülemlik a téli és tavaszi csapadék el nem szivárgó része, úgy hogy kisebb-nagyobb tócsák és hosszú, keskeny vízerek keletkeznek. Nyáron a víz elpárolog, a talaj kiszárad, s a kiszáradt helyen kivirágzó szíksót össze lehet söpörni.
A Kiskúnfélegyháza határában lévő nagy zsombék egy olyan „lapos”, mely nem szikesedett el. Úton oda Félegyházáról találni számtalan buczkák közötti lapost a szíkesedés kezdő stádiumában. Az ilyen helyek talán azért nem szikesednek el, mert alulról kapják a vizet (?).
6Szabó József tanár a talaj ásványos alkatrészeinek (földpát) elmállásából származtatja a sziksót, Kvassay a talaj konyhasótartalmából, illetőleg annak vegyi bomlásából magyarázza, Wartha visszatér a földpátok elmállásának elméletéhez, míg v. Richthofen báró a csapadék-vizekben feloldott csekély mennyiségű sónak lefolyástalan területeken való összehalmozódásával, „kivirágzásával”, igyekszik e tünemény magyarázatát adni. Treitz, a ki behatóan foglalkozott e tárgygyal, a következőket mondja: „A szíksó összegyülemlése a homok egyszerű hiányos talajkilúgozásának eredménye. A homokon évezredek óta tenyészik növény; az élő növény elhalt részei belejutnak a talajba, itt oxydálódnak (elrothadnak, szerves részük felbomlik), szervetlen részükből hamu lesz, melynek vízben oldható alkatrészeit (sóit) az eső és hó feloldja s a földbe mossa.” De még ez a magyarázat sem tekinthető kielégítőnek. Nincsen megmagyarázva az a körülmény, hogy miért csak egyes helyekre szorítkozik a szíkesedés és miért keletkezhetik szíkes talaj a löszön is. Úgy látszik, a szíkesedés a talajnak nátriumhidrokarbonát* (vízüveg) felhalmozódása által okozott rossz drenázsával, csekély víz áteresztőképességével okilag szorosan összefügg. Az Alföldnek nemrégen nagy arányokban megindult tudományos tanulmányozása hivatott e kérdést is tisztázni. Ha a talajban a szík mennyisége nem halad túl bizonyos fokon, akkor még nem hátráltatja annak termékenységét, de mennyiségének növekedésével arányosan mindig silányabb lesz a föld és „ha a talaj szíktartalma 6%, teljesen terméketlenné válik.” „A szíkes talaj szíkes laposok” alakjában a vármegye alföldi részén kisebb-nagyobb mértékben majdnem mindenütt található, kivéve a típusos futóhomok-területeket. Előfordul e területen nagyobb kiterjedésben még az úgynevezett „öntés-talaj” is, a mely a Dunának és Tiszának főleg homokos-agyagos hordalékának lerakódásából keletkezik. A Duna mentén ez a talaj mészben dúsabb, míg a Tisza mentén teljesen mésztelen. Termőképessége kellő gazdálkodás mellett kielégítő, sőt helyenként jó, különösen ott, a hol az áradmányba került organikus anyagok, a talajt vastagabb rétegben humuszossá teszik.
A nátriumhidrokarbonátban dús föld száraz állapotában kemény és sósavval megcseppentve nem, vagy csak igen kevéssé pezseg.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vármegye területén előforduló tőzeg-területeket sem. A két folyam holtmedreiben „posványok, turjánok, őrjegekben legtöbb helyen búja vizi növényzet tenyész, melyből tőzeg képződik idővel.” A megyében főleg a Dunának az a régi medre tőzeges, a mely Budapesttől Ócsa, Kúnszentmiklós, Szabadszállás, Akasztó, Császártöltés, Nemesnádudvar, Érsekcsanád határában húzódik egészen Bajaszentistvánig, e vonalon mutatták ki szabó, Pokorny és Inkey; Pokony még Nagykőrös és Kiskúnfélegyháza környékéről is említ kisebb tőzegtelepeket.
A felsorolt és futólag vázolt talajnemek az atmoszferiliák (nap melege, fagy, eső, szél) hatása alatt, fizikai és csekélyebb mértékben kémiai folyamatok következményeképen keletkeznek, rendesen az altalaj anyagából. A miért is ott, a hol a szél vagy folyó víz keletkezésük helyéről el nem távolítja, takarószerűen terülnek el az altalaj fölött.
A Duna–Tisza köze Pest vármegye határai közé eső részének altalaja, a melyet különösen a nagyszámú mélykútak fúrása helyén volt alkalma a geologusoknak tanulmányozni, a következő képződményekből áll.
A mint a mellékelt szelvény, a mely a Vértes hegységtől egészen Szentesig vonul (Nagykáta, Kecskemét, Szabadka, Püspökladány, Hódmezővásárhely, Debreczen, Békéscsaba, Pécska, Arad, Alios határában nyert altalaji adatokat figyelembe véve) mutatja, az altalaj a medenczét kitöltő egykori tengerek üledékeinek kisebb-nagyobb vastagságú rétegeiből áll, a melyeket alluvialis és diluvialis homok, diluvialis kavics, agyag és lősz takarnak. Ezek alatt következik tetemes mélységig a levantei kor üledéke, a melyből az alföldi kútak vizüket kapják. E kor üledékei hatalmas homoklerakódások, a melyeknek fekvése és vastagodása arra enged következtetni, hogy az Alföld egész medenczéjét elborító édesvizű tóban rakódtak le. Halaváts észleletei alapján arra a meggyőződésre jut, hogy a levantei kor üledékeinek felső határa az Alföld közepe felé lejtő sík, a mint ez a mellékelt szelvényből is kitünik. A levantei képződmények alatt feküsznek a pontusi fossziliákban szegény agyagrétegek.
7A rétegek egymásutánjának megállapítását különösen az artézi kútak fúrása segítette elő, már csak azért is, mert tetemes mélységre kellett a fúrólyukat lemélyeszteni, hogy kellő vízmennyiséghez jussanak. A vármegye területén nagy számmal vannak artézi kútak, a melyek közül azonban nem mindegyik artézi szökőkút, hanem ú. n. fúrt kút. Sok kútnál a víz 2–3 mnyire a föld alatt marad. Halaváts összeállítása15 értelmében (1896!) a vármegye területén a föntebbiek szerint 10 községben, összesen 85 helyen fúrtak*; a fúrások eredménye 9 helyen artézi kút, 65 helyen rendes fúrt kút, míg 11 esetben a fúrás nem vezetett eredményre. Külön említést érdemel Budapest 16 kútjának legmélyebbike, a városliget kút,* a mely vizét ugyanabból a (triász-) dolomitból kapja, a melyből példának okáért a Gellérthegy áll. Nem valószínű, hogy a legtöbb artézi kút vize egyedül a hidrosztatikai nyomás hatása alatt emelkedik a föld felszíne fölé. Sokkal nagyobb a súrlódás a víz és a vízvezető réteg között, semhogy egyedül a nyomás hajthatná fel a vizet az illető magasságra, de igenis feltehetjük, hogy gázok, főleg azonban a vízgőz nyomása, vagy (a városligeti artézi kútnál) a víz felmelegedése is már hozzájárul a hidrosztatikai nyomás szülte emelkedés fokozásához.
A fúrások közül 16 esik Budapestre, a többi következőleg oszlik meg: Abony 5, Czegléd 3, Fülöpszállás 2, Halas 7, Herczeghalma 1, Izsák 5, Kalocsa 3, Káva 1, Kecskemét 23, Kiskőrös 5, Kiskúnfélegyháza 4, Kúnszentmiklós 1, Lajosmizse 1, Nagykáta 1, Nagykőrös 19, Ókécske 1, Örkény 1, Szabadszállás 1.
Fúrta Zsigmondy Vilmos mérnök, 1868 XI. 15-től 1878 I. 22-éig; a kút maga 970.48 m mély; a csőben a víz 13.5 m-nyire emelkedik a felszín fölé. Vizének hőmérséklete 74 C°.
