Apró szárnyasok.
Apró szárnyasok.
Azután következik a nagy rónák végtelen világa, arra Czegléd, Kecskemét és Fülöpszállás felé; végig Kiskunfélegyházáig, a honnan a nyílt róna Kiskunhalas felé fut, Bács-Bodrog vármegyéig.
Itt lakik az a csudálatosan beszédes egyhangúság, a melynek a szépségeit olyan nehezen érti meg a hegyvidéki ember, holott a rónák szülöttének még a lelke is megremeg, a mikor a határtalanságnak ezeket az elvesző térségeit látja.
Mert ez itt a viszonylagos végtelenség, a mi az ember térdét az istenség fogalma előtt meghajlítja. Mert itt a nap egyenesen az ég öléből kél fel és oda fekszik vissza; és a míg ragyogó nagy útját megfutja: minden pusztai fűszálnak egyformán adja fényét s melegségét.
Vadászembernek a rónaság ez egyforma világa nem kínál sokfélét, de a mit az észrevevő szem megtalálhat rajta s a figyelő értelem kibetűzhet nyitott könyvéből: az éppen a maga kevesével fejleszti rendkívül a pusztát járó, ott lakó, ebben otthonos ember megkülönböztetését.
A pusztai juhász minden bárányról tudja, melyik juh az anyja; minden kondás ösmeri valahány koczája minden malaczát; a gulyás messziről rámutat annak a kajlaszarvú tehénnek a borjára; s amannak a téglavörös boczinak az édes anyjára. Így és ennyire aligha tudja ezt a hegyi pásztor, mert hisz nem ér rá, hogy megtanulja; ezer más foglalja el; a látnivalókban gazdag tájék, a szörnyetegalakú sziklatömbök, a távolban kéklő hegyláncz, meg a zúgó erdő beszéde. Mormol a patak és mesél a félénken babonás pásztornak. A kecske, a riska, magára van azalatt és akár el is téved. De itt a magyar alföldi rónaságon, a kecskeméti végtelenségen, a matkói, az orgoványi, a jakabszállási, a köncsögi, a bugaczi pusztákon: ha nő a fű, még azt is külön érdemes meghallania a pásztornak, a kinek mindíg csak a jószágán a szeme és látja, megjegyzi annak minden legkisebb tulajdonságát, a mit más szem, értően, meg nem pillanthatna.
Ha járom az alföldi rónákat, mint vadász, a szemem százszor nyitva; s a kicsinyen a piczinyt is keresem. Meglátom a nagy vetéstáblában április táján, a fejét felütő fogolykakast kétszáz lépésről is, és megösmerem. Közben a laposok tocsogói felé haladok, a hová a mocsári sneffek csalogatnak. Ott, az alig arasznyi magas zsombik lassanként úgy megpúposodik a folytatásaiban, hogy térdig se látszom ki belőle, ha közéje kerülök, s mégsem tévesztem el azt a pontot, a hol egy másodperczre felnyujtotta zöldzománczos fejét a tőkés gácsér, hogy azután újra lebukjék s úgy próbáljon megcsalni.
