Helyi mondák és regék.
Helyi mondák és regék.
A babonák után, a vármegyében elterjedt helyi mondákról és regékről kell megemlékeznünk. Ezeknek a száma azonban, különösen a magyar vidéken, csekély és csak annyiból áll, hogy más vidékek mondáit és regéit alkalmazzák a saját viszonyaikra; de még ez is ritkán fordul elő. A magyar nép a síkságot lakja, és ha a dunamentiek itt-ott regélnek is néha a vizi tündérekről, ez a meséjük majdnem teljesen azonos a többi vízmentén lakó magyarok meséivel.
A megyebeli német községek közt is csak Dévényben találunk egy eredeti mondát, mely a várhegyen álló rom ú. n. Apáczatornyára és a várhegy alatt a Dunából kiemelkedő „Weiberstein” nevű sziklára vonatkozik. E szerint ezek onnan vették volna nevüket, hogy hajdan egy előkelő lovag megszöktetett egy apáczát és azzal a dévényi várba menekült az Apáczatoronyba. Üldözői azonban nyomában voltak, és mikor a szökevények látták, hogy menekülési útjok el van zárva, az Apáczatoronyból a Dunába vetették magukat. Azon a helyen, hol az apácza a Dunába esett, támadt azután az a szikla, melyet ma Asszonykőnek neveznek.
A tótok között itt-ott már inkább találunk népregékre és mondákra és ez természetes is, különösen a hegyközi vidékeken, várak közelében, a hol a nép fogékonyabb is az ily behatások elfogadására. Ezek közül a legérdekesebb az, mely azelőtt Szomolányban ismeretes volt, és melyet egy német történeti szakfolyóirat is közölni jónak látott. A monda a következő:
Volt hajdan Szomolány várának egy gőgös és kegyetlen várnagya, a ki elől félelmében mindenki kitért, ha pedig előtte állott, remegés szállta meg. Egy önérzetesebb paraszt azonban egy izben kikelt ez ellen és megrótta a meghunyászkodókat. Ezt megtudta a várnagy és bosszút forralt Júró paraszt ellen. Magához hivatta és azt parancsolta néki, hogy két pecsétes levelet vigyen Pozsonyba, de még aznap hozzon választ, mert különben a vár legmélyebb börtönébe záratja és élete fogytáig ott tartja. A szegény paraszt, ismerve sorsát és tudva, hogy a várnagy parancsa kivihetetlen, érzékenyen búcsúzott el családjától és 246útnak indult. Egyszerre csak förgetegszerű robogás közeledik feléje, az úton iszonyú porfelleg támad, melyből egy fogat bontakozik ki és ez elé három fekete ló van fogva, míg a lovakat egy jóságos arczú ősz kocsis hajtotta. A kocsi megállt Júró előtt, a kocsis Júrót a kocsiba szóllította, azután nagyot suhintott az ostorával és a kocsi förgetegként száguldott tova, Júró pedig elaludt. Nem is ébredt föl előbb, csak Pozsonyban, a hol a kocsis keltette föl, azt mondva neki, hogy csak sietve végezze a dolgát, majd ő megvárja. Ez megtörtént és Júró csakhamar ismét a kocsiban ült, mely épp oly viharszerű sebességgel indult meg, mint a hogy jöttek. Júró azonban ismét elaludt és csak a szomolányi vár kapuja előtt ébredt föl. A várnagyhoz sietett, a ki Júró láttára, szinte megborzadt, de azért rárivallt Jóróra, hogy bizonyára a pokollal czimborál, hogy ily gyorsan visszaérkezett; de ez nem használ neki semmit, mert azért mégis börtönbe került. E pillanatban azonban a lemenő nap utolsó sugarai hatoltak a vár ablakain át a várnagy szobájába és a várnagy alakjára, a ki, mintha villámütés érte volna, szörnyet halt. Erre földrengés rázta meg a várat, künn pedig iszonyú zivatar és vihar kezdett tombolni. Júró ijedten az ablakhoz futott, kitekintett és ekkor fuvarosát látta tova robogni; de kocsija elé három ló helyett már négy ló volt fogva és ez a negyedik a várnagy volt.
A Nádason ismert és az ördögbarázdájáról szóló mondáról már Nádas község leírásánál megmelékeztünk. De van itt még egy érdekes népmonda, mely a község közelében fekvő „Szélvár” nevű sziklára vonatkozik. Erről az a rege szól, hogy e hegy méhében laknak a szelet és a vihart kibocsátó hegyi szellemek és innen van az, hogy e helyen soha nincs teljes szélcsend. Itt a sziklák között, a szélvár küszöbénél, valami csodafű terem, mely csak holdtöltekor, éjféli 12 órakor látható. A ki ezt a füvet megszerzi, az még a halálos beteget is kigyógyítja vele. A szélvár regéje a következő:
Volt itt egyszer Nádason egy szegény istenfélő özvegyasszony és ennek egy Boris nevű leánya, a kit a falu leggazdagabb legénye, a gazdag Tamás bíró fia halálosan megszeretett; de a fiú szülei hallani sem akartak arról, hogy a szegény leányt elvegye. Mivel azonban a fiú nem tágított, a bíró bűbájos asszonyhoz fordult tanácsért. Ugyanekkor betegedett meg súlyosan Borisnak az anyja. A szegény leány nem tudta, mitévő legyen, míg végre valaki azt tanácsolta néki, hogy forduljon a bűbájos asszonyhoz. Ennek meg éppen kapóra jött Boris látogatása és elhatározta, hogy a bíró kedvéért a szegény leányt elpusztítja. Azt a tanácsot adta tehát neki, hogy menjen a szélvárba és holdtöltekor, éjféli 12 órakor tépjen le a legmagasabb fűből és abból készítsen orvosságot az anyjának. A leány megijedt, mert tudta, hogy a szélvár veszedelmes hely, a hova emberi lénynek lépnie nem szabad. De azért, bátorságot vett magán és buzgón imádkozva útnak indult. Éjfél volt, a mikor a sziklához fölért és meglátta, a mint előtte a csodás gyógyfű egyre magasabbra emelkedik. A mint az óra tizenkettőt ütött, Boris hirtelen leszakított a gyógyfűből, de ebben a pillanatban valami láthatatlan erő a levegőbe kapta, mire leveszítette eszméletét. Csak reggel ébredt föl és illatos növényeket talált az ölében, melyekkel hazasietve, italt főzött belőlük, a mitől édes anyja gyorsan meggyógyult. De ekkor a gőgös Tamás bíró lett halálos beteg és halálos ágyán végre beleegyezett abba, hogy fia Borist elvegye. Ezekből boldog pár lett, míg az álnok, vén boszorkány ott lelte halálát, a hol Borist akarta elpusztítani. Mert az esküvő napján egy szélvihar úgy odacsapta a szélvár sziklájához, hogy menten szörnyet halt.
Ottóvölgy község fölött egy barlangszerű nyilás van, melyről az a monda édemes a fölemlítésre, hogy Szent Lénárd, a kinek a nevére szentelt kápolna e barlang mellett áll, ezen a barlangon át jött volna egyenesen Francziaországból Ottóvölgyre.
Széleskúton és vidékén Balassa Menyhért alakja körül fonnak dicskoszorút és ugyanazokat a hőstetteket regélik róla, mint másutt Toldi Miklósról és ugyanoly legyőzhetetlen erővel is ruházzák föl.
