ELŐSZÓ. Irta Joanovich Sándor főispán
ELŐSZÓ.
Irta Joanovich Sándor főispán
Irta Joanovich Sándor főispán
A midőn a monográfia szerkesztősége azt a megtisztelő kérést intézte hozzám, hogy Temes vármegye monográfiájához az előszót megírjam, csak félve vállalkoztam e feladatra. Félve, mert hiszen mióta őseim a távoli, bérczes Montenegrót elhagyták és újabb hazát keresve, Magyarországon lelték azt fel, családomnak minden egyes tagja Temes vármegyében lakott, e vármegyének a levegőjét szívta, ennek a vendégszeretetét élvezte, itt emelkedett, itt gyarapodott és így joggal tartottam tőle, hogy majd a hála érzülete elragad, majd a megengedettnél, a valóságnál fényesebbnek, kiválóbbnak fogom lefesteni szeretett vármegyémet. Hogy tehát túlzásba ne essek, hogy csak a puszta, rideg valót tárjam az olvasók szeme elé, kizárólag száraz, történelmi és statisztikai adatokra hivatkozva, kezdem meg az „Előszó” megírását.
Annak az óriási földterületnek, melynek annak előtte Temesköz, Temesi Tartomány, vagy Temesvári Kapitányság, 1716-tól 177 9-ig Temesi Bánság, 1849-től 1860-ig Szerb Vajdaság és Temesi Bánság volt az elnevezése, míg most Duna-Tisza-Marosszögnek nevezik, vagy Délmagyarország név alatt ismeretes, kellő közepén fekszik Temes vármegye. E nagy területnek évszázadok óta Temesvár volt a középpontja, fővárosa, irányadója. Temesvár sorsától függött mindenkor az egész országrész sorsa.
Ez országrésznek természetes határai délről a Duna, nyugatról a Tisza, éjszakról a Maros és keletről az erdélyi havasok nyulványai. E természetes határok okolják meg, hogy ez országrész már ősidőktől kezdve külön tartományként szerepelt, és csak erős kezek tudták azt az ország többi részeivel szoros kapcsolatban tartani.
És éppen ezért kell, hogy a magyar nemzet mindig kiváló gondot fordítson Magyarországnak ez áldott vidékére, hogy minél melegebben ölelje magához annak népességét, minél hathatósabban karolja fel annak fővárosát és hogy innen minél erősebben sugározzék ki a tudomány fáklyája és a nemzeti közszellem.
Temes vármegye sok tekintetben különbözik az ország többi, de különösen éjszaki vármegyéitől. Itt minden új! Hiába keresünk itt várromokat! Ha voltak is, már rég megemésztette azokat az idő vasfoga. De kétszáz évnél régibb épületeket is alig találunk. Pedig ez a vidék nemcsak a honfoglalás óta, de már sok ezer éve lakott terület volt. Itt érintkezett a Kelet a Nyugattal. Ez a vidék sok dúló háborúnak, sok véres csatának volt a színhelye. Nem csoda, ha évezredek ádáz dúlásai közepette sok nép kultúrája vált itt semmivé és az elenyészett nyomok fölött elülről kellett kezdeni a fejlődést.
Sok évezreddel ezelőtt Temes vármegye lapályait édesvizű tenger borította, melynek keleti partját a krassószörényi hegyek alkották. A mikor azután ez a tenger a mai Vaskapu-szoroson lefolyt, meg telepedett itt az ősember.
Itt is megtalálták a kihalt ősállatok csontjait, de magának a paleolithkorszakbeli ősembernek a nyomait meglelni még eddig nem sikerült. Az újabb (neolith) kőkorszakban azonban vármegyénk elég sűrűen lakott terület volt, a mit a lelettárgyak igazolnak.
A bronzkorszakban e vidék a kultúra jóval magasabb fokára emelkedett. Tanuskodnak erről a bronzkori leletek, a szépen díszített, sőt berakásos agyagedények, a spirális bronzkarpereczek és fokozott ízlésre valló dísztárgyak és ékszerek. Hogy a földmívelés volt a nép főfoglalkozása, annak igazolása a leletekben gyakran előkerülő sarló. Hogy azonfelül a kézmívesség is virágzófélben volt, ezt igazolják egy-egy öntőműhely maradványaiból előkerült minták és bronzeszközök. A jó módot és pompaszeretetet dokumentálják a gyakori bronzkori aranyleletek, mint legutóbb is a féregyházai és vattinai, melyek leginkább karpereczekből és ruhakapcsokból állottak.
Az első – névleg is ismert – őslakók az agathyrsek lehettek, kikről Herodotos a Krisztus előtti V. században azt írja, hogy a Maris (Maros) folyó mentén laknak, királyok kormányozzák őket, igen elpuhult népek és aranyban bővelkednek.
Az agathyrsek nyom nélkül eltüntek, és vármegyénk területe a dákok, utána a rómaiak uralma alá került. A Kr. e. II. században Moesia Superior volt a római tartomány neve; fővárosa és pénzverő hivatala pedig a Duna jobb partjain fekvő Viminácium volt.
A római uralom alatt e vidék virágzásnak indult s ezért gyakoriak itt az e korból származó arany- és ezüst-éremleletek.
Kr. u. a III. század végén Aurelianus császár visszahívta a római légiókat Dácziából és azzal együtt vármegyénk területe is a barbárok kezébe került.
A római hódítást sorrendben váltotta fel a gótok, hunok, gepidák, longobardok, avarok, ezek után a magyarok uralma.
A népvándorlás nagy útjába esett a mi vármegyénk is, és ez alatt teljesen tönkrement a szép virágzásnak indult kultúra. Az újabb fejlődés csak akkor indul meg, midőn Árpád vezér vitéz hadai egy szilárd uralomnak vetik meg alapját.
A honfoglalás idejében a mai Temes vármegye és környéke – névtelen jegyző szerint – Glád fejedelem országa volt, kit Árpád vezérei a Temes folyó mentén győztek le és e győzelemmel egész országa magyar kézre jutott. Árpád Kundot, a hét vezér egyikét, telepíté ide törzsével.
És a mint a honfoglalásnak egyik legvéresebb fegyverténye itt folyt le, úgy azóta, egy évezreden át, hazánknak ez a része számos kiváló hadi eseménynek volt a színhelye. A Duna választván el hazánkat a bolgár, görög, később a török uralomtól, az e népekkel folytatott küzdelmekben igen gyakran ez a vidék volt a harcztér. Itt védte meg országát és hitét Szent István Ajtony ellen, itt törte meg Szent László a kunok hatalmát; Temesvárról indult ki Károly Róbert királyunk az áruló Bazarába ellen. Temesvár volt a törökök elleni keresztes hadjáratnak gyülekező helye a nikápolyi vész előtt; innen intézte hadjáratait a nagy Hunyadi János és utódai: a temesi grófok, a törökök ellen. Itt dőlt el 1514-ben a Dósa György alatt fellázadt parasztok sorsa; Nándorfehérvár eleste után pedig Temesvár lett a kereszténység védőkapuja, a mint azt a XVI. század nagy lantosa meg is éneklé:
Temesvár vala egy jeles kaputok,
A terekek ellen nagy birodalmatok!
A terekek ellen nagy birodalmatok!
Itt halt hősi halált hazájáért és hitéért Losonczy István. Itt törte meg végre a törökök hatalmát Savoyai Jenő, és itt folyt le a szabadságharcznak utolsó csatája: a temesvári, melyet Mészáros Lázár hadügyminiszter a mohácsi vészszel felérő csapásnak jelzett.
Az évszázadokon át tartó török háborúk ideje alatt elpusztult e vidék teljesen. Már 1524-ben – Temesvárt kivéve – néptelen volt a vármegye. 1552-ben Temesvár sorsa is meg volt pecsételve és ezzel az egész Délvidék török kézre jutott.
A visszafoglalás évében, 1716-ban, alig volt a vármegye területén néhány ezer, nagyobbrészt kóbor lakos. De nehéz is volt itt a megélhetés. Az egész vidék mocsarakkal és nádasokkal volt tele s az egészségügyi viszonyok is a lehető legkedvezőtlenebbek voltak.
Nagy feladat várt a visszafoglalókra! Új lakosságot kellett telepíteni e vadon vidékre, le kellett csapolni a mocsarakat és egészségessé tenni a malária- és pestis-fészekké vált területeket. Nehéz és hosszadalmas munka volt, de ez is sikerült.
Magyar közjogi szempontból helytelen volt ugyan az akkori kormány eljárása, a midőn 1716 után nem csatolta vissza ezt a vidéket az anyaországhoz, hanem külön tartományként kormányoztatta 1779-ig; de el kell ismernünk, hogy e vidék felvirágoztatása érdekében sok üdvös intézkedés történt. Különösen Temesvár sokat köszönhet gróf Mercy Klaudiusnak, az első katonai helytartónak. És a midőn a kulturális munka már befejezést nyert, a midőn e vidék ismét virágzásnak indulva, a betelepített lakosságnak a megélhetést biztosította, akkor kapcsolták azt vissza, a dicső emlékű Mária Terézia uralkodása alatt, az anyaországhoz és akkor mondotta a nagy királynő, hogy „én jó magyar nő vagyok, és szívem tele van hálával eme nemes nemzet irát”.
Feléledt tehát az új Temes vármegye és csak a déli részek maradtak még mintegy 100 évig, 1872-ig, katonai kormányzat alatt, Határőrvidékként.
Temes vármegye visszaállítása óta (1779), a minek a századik évfordulóját nagy ünnepségek között ültük meg – az abszolutizmus tizenegy évét kivéve, – az anyaország minden örömében és bújában híven osztozott a vármegye. Viszont az anyaország is mindent elkövetett, hogy keblére visszatérő gyermekét buzdítsa, nevelje és erőben gyarapítsa.
E kölcsönös törekvésnek áldásos hatása meg is látszik. A kiterjedt mocsarak és nádasok, hova hajdan és nem is oly régen, híres tudósok, állat- és növénytani ritkaságok gyűjtése czéljából, messze földről is ide fáradtak, ki vannak szárítva; helyüket dúsan termő szántóföldek, ringó búzatáblák foglalják el, búzatáblák, melyeken a külföldön is híres „bánáti búza” terem. Kövér legelőkön a szép szarvasmarháknak, a tüzes vérű lovaknak egész légiója legel, tarkítva a számtalan juhnyájjal és sertéskondával. Magas, sugártornyú templomok körül elterülő nagy községekben, jómódú, elégedett nép lakik. A pusztító malária a mocsarak kiszárításával eltünt és az egészségi viszonyok kedvezőkké alakultak. Szóval, a hol hajdan az elhagyatottság, a szegénység, a kultúra, teljes hiánya uralkodott, ott mindenütt fejlődést, jólétet tapasztalunk.
Hogy egy vármegyének a haladását, anyagi gyarapodását, kulturális emelkedését kellőleg megismerjük, bele kell mélyednünk annak fejlődési folyamatába, kutatnunk kell történelmi adatai között, figyelemmel kell kísérnünk minden oly tényezőt, mely tisztán szemünk elé tárja annak multját és jelenét. Tanulnunk kell a multaknak hibáin, lelkesednünk kell elődeink fényes cselekedetein és mindenekelőtt lángoló honszeretettel kell ragaszkodnunk a nagy földteke ama kis részéhez, melyet szűkebb hazánknak nevezünk. E végből készül, lelkes hazafiak gárdájától szerkesztve, a vármegye monografiája. Hasznos, az utókorra tanulságos kútforrás lesz a jövőben Temes vármegye monográfiája is, és e vármegyének minden egyes lakosa a hála érzetével adózik azoknak, a kik e fontos munka megírását vállalták.
Századokon át dúló harczok színhelye, a törökök elleni hatalmas védőbástya volt Temes. Most a béke áldásait élvezi. Virul, gyarapszik, fejlődik és – a mit talán először kellett volna említenem – magyarosodik! Ha néha-néha önző nemzetiségi agitátorok a békés egyetértést megzavarni törekszenek is, áldatlan működésük termő talajra nem talál. Az e vármegyében lakó különféle nemzetiségek belátták, hogy a magyarság testvérének tekinti ez ország minden lakóját, belátták, hogy itt egy újabb édes hazára, egy gondos anyára talált, ki szeretettel ölel magához mindenkit, a ki hozzá szeretettel közeledik! És ez a magyar faj államalkotó képességének egyik erőforrása. Ez visz bennünket napról-napra közelebb ahhoz az időponthoz, a mikor majd ez országnak minden lakosa, akár magyar, akár német, román, szerb, bolgár vagy tót, együtt érez, ha hazánkról van szó! Adja az Ég, hogy ez mielőbb igy legyen!
Joanovich Sándor.
