Bocskay.
Bocskay.
A reformáczió tanai, melyek a XVI. század első negyedében még ellenséges fogadtatásra találtak a vármegyei nemesség körében s inkább csak a németektől lakott városokban tudtak elterjedni, a mohácsi vészt követő vigasztalan egyházi és társadalmi állapotok között, gazdátlan talajra találva, mindinkább előtérbe nyomult. Az 1523-ban Szent György napján tartott rákosi országgyűlésen a köznemesség még törvényt hozott a lutheránusok ellen és már 1564-ben, a debreczeni zsinat évében, jóformán az egész Duna–Tisza-köze az új vallás pártján állott. Nagyban előmozdította ezt az a sajátságos körülmény, hogy a törökök szembetűnőképen inkább kedveztek a reformátusoknak, mint a katholikusoknak. Pest-Pilis vármegyék nagyobb része tehát jó eleve a protestáns vallás híve volt s mint ilyen, tőle telhetőleg támogatott minden oly mozgalmat, mely a vallásszabadság jegyében indult meg. Mikor Bocskay felemelte a felkelés zászlaját, melyre ugyan a magyar nemzet felszabadításának jelszava is reá volt írva, a hármas vármegyéből a pesti és pilisi részek hozzája csatlakoztak, míg Soltmegye inkább passzív álláspontot foglalt el.
Mikor Bocskay átvette a szultán athnaméját (1605), mely Magyarországot és Erdélyt reábízza ugyanazon jogokkal, a mint azt egykor János király bírta, Sárospatakról azonnal megindult Pest alá, hol reá a téli szállásra vágyó nagyvezér már türelmetlenül várt. November 10-én a Rákos-patakhoz érkezvén, annak jobb partján szállott táborba a nemesség dandárával, mely hozzá Nógrád és Vácz vidékén csatlakozott. A találkozás november 11-én, a várral szemközt emelt sátorok alatt, a vár ágyúinak üdvlövései mellett ment végbe. Lala Mohammed öt óra hosszat tárgyalt Bocskayval az erdélyi dolgok felől. Lakoma után az urak jelenlétében a nagyvezér a sátrak alatt beszédet mondott; kiemelte, hogy Magyarországnak többet ér a török barátsága, mint az ígérgető, de soha sem cselekvő németek támogatása; intette őket, hogy a fejedelemhez hívek legyenek s végre drágaköves kardot övezett Bocskay oldalára, jobbjába királyi pálczát, baljába zászlót adott és fejére koronát tett. De Bocskay ezt a koronát azonnal levette fejéről, kijelentvén, hogy Magyarországon egyidőben csak egy koronás király lehetséges.
Bocskay eredményes fellépése, az a körülmény, hogy az erdélyi fejedelemség a protestantizmus erős vára volt, hogy a fejedelmek birtokai jobbára az úgynevezett felsőmagyarországi részeken voltak, a melyek a bécsi kormányok kezeügyétől távolabb estek, okozta, hogy az ország ellenzékének politikai vezetése a felsőmagyarországi tizenhárom vármegye kezébe került. És éppen ez a 13 vármegye volt a magva annak a pártnak, mely körülbelül 1604–1620-ig vezető szerepet játszott az országgyűléseken, mely az evangelikus karok és rendek nevezete alatt lett ösmeretes s a melynek számbeli többségét a több-kevesebb állandósággal csatlakozó szomszédos vármegyék, meg az alsómagyarországiaknak nevezett vármegyék protestáns vallású követei adták meg.
346Pest-Pilis és Solt vármegyék közönségének többsége, a XVII. század első éveitől kezdve, egész a XVIII. század végső tizedéig, a protestáns vallások híve volt. Természetes tehát, hogy a vármegye vezetősége és országgyűlési követei a többség sorából került ki és hogy a vármegye követi utasításai az evangelikus karok és rendek kívánságaival egyeztek meg. A vármegye, ha ez időben nem is játszott vezető szerepet, mégis a vallásszabadság biztosítását, sőt időnként egyenesen a protestantizmus uralomra jutását czélzó küzdelmekből, mindenkor bőven kivette a maga részét. Méltán azok közé számítható tehát, a kik a bécsi, nikolsburgi és linczi békekötések kiküzdését legjobb erejökkel előmozdították.
