A somogyi nép elem.
A somogyi nép elem.
Hogy mily elemekből alakult Somogy vármegyének mai, a legeredetibb magyar nemzeti sajátságokat megőrzött népessége, arról a monográfia történeti részében van bővebben szó. Az erre vonatkozó nyelvi adatok egyik legfeltünőbb körülménye, hogy Somogy népe nagyobb részének nyelve, az alföldi nyelvjárással egyezőn, az ú. n. „ö-ző” (könyér, övött) nyelvjárás körébe tartozik, a mely nyelvjárást beszélik mindenütt ott, a hol a legtöbb eredetiséget és legtöbb faji sajátságot őrizték meg. A honfoglaló magyarok tudvalevőleg a Duna és Tisza vonalától délre, főleg az Alföldön foglaltak helyet s onnan terjeszkedtek délnyugat és kelet felé. A délnyugati terjeszkedés Baranyát, Somogyot és a Dráva vidékét ejtette útba s átterjedt Szlavóniába: a régi Valkó és Szerém-megyék (Kőrös, Belovár, Verőcze) területére is, mint ezt a négy szlavóniai magyar helység nyelve még ma is bizonyítja. Ezen a nagy területen foglalt helyet az igazi magyarság a maga ő-ző nyelvjárásával és ennek az ősmagyarságnak, mely keleten a székelységig terjedt, elég tisztán megmaradt származéka a délsomogyi magyarság is.
Somogy népének egy másik része: az éjszaksomogyi, már nem ily tiszta eredeti faj. A Dunántúl legnagyobb részében ugyanis nagyszámú szlovén lakosságot találtak a honfoglalók, a kik azután megmagyarosodtak. E szlovénok beolvadásával keletkezhettek azok a fajbeli eltérések, melyek Délsomogy népét az éjszaki Somogy népétől megkülönböztetik, mely két faj első elhelyezkedésének határait is megtaláljuk még a nyelvjárások mai helyzetében.
Ezt az éles különbséget Somogy déli és éjszaki magyarsága között minden kutató csakhamar észrevette. Legélénkebben kiemeli a különbséget – bár még csak saját általános tapasztalata alapján – Baksay Sándor az „Osztrák-magyar monarchiá”-ban, a hol a somogyi nép jellemzésére a többek között ezt mondja: „nem oly szálas, mint a jász vagy kun, nem oly zömök és izmos, mint a kecskeméti, de idegei, mint a szíj, hajlékonysága, mint a vessző, mozgása, járása gyors. Belső-Somogyban (a dombóvár–kaposvári vasút és a kanizsai klinkertől délre) ilyen a nép. Külső-Somogyban megtermettebb, csontosabb, vállasabb, teltebb izomzatú, de nyugodtabb és kényelmesebb is. Az arczszín szőkés, míg a Dráva felé barna; fent selymesebbek, posztósabbak az emberek s a nők kedvelik a tarkát, a színest; lent egyszerűbbek s az öltözködés alapszíne a maguk szőtte-fonta fehér (ez a gyász is)”.
Már tudományos kutatások alapján konstatálja ezt a különbséget Somogy népének legalaposabb ismerője, Vikár Béla, a következő soraiban: „Hetes, Juta, Bodrog és a Kaposvárhoz közelebbre eső, valamint a kapos-balparti községek, aránylag a többinél, t. i. Csökölynél és a zseliczi falvaknál, csekélyebb mértékben őrizték meg eredeti kultúrájuk és etnográfiai jellemük vonásait; továbbá e két terület néprajza eredetileg teljesen külömböző volt és ezen eredeti külömbözés nyomai köztük ma is kimutathatók, pl. nyelvjárásuk, bár hangtanilag szorosan összefügg, a szókincs és a mondatszerkezet tekintetében feltűnő eltéréseket mutat; így az éjszaknyugati részen – és a hozzászámított többi pontokon – az összes etnográfiai viszonyok (valamint nyelvtényezők is) erősebb német és éjszaki szláv befolyásra vallanak, míg a Zseliczség és a vele tőszomszédos Csököly nagyobbfokú délszláv (horvát-magyar) vegyülésnek világos nyomait tünteti fel olyannyira, hogy a külömböző keveredés mindkét részről a népesség fizikai típusában és pszihikai jellemvonásában is kifejezésre jut.”
Körülbelül hasonló eredményre jut Balassa József is, a ki azonban még pontosabban és tudományosabb alapon jelöli meg a nyelvi különbséget Somogy 198különböző eredetű népessége között „A magyar nyelvjárások eredete” czímű alapvető munkájában.
Mindezekből tehát megállapítható, hogy Somogy magyarsága kétféle eredetű s éppen ezért kétféle etnográfiai típushoz is tartozik. A déli rész az eredetibb, az aránylag tisztább magyar faj, az éjszaki a vegyültebb és aránylag átalakultabb. E két típus sokban egymástól különböző sajátságokat tüntet fel, melyekre etnográfiai ismertetésük minden részletében tekintettel kell lennünk.
A mily könnyű azonban még nem éppen beható külső érintkezés útján is a somogyi magyarság e két típusát felismerni, éppen olyan nehéz, sőt lehetetlen megvonni a határt, mely a kettőt egymástól elválasztja. Baksay – mint láttuk – egyszerűen a dombóvár–kaposvári vasútvonalat és a kaposvár–kanizsai országutat veszi határvonalul és az egyiket (követve a református egyház közigazgatási alapon álló elnevezését) Belső-Somogynak, a másikat Külső-Somogynak nevezi. Ez az elválasztás nyilván csakis az egyházi életből megszokott, kényelmes osztályozáson alapszik. Már valamivel pontosabb Balassa I. elválasztása (A magyar nyelvjárások osztályozása 39. l.), kinek megállapítása szerint „az alsó-dunántúli nyelvjárás választóvonala kiindul Somogy és Zala határán, körülbelül Nemesvid és Marczali között, s Kaposvárt délre hagyva, a Mecsek felé tart”. Ez tehát a déli néptípusnak jóval nagyobb területet jelöl ki. – Végül érdekes még megemlítenünk, hogy ott, a hol Zala határán (a Dráva táján) a dunántúli és alföldi nyelvjárásterület ma érintkezik, ott találta meg Sebestyén Gyula a régi határjelző gyepüket (Etnográfia VIII. 241. l.), melyek az ő kutatásai szerint a határokon hadászati szempontból elhelyezett „székelyek”-nek végállomásait jelezték. Hogy miféle változásoknak volt ez a törzslakosság a századok folyamán kitéve és hogy mily régibb és újabb települők hagyták itt nyomaikat, vagy olvadtak bele a magyarságba, azt a községek története és az általános történeti rész a megfelelő helyen megmondja.
