A reformáczió
A reformáczió
A város lakosságának beléletében a reformáczió okozott rendkívül nagy változást ebben a században. Két nagyhírű reformátor terjesztette el itt a reformácziót. Sylvester, vagy Erdős János, a ki a szomszéd Szinérváralján született, 1530 körül meglátogatta a várost s itt oly szívesen fogadták és hallgatták, hogy 1547-ben a városi tanács hívta meg Erdődről Kopácsi Istvánt, a ki megalapította s két évig gondozta itt a reformált egyházat. Kopácsi térítette át Veress Mihályt, az akkori plebánost és tizenegy káplánját. A város és az egyház jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy a reformáczió olyan gyökeres volt, hogy az egész város áttért s a római katholikus egyház teljesen megszünt. Igy jutott végig ez időtájt a reformáczió egész Szatmár vármegyén s Nagybányát már a mozgalom legelső csírázásakor alkalmassá tette befogadására az élénk érintkezés, a melyben vásárai által az egész országgal állott.
Kopácsi István nagy szeretettel vezette be az új életet a kincses városba. 1547–48-ban volt itt s megalapította a híres nagybányai kollégiumot, a Schola Rivulinát, a mely egykorú volt a debreczenivel, erdődivel s a sárospatakival; Az iskolában elemi tudást is tanítottak s e fölött hat osztályu gymnásium és akadémiai tanfolyam volt, tehát rendes főiskola volt, lelkészeket és tanítókat is képeztek benne. Más helyen bővebben tárgyaljuk e híres iskola történetét.
A lakossággal a reformáczióé lett a város három temploma, a Szent István, Szent Márton és Szent Miklós templomok. Az első még romban állott. A már protestánssá lett város építteté újra 1561-ben. Hogy milyen nagybecsű volt előttük a nagyemlékű hatalmas templom, mutatja egy latin vers, a mely a végső befejezés alkalmára készült: Epigramma de templo restaurato 1588.
A szent Márton temploma 1567-ben leégett, mikor János Zsigmond bevette a várost és leromboltatta várát. De, úgy látszik, nemsokára újraépítették, legalább annyira, hogy használni lehessen, mert a nagytemplom befejezése idején az ág. evangelikus egyház, a melytől időközben különvált a református, ezt használta. Harmadik templom az ispotálytemplom volt, erre azonban nem volt szüksége a városnak, elannyira, hogy „a város szénája tartására rendeltetik a puszta templom, mind penig a kopasz szőlőhöz való hordók tartására”, – mondja a városi jegyzőkönyv.
Ezzel a városi közigazgatás is változáson ment át. Mivel a reformált vallás ügyeit a lakosság közvetetlenül intézte, itt is, mint a többi református városokban, jóformán egy volt a városi és egyházi előljáróság. A vallás és erkölcs tisztaságára épp úgy ügyeltek, mint a város anyagi érdekeire.
A főtér nyugati oldala.
Részlet a főtérről.
A nagybányai gimnázium.
Izvorai részlet.
Gyertyánfasor a Széchenyi ligetben.
Nagybánya lakossága, a reformáczióval nemcsak vallási, hanem nemzeti megújhodáson is ment át. Ősi lakosai szászok voltak, de az aranybányák óriási 209munkásszükségletét nem lehetett németekkel pótolni. Mindenféle nemzetiségű elem költözött be, legfőként magyarok, a kik hovatovább előkelő szerepet foglaltak el a város életében. Már Mátyás király alatt körülbelül egyenlő jogokban részesültek az akkor megalakult czéhekben a magyarok a németekkel s a város előljárósága mindinkább tisztán magyarrá lett. De a német családok szívósan ragaszkodtak ősi nyelvükhöz és szokásaikhoz s mivel jóformán családi hagyományként öröklődött náluk a bányászat tudománya, ezen a téren ők maradtak felül s a bányai műnyelv ma is tele van ősi eredetü német szakkifejezéssel. A reformácziót is a német szellem érezte meg előbb. Az erdélyi szászokkal szoros összeköttetésben álló, különben megmagyarosodott német családok vettek hírt először a reformmozgalomról. Mikor aztán a közös, magyarrá lett református vallásban egyesültek, lehullott a különben is barátságos és testvéries viszonyban élő két elem között a válaszfal.
A Báthoryak alatt nagyon sajátszerü volt a két város közjogi helyzete. Nem tartoztak a korona-javakhoz, hiszen az erdélyi fejedelmek birtokában voltak s az 1593-iki gyulafehérvári országgyűlés Nagybányát és vele Felsőbányát is, az erdélyi bányavárosok közé sorozta. És mégis úgy tekintették őket, hogy Magyarországhoz tartoznak.
A jogi szerzésen alapúlt ez a helyzet. Az erdélyi fejedelmek nem hóditással szerezték meg, Báthory István kapta donáczióban s tőle ezen az alapon örökölték utódai. Igy magyar privilegizált szabad királyi város maradt. 1601-ben Rudolf királytól kérték némely szabadalmaik megújitását és 1605-ben Bocskay azon a czímen erősítette meg kiváltságaikat, hogy ő a magyarországi részek ura.
Báthory Gábor halála után 1613-ban, vissza is került ez a bányavidék a magyar koronához, II. Mátyás uralma alá, a ki 1618 márcz. 8-án a pallosjog megerősítése által elismerte régi szabad királyi városi jogait.
Ismét remény s kétség között lebegett a város. A bányák bérlője, Lisibona után, megint Herberstein Feliczián lett, a kit Ferdinánd osztrák főherczeg pártolt. Sorsukra semmi javulás sem igérkezett. Egyik bérlő jobban kizsarolta őket, mint a másik, s versenyezve sértegették a város szabadságait, sőt háborgatták tulajdonjogát is.
