Apponyi György.
Apponyi György.
Apponyi György (nagy-apponyi gróf) cs. és kir. kamarás, v. b. t. t., a Lipót-rend nagykeresztese, magyar udv. kanczellár és országbíró, szül. 1808 decz. 29-én Pozsonyban. Jogi tanulmányait a pozsonyi jogakadémián végezte. Hivatali pályáját Tolna vármegye tiszteletbeli aljegyzőjeként kezdette meg, onnan az udvari kanczelláriához került, mint fogalmazó, és későbbi titkár lett. Először az 1839–40-ik országgyűlésen tünik ki, mint az ifjabb konzervativ párt egyik vezére a főrendeknél. Tehetsége, egyenes jelleme már akkor mutatták benne a jövő emberét. Széchenyi megjósolta, hogy kanczellár lesz. Ez nemsokára valóra is vált. Az 1844-iki országgyűlés bezárása után, bár még alkanczellár volt, tényleg kezébe vette a kormányt. Helyzete igen nehéz volt a Deáktól és Kossuthtól vezetett, egyre izmosodó ellenzékkel szemben. Az ellenzéknek a vármegye volt az erős vára, ő ezzel szemben a középponti kormányt törekedett erősíteni. Oly kormányt akart szervezni, mely az ország anyagi érdekeit hathatósan előmozdítsa, az Ausztriával való kapcsolatot szorosan fenntartsa, s az államban és egyházban konzervativ szellemben működjék. Eszközeit az adminisztrátorokban vélte föltalálni, kik, mint tisztán a kormánytól függő hivatalnokok, a megyékben a kormány szellemében jártak el és sokkal veszedelmesebbekké váltak az ellenzékre nézve, mint a megyéjüket csak ritkán látogató, a kormánytól is függetlenebb főúri főispánok. Lassanként a vármegyék nagyobb részébe (32-be) neveztek ki adminisztrátorokat a törvényes főispánok helyébe. Főfeladatuk a kormánynak többségre juttatása volt. A kormánynak e hirtelen kifejtett ereje buzdította pártfeleit és megriasztotta az ellenzéket, úgy hogy 1845-ben és 1846-ban a vármegyék többségében a konzervativ párt kerekedett fölül s Kossuth és Wesselényi befejezettnek látták az ellenzék bukását. Másrészről azonban a kormányt nemcsak a szabadelvű ellenzék támadta meg igen élesen, hanem a főrangú konzervativok ís sértve látták tekintélyüket a született főnemesek mellőzése és az új, hivatalos arisztokráczia felkarolása által és sokan közülök kezet fogtak az ellenzékkel. Mindkét párt haragja Apponyi ellen fordult, különösen akkor, a midőn Majláth Antal gróf főkanczellár helyébe, ő jutott e méltóságra. Maga a hatalomra való törekvés nem nyújtott elegendő erkölcsi alapot Apponyi kormányának. Föllépését az adminisztrátori ügyben nemcsak az ellenzék legkiválóbb férfiai tartották törvényellenesnek, hanem még Széchenyi sem helyeselte. Az ellenzék hatalmát csak úgy törhette meg, ha maga veszi kezébe ama reformok megalkotását, melyekért eddig az ellenzék küzdött. E czélra szoros összeköttetésbe lépett Széchenyi István gróffal, keresztülvitte, hogy őt helyezzék a közlekedési ügyek élére és tőle telhetőleg elősegítette a Tisza-szabályozás nagy ügyét. Az 1847–48-iki országgyűlésre pedig igen terjedelmes programmot készített elő, melyben az ősiség megszüntetése, a vámok reformjai, a katonai élelmezés szabályozása voltak a főpontok. Az 1847–48-iki országgyűlésen nem sikerült Apponyinak kormánypárti többséget teremtenie. Sem Ferdinándnak magyar megnyitója, sem a népszerű István nádornak megválasztása, nem csillapította le az adminisztrátori sérelemtől 409fölizgatott kedélyeket. Az ellenzék vezérei, Kossuth és Batthyány Lajos gróf, nemcsak a kormányrendszert ostromolták, támadásuknak személyes éle is volt Apponyi ellen. Apponyi viszont az ellenzék egy részének, különösen Szentkirályinak és Lónyaynak a megnyerésével igyekezett Kossuth tekintélyét aláásni. Ez nem sikerült, a zavar egyre nagyobb lett és Apponyi már csak az országgyűlés föloszlatásában, vagy legalább a hallgatóság megzabolázásában látott orvoslást. A februáriusi forradalom kitörése véget vetett mind e terveknek. Apponyi a válságos márcziusi napokban súlyos beteg volt és csak miután fölépült, hallott a forradalomról, bukásáról s a minisztérium kinevezéséről. Az új alakulás nem bírta rokonszenvét, de arra sem volt megnyerhető, hogy mint kir. biztos, teljes hatalommal segítse elnyomni Magyarországot. Barátjával, Jósika Samuval együtt még Olmützben is a történelmi jog érdekében működött, míg Schwarzenberg és Bach rendszere teljes diadalra nem jutott. Az 1849–60 közötti éveket teljes elvonultságban töltötte, de ha alkama nyilt, nem mulasztotta el a kormány férfiait, különösen Albrecht főherczeget, Magyarország jogaira figyelmeztetni. Először a megerősített birodalmi tanács juttatott Apponyinak és elvtársainak ismét módot nézeteik érvényesítésére. Az októberi diploma után őt bízták meg, mint országbírót, a magyar törvénykezés újjászervezésével, majd kir. biztosként az 1861-iki országgyűlés vezetésével. Országbírói méltóságát az országgyűlés sikertelen befejezése után megtartotta és féltékenyen őrködött a magyar igazságszolgáltatás függetlenségére a bécsi hatóságokkal szemben. Befolyását nem szünt meg a kiegyezés érdekében érvényesíteni. Különösen nevezetes az 1862. év végén kidolgozott emlékirata, melyben Magyarország részére paritást és felelős minisztériumot követel és a közügyek körét és kezelési módját igyekszik kiszabni. Ez az emlékirata nem vezetett czélhoz és ő kénytelen volt 1863. ápr. 3-án állásáról lemondani. Fáradozásának mégis lényeges következése volt a kiegyezés későbbi menetére nézve. A perszonális unió hívei, az 1847–48-iki törvények teljes érvényességének követelői és másfelől a birodalmi politikának, az összeolvasztásnak előmozdítói között állva, biztos államférfiúi számítással kitűzte a talajt, melyen Magyarország joga és a monarchia hatalma megállhatott. Munkája: Antritts-Rede, gehalten in der General-Versammlung des katholisch-politischen Casinos zu Pressburg. 1872. Toldy István a Magyar politikai szónoklat kézikönyve I. kötetébe a Szólás-szabadság czímű 1840-ben tartott beszédét vette föl. Apponyi pályájára, jellemére fényt vetnek az ismert emlékiratokon és történeti műveken fölül, József nádorral, István nádorral és Széchenyivel váltott levelei, továbbá nagybecsű, de – sajnos – csak 1849-ig terjedő emlékiratai.
Apponyi György gróf.
Az orsz. képtárból
