Házasodás.
Házasodás.
A leányra a férjhezmenés az élet legfőbb eseménye, a házasságban van reá nézve a mennyország vagy a pokol. A férj akkor tökéletes, ha nem iszik sokat, nem kártyázik és nem bolondul a szoknya után. Az a szép páros élet, a hol megvan az egyetértés és otthon egymásban gyönyörködnek a házasok.
Ha már a legény meg a leány jól összebarátkoztak, a legény megpendíti a leány előtt, hogy neki „szándékja vóna!” Azután megbeszéli a dolgot a szüleivel s ha nincs semmi baj, vagy ő, vagy szülei fölkérik valamelyik rokonukat, ismerősüket násznagynak s ez vagy magában, vagy az apával elmegy megkérni a leány kezét. Jövetelük napja nem titok a leányos háznál, mert már „susogóba” járt egy öreg asszony, közös ismerősük, a ki kitudta, hogy hajlandók-e odaadni a leányt s ez elárulja, hogy „ez s ez napon becsületes vendégeket várjanak kigyelmetek.” Persze jól értik itt, kik lesznek azok a becsületes vagy „tisztességes” vendégek. De a legény még ennél is elébb kitudta magának, mit gondol a lány felőle, mert az utólsó estén, mikor találkoztak, almát adott neki. Ha azt a lány megette, akkor biztos, hogy szereti és hozzámegy. Ősi szokás ez, még Ázsiából hozták eleink s a török népeknél is szokásban van máig s azt tartják, hogy az alma megtermékenyíti az asszonyt.
Mikor megjelennek a becses vendégek, igen szívesen fogadják őket, pohár borral, harapnivalóval megkínálják s a násznagy előadja jövetelük czélját, a mire is a szülők megadják beleegyezésüket. Megbeszélik a kézfogó napját is, a mikor elébb elmennek a paphoz, jelentkezni, aztán egy kis vacsorára gyűlnek este a leányos háznál, a mikor vacsora végével kezet fognak egymással a leendő ifjú pár, s jegyet adnak egymásnak, még pedig a legény pénzt, a saját sorsához illően, a leány pedig pántlikát, fenntartván ezzel az ősi szokást, a mely még abban az időben kezdődött, mikor rabolta vagy vette magának a legény a feleséget. Ha a jegyváltás után lemond a legény a leányról, ő visszaküldi a kendőt, de a leány megtartja a pénzt. Viszont, ha a leány hagyja cserben a legényt, ő küldi vissza a pénzt, s a legény a nála maradt kendővel őt csúffá teheti, ha más leányt vesz el, úgy, hogy piszkafára köti a kendőt s az utczán meghordozzák, besározzák s így hajtanak el a hűtlen leány háza előtt.
Kalocsai népviselet.
A jegyváltáskor érdekes szokás a Csepel szigeten, hogy a megkérésre következő szombaton este van a jegyváltás, mikor is gyertyagyújtáskor a menyasszony és a vőlegény a két násznagy és a két nyoszolyóleány kíséretében a paphoz megy, kinek a násznagyok egy-egy üveg bort visznek. A papnál történik meg a jegyek kicserélése. A legény jegye annyi pénz, a mi elég a menyasszonyruhára: 8–30 frt, ezt felbokrétázott papírba takarják. A paptól hazamenve, vacsorához ülnek. A jegyesek egymás mellett vannak s egy tányérból esznek, ezért melléülésnek nevezik ezt. Ha a jegyesek még nem ismerik egymást eléggé, 11akkor a násznagy beküldi őket a másik szobába „kölest válogatni”, itt a legény egy-két forinttal megajándékozza a leányt. A vacsora után táncz következik, hegedű, „nyenyer”, vagy czimbalom mellett, s ez éjfélig is eltart.
Kun férfi.
Kun leány.
A jegybenjárás alatt a legény csaknem mindennap meglátogatja menyasszonyát és ajándékokat visz neki. A katholikusoknál szokás, hogy a jegyesek ezalatt ezüstpénzt hordanak a csizmában vagy czipőben, a talpuk alatt, hogy meg ne ronthassák az írígyek a szerelmüket. Ezzel a babonával szintén ősi hitet tartanak fenn, valamint a jegykendővel is, mert a kendőt, pántlikát hajdan bűvös szernek tartották a gonosz szellem ellen. A vőlegény a jókomái közül választja ki a vőfény-t, vagy halasiasan mondva vőfér-t, a kinek ugyancsak ügyes legénynek kell lenni, hogy jól meg tudjon felelni a feladatának. A vőfély a hajdani regősök vagy hegedősök, énekmondók utódja, a kik a régi nagyúri lakomákon pénzért végezték a mulattatást. Halason ma is kap fizetést a vőfér, a miért ételt hord, verset mond és nótát kezd és részt kap a kásapénzből, a menyasszonytáncz árából és a muzsikások béréből is.
