A balatonparti mocsarak lecsapolása.
A balatonparti mocsarak lecsapolása.
A mikor a Balaton-kultuszszal foglalkozunk, lehetetlen figyelmen kívül hagyni azokat a munkálatokat, melyek a balatonparti mocsarak lecsapolására és kiszárítására, s így a Balatonpart közegészségügyi viszonyainak megjavítására, valamint közgazdasági kihasználására irányulnak. A Balaton nyugati és délnyugati kerületén több öblözet van, melyeknek terepmagassága a Balaton átlagos vízszínével kb. egymagasságú, talaja pedig tőzeg vagy tőzeges. Ez öblözeteket bozótok – a Balatontól 1–2 kilométer szélességű homoktúrzás (Düne) – választják el, melyeket a vízfolyások több helyen keskeny csatornákkal szelnek át. A kisebb részleteket nem tekintve, e bozótok kiterjedése Somogymegyében 26.820 kat. hold. A történelem előtti időkben ezek a területek is sík vízzel voltak borítva, mert a Balaton vízszíne a mainál jóval magasabb volt.
A mult századokban e területek legnagyobbrészt már nem voltak állandóan víz alatt, de olykor víz alá kerültek, s a vízszín oly ritkán és oly kevéssé sülyedt a terep alá, hogy gazdaságilag alig voltak használhatók és az állandó posványok nemcsak állandó közlekedési akadályt, de főleg kiszámíthatatlan közegészségi veszedelmet okoztak. Bennünket közvetetlenül csak azok a munkák érdekelnek, melyeket a mult és a jelen században végeztek és végeznek most is, leginkább az államhatalom kezdeményezésére és vezetésével, de társadalmunk erejével, önkormányzati alapon is.
A királyi biztosság működésének eredményeképen, 1842 augusztus 3-án, Kaposvárott megalakult a „Balatonmelléki Somogymegyei Társulat” a Balatonnak a kiliti Sió-malom esesével való lejjebbszállítására, azzal a czélzattal, hogy ezzel a balatonmenti bozótok kiszáríttassanak. E társulat állandóan fennáll, de czímét és alapszabályait, a változott viszonyoknak megfelelően, több ízben változtatta. Jelenlegi czíme: „Balaton Anyavíz-szabályozó Társulat”. E közös társulat egyes öblözeteiből azután egyesek külön-külön társulatokká alakultak; így alakult 1864-ben a Balaton keleti bozót-lecsapoló-társulat és a Balaton nyugati bozót-lecsapoló-társulat s ma Nagyberek lecsapoló-társulat nevet visel. Felemlítendő, hogy az idők folyamán a Balaton lefolyását alkotó folyókon is alakultak – azok rendezése czéljából – vízi-társulatok, ú. m.: A Nádor-csatorna-társulat 1810-ben, a Kapos-vizet levezető társulat 1820-ban és a Sióberki társulat 1847-ben. Mindezeknél a vezető gondolat az volt, hogy a Balaton vízszínét le kell szállítani s a bozótokat a Balatonba lecsapolni. 1862-ben a balatonfüredi egyezségen megállapodták a kir. biztosság útján abban, hogy a Balatonnak 1862 decz. havában megállapított s állítólag addig ismert legkisebb vízállása (+ 0.95) 0.95 méterrel (+ 0.00-ra) szállíttassék le. Az 1863 körüli száraz esztendők hatása alatt a Balaton vízszíne addig soha nem ismert mélységre: – 0.38-ra (0 pont alatti 0.38) sülyedt le. Ekkor kiderült, hogy a Balaton vízszínét ily fokra, a közérdek károsodása nélkül, lesülyeszteni nem lehet. Nemcsak a hajózás károsodott, hanem a somogyi parton egész homoksivatagok kerültek szárazra. Később, a nedvesebb években, a magas vízállás következtében eszközölt túlnagy vízeresztések, a Sió alsó folyásán okoztak panaszokat és károkat. Ezekhez járul, hogy az időközben felkapott balatoni fürdőzés is a magasabb víz-állásokat igényelte. Két érdekkör támadt tehát. A Bozóttulajdonosok a lesülyesztés mellett, a községek, a halászok, a hajósok és a fürdőközönség a magasabb vízszín mellett küzdött. Az ellentétek kiegyenlítésére 1886-ban az akkori közmunka- és közlekedésügyi miniszter kiadta a Sió-zsilip kezelési szabályzatot s ebben kimondta, hogy a Balaton vízszíne 0.00 méternél alacsonyabbra nem sülyedhet és 0.95 m. magasabbra nem emelkedhet. Évek mulva azután kiderült, hogy ez a szabályzat sem elégíti ki az igényeket és hogy a megállapított vízszínt mellett a bozótokat lecsapolni nem lehet és hogy a megállapított maximális vízszín sem a fürdőknek, sem a hajózásnak nem elegendő. Ily körülmények között az I. kerületi m. kir. kultúrmérnöki hivatal azt ajánlotta, hogy a bozótok úgy csapoltassanak le, hogy az összes külvizek oly magas töltések között vezettessenek a Balatonig, hogy azok bármily magas vízállásnál szabad kifolyással bírjanak; a bozót pedig a Balatontól eltöltessék, azután kellő mélységű belvíz-lecsapolóárok-hálózattal láttassák el s abból a belvizeket szivattyúkkal emeljék át 29a Balatonba. Ilyen gyökeres munkákra a gazdaközönséget egyhamar nem lehetett megnyerni és ez a magyarázata annak, hogy a társulat csak 1904–1905-ben határozta el magát a munkálatok foganatosítására, melyek 1908 őszén indultak meg, a pécsi kir. kultúrmérnöki hivatal műszaki vezetése mellett. Gróf Jankovics Tivadar járt elül a jó példával, majd a Lelle-szemesi bozót-társulat stb. következett.
