Az utolsó török veszedelem.
Az utolsó török veszedelem.
S a törökök kiűzése még nem volt elég ahhoz, hogy a fejlődés ismét megindulhasson. A Jenő herczeg győzelmei még nem jelentették azt, mintha a török veszedelem ezzel el is mult volna. Az 1737–39. évi török háborúk újra próbára tették Becskerek életrevalóságát. 1738-ban a Délvidék néhány hóra ismét török kézre került, s az új telepesek menekülni voltak kénytelenek. Az első biztos hely Becskerek volt. 1738. szeptember 19-én jelenti Greiner János, a paráczi altiszttartó a temesvári kormányzóságnak, hogy a hivatalnokok onnan mind Becskerekre menekültek és engedelmet kér rá, hogy ő is oda mehessen, mert ő sincs biztonságban. (D. A. II. 24.)
A becskerekiek állandóan készen várták a törököket és bizonyos kémszolgálatot is szerveztek erre az időre; 1739 junius 16-án Kerle Antal Becskerekről figyelmeztette a pancsovai tiszttartóságot, hogy a törökök 4–500-an hét sajkán Kolumbácz felé vonultak. A várost is elérte azonban a veszedelem: 1739 augusztusában a törökök egész a községig portyáztak, egy embert agyonlőttek és csak akkor vonultak vissza, a mint azt augusztus 20-án rémülten jelentette Temesvárra a becskereki tiszttartóság. Becskerekről is sokan menekültek ekkor biztosabb vidékekre. A török veszedelem lassanként elült. Megmaradt azonban két állandó veszedelem, s a lakosoknak s Becskerek emelkedésének az egész korszakon át legnagyobb akadálya: a zilált közbiztonsági viszonyok és a pestis. Amannak a török idők alatt elvadult erkölcsök, ennek a művelődés megakadása volt az oka.
