Búcsú.
Búcsú.
Legkedvesebb mulatsága németjeinknek a búcsú (Kerweich), melyet minden évben a templomszentelés emlékére tartanak, október vagy november hó valamelyik vasárnapján és folytatólag az utána következő hétfőn meg kedden. Már egy héttel előbb az egész faluban nagy a sürgés-forgás. Minden házban meszelnek, súrolnak, mosnak, vasalnak, sütnek-főznek. A szomszéd községekből seregesen érkező vendégeket legnagyobb örömmel fogadják és látják el minden jóval. A fiatalság már a búcsú vasárnapja előtti napon felállítja a főtéren, esetleg a templom vagy községháza előtt, a búcsúfát (Kerweichbám).
Az első ünnepnap délelőttjén zeneszóval bejárják az egész helységet és délután elárverezik a rozmarin-csokrot (Kerweichstrausz). A búcsúfának a végén egy zöld ág van, teleaggatva szalagokkal, színes kendőkkel. Van rajta még egy új kalap és egy üveg bor. A legények mindenikének kalapját az illető által kiválasztott leány (Kerweichmensch) tartozik bokrétával, szalagokkal diszíteni. Az a kalapdiszítőnek kiválasztott leány lesz a három napon át az illető legény tánczosnője és – ha Isten is úgy akarja, – majdan hitvestársa. A rozmaringos csokor árát néha 1000 koronán felülre is felverik. Ha a legtöbbet igérő a rendező társaság tagja, az összegnek csak 1/10 részét fizeti, ellenben a társaságon kívül álló a teljes összeget tartozik lefizetni, a mi már többször előfordúlt.
155A csokorvevő kiváltsága az, hogy az ünnep három napján mindig ő kezdheti meg a tánczot (Vortanz) párjával együtt; tartozik azonban legénytársait a három napon át megvendégelni. Negyedik nap, szerdán délelőtt, kidöntik a búcsúfát és ugyanabba a gödörbe temetik a búcsúfáról a borospalaczkot és a Kertveicht.
Rendes tánczaik: a lassú keringő (Ländler), gyors keringő (Walzer) és a polka (Hupszer, Zepperpolka, Schnellpolka) a tánczhoz való zenét többnyire az úgynevezett »rezes-bandák« szolgáltatják. A különböző fúvó hangszereken kívül a harmonikát is kedvelik.
