Inség.
Inség.
Pedig nehéz csapással látogatta meg az Úr e serény népet 1794-ben. Az iszonyu szárazság miatt se nem kapáltak, se nem vetettek és arattak, se nem kaszáltak; a leperzselt mezők parlagon hevertek s a lakosság bánatában ki sem mozdult hajlékából, a mi a földmívelő és marhatenyésztéssel foglalkozó népre lesújtó állapotot idézett elő. Nagy drágaság keletkezett, majd ínség fenyegette a lakosokat. Ismét a vármegye jósága enyhíti meg a lakosok ínségét, atyai jósággal gyámolítják őket a földesurak.
Az ínség idején tapasztalták valójában a szőlőtelepítésnek hasznos voltát, minélfogva még ez évben nyer a lakosság engedélyt a tokaji-út mentén fekvő egyes homokterületek beültetésére.
Az előljárók gondosságára vall az az intézkedés, hogy állandó lakosokul csak annak engedték meg a letelepedést, aki hat éven át már a városban szolgált vagy zsellérképen tartózkodott s becsületes viselete, józan élete által magát a befogadásra méltónak mutatta.
Az 1797-iki aszály ismét tönkre tette a lakosság reményét s újabb szükség forrásává lett; még a Szarvassziget és Bojtos (nem Bujdos!) tavak is kiszáradtak, s hogy ivóvizhez jusson a nép, jóval mélyebbre kellett a kútakat leásni az eddigieknél.
Nem kevésbé volt terméketlen és szegény az 1798-ik év is, a megújuló szárazság miatt.
A közjövedelem szaporítása czéljából a megye elhatározza azt, hogy Nyíregyházán s egyéb községek határában fekvő homokterületeket eperfákkal ülteti be és a selyemtenyésztést honosítja meg, mi végből elrendeli az élő eperfák összeírását. Nyíregyházán 5082 darabról tétetik említés.
