Az önkényuralom.
Az önkényuralom.
A szabadságharcz eltiprásával megkezdődött az önkényuralom, a megtorlás és a vérbosszú korszaka. Az önkénynek elsősorban hivatalnokokra volt szüksége, hogy a közigazgatás és az igazságszolgáltatás menete fenn ne akadjon. Az oroszok már benn voltak az országban, midőn Geringer Károly, Magyarország teljhatalmú polgári biztosa, Somogy vármegyében a közigazgatás élére Németh Pétert állította, a ki azonban csak igen rövid ideig működött, mert 1849-ben, midőn az új igazgatási rendszer életbe lépett, Tallián Jánost, a ki az év elején Czindery alatt az első alispáni teendőket végezte, nevezték ki Somogy vármegye biztosává, ki a katonai parancsnok alá lévén rendelve, Somogy vármegye a veszprémi katonai parancsnokság alá tartozott. Ez a katonai uralom 1850 elejéig tartott s örökös rettegésben tartotta a vármegye lakosságát.
Közvetetlenül a fegyverletétel után, kezdetét vette a szabadságharczban részesek üldözése és elfogatása. A hatalom emberei elsősorban Noszlopy Gáspár kézrekerítésén fáradoztak. Noszlopy azonban ekkor már elbujdosott; példáját követte Antal nevű testvére is, a kinek szintén jelentékeny része volt a vármegyei népfelkelés szervezésében. Noszlopy Antal az Alföldre menekült, hol Bónis Sámuellel és Sárosy Gyulával, az Arany Trombita szerzőjével együtt bujdosott. Bónist azonban csakhamar elfogták, mire Noszlopy Antal és Sárosy Gyula Bihar és Arad vármegyékbe menekültek.
Noszlopy Antal ekkor már nős volt s néha titokban találkozott nejével, Gorove Annával, Gorove István, a későbbi földmívelésügyi miniszter nővérével s csak lopva tekintett haza anyjához, id. Noszlopy Antalnéhoz, a kit az önkény zsoldosai folyton bosszantottak, úgy hogy egyidőre lakását Gombára tette át. A zsandárok azonban valahogy megtudták, hogy Noszlopy Antal gyakran jár haza. Abban a hiszemben, hogy egyúttal Noszlopy Gáspárt is kézrekeríthetik, egy éjszakán váratlanul megrohanták a Noszlopyak udvarházát Vrácsikon (a mai Ujvárfalván) s szuronytszegezve támadtak a harmadik Noszlopy-testvérre, Tivadarra, a kit házinépével együtt felvertek s mivel Gáspárnak nézték, el akarták fogni, míg Noszlopy Tivadar csak nagy ügygyel-bajjal tudta velük megértetni, hogy nem ő az 531általuk keresett Noszlopy Gáspár. Erre a zsandárok dühöket a házon elégítették ki. A család nagybecsű könyvtárát kihordták az udvarra, a kutyabőrös kötésű könyveket kardjaikkal szétvagdalták, majd máglyába rakva, meggyujtották, azután odébbállottak (Noszlopy Tivadar: Elmult időkből 66.).
Még Sárközy Albert, a vármegye főispánja, sem kerülte ki az önkény bosszúját. Bár a debreczeni függetlenségi nyilatkozattól lehangolva félreállott, az önkényuralom nem tudta neki megbocsátani, hogy a horvátok betörése alkalmával ő szervezte a vármegyei nemzetőrséget. Ezért Kisasszondra internálták s csak az ötvenes években kapott kegyelmet (Turul 1906. évf. 131. lap).
Legnyomasztóbb volt a helyzetük Fekete Lajos és Záborszky Alajos vármegyei képviselőknek, a kik résztvettek a debreczeni országgyűlésen s a trónfosztó határozat hozatalában. Ezek közel egy éven át remény és kétség között töltötték napjaikat. A haditörvényszék június havában hozott ítéletével mindkét képviselőt, vagyonának elvesztése mellett, kötél általi halálra ítélte. Ekkor azonban már Haynau uralmának is meg voltak számlálva a napjai. Vérengző kegyetlensége oly visszahatást keltett Európa-szerte, hogy a bécsi kormány sietett tőle megszabadulni. Haynau kegyvesztett lett s nyugalomba küldték. Erre Haynau tudvalevőleg úgy állott bosszút, hogy az összes politikai elitélteknek megkegyelmezett. Ekkor nyerték vissza szabadságukat és vagyonukat Fekete Lajos és Záborszky Alajos is.
