Csanád.
Csanád.
II. 3. Csanád. Romer Fl. 1868-ban, midőn Bonáz püspök a mostani róm. kath. templomot felépíttette, castrum alapfalaira akadt. (Adattár III, 12–Arch. Közl., VIII. 3–16.) 1889-ben római bélyeges téglákat szerzett innen a Nemzeti Múzeum, úgyszintén római érmeket Killer Frigyes németcsanádi plebánostól. (Arch. Ért. u. f. IX. 376. és 379.) Németcsanádról (most Őscsanád) népvándorláskori sír maradványait szerezte meg Romer Fl. a Nemzeti Múzeumnak; ezek: egy római imbrex, bronzfibula, aranyozási nyomokkal (emlékeztet az apahidai példányra, Hampel: I., XXXV. t.), apró gyűrűcske, csonka bronztű, bronzszíjcsatt és Claudius Gothicus, Aurelianus, Probus és Constantius Nob. egy-egy érme. (Milleker: Délm. rég. II. 118.) A XIII. legio bélyeges téglái nem tartoznak a ritkaságok közé Csanádon; gyűjteményem hat példányt mutat fel eddig három változatban. Ezeket 1. Téglás Gábor: Újabb adalékok Dacia felirattanához, 71., 90. és 93. sz. alatt. San-Marco Nákó herczegné szerbcsanádi uradalmához tartozó Budovalla puszta (most »Jánosmajor«) belterületén a homokbányában régi, silányan égetett, durva cserepek és putrilakások nyomai kerültek napfényre, egy apró, élénk zöld színű bronzhuzattal. Ugyane puszta »III. 4.« tábláján ennek a porgányi határ s a csanád-kiszombori műút közötti csücskében római kori cserepeket leltem (1904), egyes kisebb, kerek talajemelkedések 30–40 cm.-nyi mélységében. (L. saját Archaeologiai Naplómat, I. kötet, 179. és 253. lapon.) A szerbcsanádi uradalomhoz tartozó Giulio-major (azelőtt »Redina«) területén több kisebb telephalmocskát kutattam át, így a »Suvákova II.« és »Gyorgyeorit II« dűlőkön (1898–1903.) és jellemző őskori nyomokat tártam fel bennök. A cserepek színek szerint különböznek, 50 cm. mélységig csaknem kivétel nélkül mélyített hullámvonalakkal díszítettek és barnák, korongolatlanok, a mélyebben előfordulók vastagok, durvák, feketék s minden díszt nélkülöznek, vagy – egy harmadik fajta – jól iszapolt agyagból valók, vöröses, sárgás, sötétszürke, vagy fekete színű síma felülettel, a mely díszítetlen, de korongolt. A sok konyhahulladék között akadt megmunkált csont is: csiszolt ár, tű. Ép edényt nem leltem; néhány gyűszűnagyságú gyermekjáték kivételével, volt több orsókarika és egy hét cm. hosszú, csonka – úgy látszik, sertést ábrázoló – állatszobrocska, égetett agyagból. E telephalmocskák – magasságuk alig 20–30 cm.-nyi – az őskorra vallanak, de a szerény kiterjedésű pontokon később is tanyáztak. (Saj. Arch. N. I. 30., 33., 68., 82., 122. és 165. 11.) Ugyancsak a szerbcsanádi uradalomhoz tartozik, Nagyszentmiklós és Óbesenyő között – közvetetlenül a két helységet összekötő műút mellett – egy különálló 500 holdas major: Bukova-puszta, a melynek területén és közvetetlen környékén kilencz halmot tártam fel, különböző és itt csak részben ismertethető eredménynyel. Egy régen rováson tartott kisebb halmot, Bukova keleti határához közel, elkésve menthettem meg a végromlástól. Tulajdonosa lehordatta; mire észrevettem, már több sír, illetőleg »két emberi koponya, két vagy három lófej, kerek ép kengyelvasak, zöld apróságok és egy agyagkorsó« elvesztek. Csupán az edény került meg, a melynek analógiáját a závodi és mártélyi temetőkből ismerem, – Hampel, A rég. kk. eml. ll.-ban, I. 154. t., 20. sz. és U. o. II. 256. t., 3. sz. – továbbá néhány tűzben calcinált lócsont (szár, csüd), hófehér belső állománynyal. Másnap magam ásattam itt és lovas-sírra találtam, melyben a hanyatt kinyujtva, lábbal nyugaton fekvő emberi 312csontváznak csak a medenczétől lefelé terjedő része volt meg, de érintetlenül. A lófejet a férfi lábszárainak egyenes folytatásában, közvetetlenül annak lábai alatt, bal szemgödri oldalára fektetve és metsző fogaival nyugatnak irányítva találtam, alatta két szár- és négy patacsont, szájában oldalrudas, durva vas-zabla. A vitéz bal lábfeje mellett két kengyelvas volt egymás mellé helyezve, úgy hogy az egyik nyugat, a másik kelet felé fordult talpával. A kengyelek analógiáját l. u. o. 97. tábla, 3. sz. alatt. (Saj. Arch. N. I. 236–245.) Két kisebb halomban az Aranka egyik szakaszánál honfoglaláskori lovas sír volt, kerek és pajzsalakú bronz-boglárokkal, füles rózsás boglárral, nagyon kezdetleges kivitelű, lovast ábrázoló, áttört koronggal, gyöngyökkel, tegez maradványaival, nyílcsúcsokkal (Arch. Ért. 1904 417–421.) Puszta-Bukován, a »III. 1.« dűlő több holdas fennsíkján sok cserép, fenő- és őrlőkő-töredék, valamint orsógomb és átfúrt agyagkorong lelhető, sőt egy Marcus Aurelius Antonius-féle ezüstdenárt is találtak itt béreseim szántás közben. E felszíni cserepek durvák, szabadkéziek, veresbarna, vagy fakószínűek és finoman iszapolt, korongolt agyagból valók, melyek égetése csengő-kemény, szinte többnyire kékesszürke, ritkábban sárgás, vagy tiszta veres, díszítése gyakran hullámvonal, egy esetben domborműves rajz, mely a buzogányra támaszkodó oroszlánbőrös Herculesre emlékeztet. (Saj. Arch. N. I. 322.) Ugyancsak a bukovai puszta keleti határán terül el az a szabályos kerek talajdomborulat, a melynek egész 484 m-nyi területét rendszeresen felásattam. A halomból előkerült edénycserepek, őrlő- és csíszolókövek, kőbalták, silexpengék és agyaggolyók együttvéve a neolith-kőkorszakot jellemzik. A cserepek durvák, korongolatlanok, díszük mélyített, vagy domborított, festett; mindkét oldalt élénk vörösszínű cserepet csak egyet leltem. A kőeszközök közűl különösen említésre méltó egy 12 cm. hosszú silexpenge és egy 3.7 cm. hosszú, csíszolt Chrysopras (nephrit-féle) rudacska. Egy kisebb csontlemez szabatosan metszett köralakú léket mutat és arról tanuskodik, hogy a halom őslakói a csontmunkához kitünően értettek. Szórványos leletként egy nyakék töredéke került ugyanitt felszínre, három vékony, fonott bronzhuzal, melyen kilencz herelevél-idomú, síma, ezüstös lemezke csüng. Közelebbi analógiáját a bökénymindszenti temetőből ismerjük. (Hampel: A rég. kk. I. LXXV. t., 12 a, b.) Fenti »bukovai IV.« halomtól 600 méter távolságra, egyenesen délnek, egy jóval kisebb halom látható (»bukovai VI.«), melynek átforgatása teljesen hasonló őskori cserepeket eredményezett, sőt ezekből négy tipikus edényalakot sikerült helyreállítanom, ú. m.: dísztelen, gömbalakú, egyfülű bögrét, félgömbidomú lábas fazekat, hasonló idomú veres színű nagy tálat, melynek külső falát ellentétes helyen négy bütyöksor és függélyesen vonuló mélyített ékek sorai díszítik; végre nagy gömbidomú gabonatartót, oldalán kidomborodó, tökéletlen 4 tekercscsel. A halmocskának legérdekesebb lelete egy neolithkori, 2 cm. vastag, fakósárga cserép (hasrész), melynek külső lapján valamely szarvas-állatnak, csonka domborképe szemlélhető. (Arch. Ért. XXVII. 266–279.) Bukovától délkeleti irányban, 1100 méter légtávolságban terül el a 4.5 méter magas »Nagyhalom«, melynek középrészét teljesen feltártam, a következő eredménynyel: a halom egész tömege réteges, barna föld, közepét valamikor régen megásták egy 2.5 m. átmérőjű kútszerű tárnával. Az a körülmény, hogy ez a »kút« sokkal világosabb, kevert föld-töltelékével nemcsak az eredeti talaj színét alul és függélyes falát köröskörül, de a fölötte levő 1.5 méter vastag, legfelső halomréteget is igen élesen határolta, a mellett szól, hogy a tumulus két ízben lett felhordva. A második felhordás ugyancsak régen történhetett, mert a mint jeleztem, a legfelső, 1.5 m. vastag réteg 60 cm.-nyi mélységében egy érintetlen, egyenes fakoporsó nyomokkal határolt és sima döngölt fenekü sírra bukkantam, melynek mellékletei: két kengyelvas a népvándorlás utolsó századaira utalnak. Tovább lefelé haladva, 4.5 méter mélységben elértem a »kút« fenekét, illetőleg az eredeti talajszintet, majd tovább ásva, a halom csúcspontjától számított 5.5 méter mélységben ép sírra találtam, pontosan a halom nadirjában, zsugorítva temetett csontvázra, a melynek korát híven jelezte az, hogy az egész tetem vörösbarna ockerfestékkel vastagon be volt hintve. Ez a neolithkori csontváz fejjel nyugatra, lábbal keletre, a puszta földön feküdt, felső testével hanyatt, a vállak közé besüppedt koponyával és úgy, hogy a két kar – kifelé álló könyökkel – a medencze fölött összeért, a bal alkar egyik hosszú csontja ki volt mozdítva eredeti, normális helyzetéből, illetőleg a gerinczoszloppal 313csaknem párhuzamosan feküdt a sírban. A lábszárak zsugorítva, éjszaknak fordított térdkalácscsal, egymás mellett úgy voltak elhelyezve, hogy a felső- és az alsó lábszár kb. 90° szöget formált. (Az egész vázat beszállítottam Budapestre az Anthr. Múzeumba 1908 decz. 7-én.) Mellékletet, az ockeranyagon kívül, mely egészen vörösre festette a váz csontjait és a sír alját, nem találtam, de közvetetlenül a sír fölött napfényre került egy 4 cm. hosszú, igen szép, áttetsző füstkvarcz penge-töredék, más hasonlók és egy lapos, csíszolt kőbaltának 4.1 cm. hosszú élfelőli töredéke. A félretett cserepek, mint analógiái a bukovai IV. halomban lelt őskori cserepeknek, részben szintén az alaprétegben, a sír közelében fordultak elő. Eszerint több, mint valószínű, hogy a bukovai »Nagy halom« alatt neolithkori telephely rejlik. (Saj. Arch. N. I. 323–333.)
