III. A Duna és a belvizek szabályozása.
III. A Duna és a belvizek szabályozása.
A vármegyei hatóság részint kereskedelmi okokból, részint biztonsági szempontból ismételten foglalkozott a Duna és a megyebeli belvizek szabályozásának kérdésével. A vármegye levéltárában halomszámra állanak az erre vonatkozó érdekesnél érdekesebb jelentések és sokszor a mai vizrajzi viszonyokat megvilágositó tervezetek. Igazán nagy kár, hogy ezt a becses anyagot hozzáértő szakemberek mindeddig még ki nem aknázták.
Terünk nem engedi, hogy e helyütt ez anyagra bővebben kiterjeszkedjünk. Csak röviden felsoroljuk a nevezetesebb intézkedéseket s egy-két nagyobbszabású tervet mutatunk be. Már 1774-ben foglalkozott a vármegye a Sárviz folyónak kiszárításával; 1779-ben jelentést kívánt a helyi hatóságoktól a vármegye területén található mocsarakról, hogy azok tervszerű lecsapolására nézve intézkedhessen; 1780-ban a Galga vizének szabályozása; 1781-ben a biai tó lecsapolása foglalkoztatta a vármegyét. 1763-ban Rutkay Mihály mérnök egész tervezetet dolgozott ki a vármegyében lévő tavak lecsapolására. 1811-ben a biai tó lecsapolása volt ismét napirenden és élénk vita keletkezett e kérdés körül gróf Sándor Vincze meg Szily József között.*
V. ö.: A vármegye jegyzőkönyveit a hivatkozott évekből és Galgóczy i. m. I. k. 19. s köv. 1.
A Duna gyorsan iszaposodó medrét a vármegye közönsége ismételten tisztogattatta. Igy olvasunk 1783-ból egy jelentést az Esztergom és Buda közötti folyamszakasz tisztításáról. Az 1804-iki jegyzőkönyvekben meg a Dunameder tisztítási költségei 1801–1802-ből és a szükséges eszközök vannak felsorolva.
A Duna gyakori kiöntései által okozott károk már jó eleve a folyam szabályozására irányozták a figyelmet. Védték a partokat, a mint azt egy 1737-iki jelentés 324mutatja, de ezzel számbavehetőbb eredményt elérni nem tudtak. 1768-ban 1770-ben, 1775-ben a jegyzőkönyvek egész sorozatát írják össze a Duna kiáradása által okozott károknak. Mikovinyi Sámuel mérnök 1774-ben az árterületekről térképet is készített s az ár ellen való védekezésről értékes indítványokat tett. 1799-ben Szigetszentmiklóst a Duna jege egésze elseperte, úgy hogy a vármegye kénytelen volt a község lakosait jobb és biztosabb helyre áttelepíteni.* A XVIII. század folyamán a vármegye területén 1744-ben, 1748-ban, 1768, 1770, 1775, 1780, 1781, 1788, 1795 és 1799-ben voltak nagyobb árvizwek. 1774-ben a víz Pest alatt 21, 1775-ben 23 ölnél magasabb emelkedést ért el. 1775-ben Pesten 611 ház omlott össze és a kár 171,224 frtra rúgott.
U. o.
Az 1838-iki nagy árvíz, mely a testvérfővárost úgyszólván letörölte a föld színéről s annak újabb alakulását tette szükségessé, rendkívül nagy pusztításokat okozott a vármegye területén is. Ez évben a jég, a 0 vonal fölött 20’6”9”’ magasságú vízállásnál, január 6-án állott meg Pest fölött s csak márczius 13-án délután 2–3 óra között indult meg. Másnap a víz magassága már 27’11”9”’-ra emelkedett s elborította a várost.
Az árvíztől legtöbbet szenvedett a solti járás, a hol az összes kár mintegy 414,686 frt 11 kr volt. Legnagyobb volt a pusztulás Solton, a hol 408 ház dőlt romba, 169 megrepedt; összedült még 63 kamra és 67 istálló. Akasztón 146, Apostagon 136, Bátyán 110, Bogyiszlón 127, Dömsödön 140, Dunavecsén 133, Fajszon 187. Patajon 92, Szalkszentmártonban 132 és Uszódon 59 ház omlott össze. Nagy volt még a pusztulás Dab, Dusnok, Foktő, Harta, Hajós, Géderlak, Szentbenedek, Szeremle és Tass községekben. Kalocsán összedült 232 ház, 143 kamra, 205 istálló; megrepedt 127 ház, 39 kamra és 48 istálló.
A pilisi járásban sokat szenvedtek: Lóré (37), Makád (15), Becse (20), Ráczkevi (120), Csép (20), Tököl (152), Csepel (117), Albertfalva (39), Promontor (27), Bogdány (123), Visegrád (53), Tótfalu (161), Pócsmegyer (138), Monostor (118), Szentendre (177), Óbuda (22 zsidó ház), Kaláz (14), Óbuda (397 keresztény ház), Tétény (19). A zárjelbe tett számok az összedült házak számát jelzik. A hivatalos kárbecslés szerint a kár 1.103,920 frt 27 krra rúgott. A váczi járásban a székhelyen kívül, elpusztult Ujpest.*
V. ö.: Galgóczy i. m.
A vármegye levéltárában eleddig talált legrégibb szabályozási terv 1751-ből való és a solti járás Dunaszakaszára vonatkozik. Újabb terv készült 1774 táján. Ez évben ugyanis Balla Antal mérnök beterjesztette észrevételeit Böhm mérnök ellenvetéseire a szabályozás körül készített terveiről. 1780-ban ismét új tervek készültek, a melyeknek felülvizsgáltatására a vármegye bizottságot is küldött ki. A bizottság két évig tanácskozott, de megegyezni nem tudott. 1798-ban a Ferencz-csatorna ásatása foglalkoztatta a vármegyét. A megyei érdekeltség vonakodása sok erélyes rendszabály meghozatalára kényszerítette a törvényhatóságot, mely a maga részéről mintegy 4000 emberrel vett részt a nagy munkában.
1715-ben báró Dillher, Szolnok parancsnoka, rendkívül geniális tervvel lépett fel, a mely, ha megvalósul, a vármegye kereskedelmének nagy előhaladást volt hivatva biztosítani. Legfelsőbb helyre ugyanis egy momorandumot adott be, a melyben kifejti, hogy a Duna és a Tisza között Pesttől Szolnokig csatornát kellene építeni. A csatorna minden nehézség nélkül és csekély költséggel lenne elkészíthető, mert alkalmasabb terepet csatornaépítésre keresve sem lehetne találni egész Magyarország területén. E két város között ugyanis a terület oly pompás síkság, mint Senaar Babylon mellett. Nincs itt semmiféle hegy, szikla, vagy erdő, csak két bokortalan domb, melyek nagyobb akadályt nem alkotnak. Pontos mérések szerint – lépésben való lovaglást véve – Szolnok Pesttől 14 órára van. A két folyam szintje között nagyon csekély a külömbség. A Duna ugyan magasabban fekszik valamivel, de ez könnyű szerrel kiegyenlíthető. Ha az ország ingyen-munkáját a csatorna építésére rendelnék, az e kerületben fekvő 16 vármegyére egyenként egy-egy mértföldnyi út esnék. A csatornát ugyanis nem lehet egészen egyenes vonalban ásni s így, egyéb akadályt is beleszámítva, a 14 mértföldnyi távolság helyett 16 mértföldet kellene alapul venni.
A csatorna megteremtése, a memorandum szerint, rendkívüli gazdasági jelentőséggel bírna. Egy a sószállítás, a melyet a csatorna úgyszólván ingyenessé 325tenne, másik előny a fa-szállítás lenne, mert míg most Bécsből hozzák Budára a fát és Budán egy fatörzs 1 frt 30 krba kerül, addig a csatorna kiépítése után Máramarosból potom áron szállíthatnának az ország szívébe s onnan külföldre is kiszámíthatatlan mennyiségű fát. Ajánlja a csatorna kiépítését a haltenyésztés is. Szolnokon hihetetlen mennyiségben van a hal, értéke alig van s ingyen is eleget kaphatni. Az Alföldön a vízhiány miatt lehetetlen a halat Pestre szállítani; ha a csatorna kiépülne, ez semmi nehézséget sem okozna. Tekintetbe kell venni még azt is, hogy ha a Duna vize a Tisza vizét átjárná, a tiszai hal jóságra és finomságra minden európai halat felülmulna. Arra is számítani lehetne, hogy a csatorna mentén a mezőgazdaság emelkednék s így a vármegye olyannyira szükséges új telepítései is gyorsabban lennének keresztülvihetők. Végre kifejti azt is, hogy a csatorna hadi szempontból is kiváló jelentőséggel bírna.
Báró Dillher a csatorna részletes tervét is elkészítette s azt a mérnökök (1725) nagy elismeréssel fogadták, de az életrevaló terv soha sem valósult meg.
