Szarvas.
Szarvas.
Pest vármegye a vadászat terén minden változatosságot kínál, ha nem is – mindenkinek. Van nagy vadja, még pedig aránylag a javából; mert például a pilisi és a visegrádi szarvas általában a legjobb magyar szarvas-klasszisok közé tartozik. Gyöngébb nálánál a gödöllői, ámbár érdekes adatok vannak arra, hogy ez a szinte már alföldinek mondható szarvas hogyan közlekedik a visegrádival, a mikor egy-egy erős bika, a bőgés évadjában, háremet keresve, a Dunát keresztülússza s úgy teszi meg asszonynéző kirándulásait, ugyancsak messze földre.
Visegrád!... Az ember lelkében minő csodálatos érzések rezdülnek meg a történelmi emlékezésekre, a melyek ezt a mi gyönyörűségünket egykoron királyi szórakozásnak a színhelyévé tették. Mátyás királynak, a nagynak, az igazságosnak, legkedvesebb vadászterülete volt Visegrád, a melynek hajdanta még így nevezhető őserdeiből a bölény sem hiányzott. Az örök elmúlásba tünt századokból felénk száll máig is a régi magyar vadászok kürtjének zengése. 118A kopjás leventék hogy űzhették az azóta oly mélyen elcsöndesült erdők nemes vadját! De ennek a nemes vadnak késő utódai máig is megvannak, bár – hajh! – többé-kevesbé elkorcsosulva. Hisz’ a kultura sok ősiséget megront, s közöttük a nagy vadnak való hegyi erdőket nem hogy megtizedeli, hanem szinte csak tizedrészökben hagyja meg. Hol van mai napság az a nyugalom és békesség, a mi a magányos, néma erdők mélyén a nemes vadnak feltétlenül megfelelő otthont biztosíthatott! A pompás erdei rétek vagy eltünnek, a mikor ekevas alá kerülnek; vagy az ember szelíd nyájainak kínálják fűtermésöket; a szarvas pedig onnan kiszorul s zaklatottsága folytonos érzetében nem fejlődhetik a régi módon; nem is szólva a legnagyobb veszedelemről, a mi az ember kapzsiságából ered, a mikor mindenki, a ki teheti, nemcsak üldözi a nemes vadat, hanem még annak is a színe-javát, legszebb példányait igyekszik elejteni. Már pedig ha lelőjjük a mai tizes vagy tizenkettes szarvast: miből legyen a tizennégyes, a tizenhatos, a húszas?! A természetben ugrások nincsenek, s rendes körülmények között bizony a szarvas fejlődése is csak normális; ámbár a szükség s a nyomorúság éppúgy visszavetheti, a mint viszont a bőség és a jó élet gyorsabbá teheti erősödését. Hanem ebben a kivételes esetben is a legszebb példányok válnának még szebbekké, a mit az emberi önzés hovatovább lehetetlenné tesz. Mindamellett a visegrádi szarvas – ezt bátran mondhatjuk – a mi java-szarvasaink közül való; nem éri el a máramarosi klasszist; sem a maga nemében kiváló bélyeit; de messze túlhaladja a jóval satnyább Vértes-vidékit, s a szinte már degenerált hontit és nógrádit, a melyek között az igazán számottevő példány, sajnos, már ritkaság.
Ámbár a visegrádi szarvas az értékesebb: a királyi család tagjai s a magyar király vendégei, már régóta egyáltalában nem keresik föl Visegrád környékét. A hajdanában híres-nevezetes visegrádi erdők mindjobban csak az emlékezetből merítik egykori érdekességük maradványait. A múló idővel elmult dicsőségük is, és a legmagasabb körökben való kedveltségük. Nem kell, hozzá borongós sötéten látás, hogy elmondhassuk: „Nem úgy van már, mint volt régen; – nem az a nap süt az égen!...”
Visegrádnak tulajdonképen csak múltja van; a jelene elszíntelenedett; s ebben – minden magyar ember fájdalmára – követi Visegrádot az újabb korszak egyetlen magyar királyi vadászterülete, a gödöllői is.
