Fekvése.
Fekvése.
A budapest–orsovai vasúti vonat mentén Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének leginkább délre eső városa Kiskunfélegyháza, melynek messze kiterjedő határa a vármegyét Csongrád vármegyétől választja el. A Duna–Tisza közének egyik legtermékenyebb részén terül el, mintegy 70.000 k. holdon s vasúti góczpontja az orosháza–kiskunfélegyházi, a szolnok–kiskunfélegyházi s a majsa–kiskunfélegyházi helyi érdekű vasútaknak, melyek nagy vidék forgalmát kötik be a budapest–orsovai fővonalba. Már a természet szinte praedesztinálta arra, hogy erőtől duzzadó középpontja legyen itt, a Tisza folyásához közel, egy gazdag és újabban élénk kultúra alá fogott nagy területnek. A város ennek tudatában az utólsó évtized alatt rendkivüli haladásnak indúlt. Mintha csak pótolni akarná azt a nagy stagnálást, mely azóta nyügözte le, mióta megszünt a Kiskun-kerületek székhelye lenni. Mindent elkövet, hogy a modern fejlődésű városokat utólérje, sőt némi tekintetben meg is előzze. Nem riad vissza nagy anyagi áldozatoktól sem, mert érzi, hogy a gazdagabb szomszéd városok erősen versenyző társai.
Őskora.
A város története messze benyúlik a történelem homályos idejébe. Azonban az ásatások útján előkerült gazdag leletekből megállapítható, hogy a nagy népvándorlás idejében messze kiterjedő határa igen sűrűen lakott terület volt. Napi járókra terjedő hatalmas legelőin, sűrűn váltakozó tavainak s a Tisza kiöntéseiből táplálkozó vízereinek buja növényzetű lankás partjain a régi népek szívesen tanyáztak. A város határaiban fel-felbukkanó urna-temetkezési helyek a maguk szép bronzleleteivel mutatják, hogy valamikor régen a kelták lakóhelye volt. A határban előkerülő barbár veretű pénzek arról tanúskodnak, hogy a római császárság idejében a szarmaták lakóhelye volt s e nagy nép különböző törzsei élték itt nomád életüket.
A városi múzeumban levő gazdag pákai és borsihalmi sírleletek kétségen kívűl bizonyitják, hogy e területeket a Kr. u. I. században a Duna–Tisza közébe beköltöző jazigok lakták, kiket a III. és IV. században a rokszolánok és az alánok követtek. Közel esvén Attila nagy birodalmának székhelyéhez, a hun-avar korszakban különösen népes volt. Legjobban igazolja ezt a gátéri holdakra kiterjedő s érdekes leletekben igen gazdag késő-középkori nagy soros temető s a körülbelül azonos korú vásártéri soros temető is, mely föltárásra vár.
Hogy a város határa minő sűrűen lakott terület lehetett, mutatja, hogy alig akad tanya, a Tisza felé lehúzódó területen dombhát, hol a népvándorlás korának kétségtelen nyomaira ne lehetne bukkanni. Az előkerülő lovas sirok mind igazolják, hogy gazdag törzsfők harczból megtért népei tanyáztak e pusztaságon, melyet azután a szomszédos Alpáron át a közel Pusztaszerre vonuló s megpihenő honfoglaló magyarság vett birtokába.
