Óbesenyő.
Óbesenyő.
II. 6. Óbesenyő. Határában sok becses archeológiai emlék gyűjthető. Az általam megásott kilencz halom eredményének sommája csak részben szerepelhet ez őstörténeti ismertetésben. Az Óbesenyőről Valkánynak haladó vasútvonal bal oldalán, attól 600 méter távolságra terül el a hét méter magas »Mogila« halom, a hol 1904-ben, próbakutatásom révén, Török Aurél dr. tanár jelenlétében megállapíthattam, hogy a nagy tumulust a római és a régibb középkorban temetőhelynek használták. Egy fiatal női csontváz lábfején, fületlen, kecses agyagcsésze került elő, színe sötétszürke, korongolt, égetése csengő-kemény; szórványos lelet. Kerek kúpos paizsdudor vasból és mellette egy 16.5 cm. hosszú piskótaszerű vaspánt, mely nyilván a karszíjnak a paizshoz való erősítésére szolgált, továbbá több csontváz, a népvándorlás korát jellemző kisebb vasmellékletekkel. (Saj. Arch. N. I. 249–253.) – Egy nagyobb méretű, de mar régebben valamely 314ismeretlen czélból félig lehordott halomban, mely a nagyszentmiklós-óbesenyői műút jobboldalán, attól 100 méter távolságra, a községi közlegelőn, Bukova mellett terül el, két népvándorláskori lovas-sírt tártam fel, melyekben a temetkezési szokás eltérőnek mutatkozott a vidékünkön előforduló lovas-sírokéitól. Nevezetesen az emberi tetem mindkét esetben fejjel keletnek nyugodott, a lófej pedig a) sírban a vitéz bal válla mellett, b) sírban közvetetlenül rajta az ember koponyáján, mindig keletre fordított metszőfogakkal. Megjegyzendő, hogy a lófejek és az emberi csontok csaknem teljesen el voltak korhadva. A mellékletekből a következőket említem: a) sírban szíjdísz, félgömb rojttal, (köz. an. Hampel: A régibb kk. II. 483. lapon); szíjdísz, – keresztalakban csoportosított négy félgömb, – (köz. an. u. o. 294., tábla, 22–24. ábra); erős lánczocska bronzból; a ló szájában vas-zabla, (köz. an. u. o. 244. t., 3. ábra). A bronz szíjdíszek a lófej alatt, a lánczocska a medencze tájékán volt. b) sírban, a ló szájában hasonló vas-zabla; tűzverő aczél a lófej alatt, (köz. an. u. o. II. 205. t.); egyenes, kétélű vaskard, élére állítva, a csontvázzal párhuzamosan, annak baloldalán, egész hossza 100 cm. (9 összeillő töredék), miből a keresztvas nélküli sarkos markolatra 12.7 cm. esik, (an.: Arch. Ért. XXIV. 165. lapon, 71. sír); bronz szíjvég, szimpla lemez, 2.7×1.3 cm. nagyságban, egyik végén egyenes négyes párkány, ez alatt két központi kör, hoszszélei behajlók, ugyanitt bőrmaradék és szögecs; végre több »léczes pántocska« közvetetlenül a lófejen, vagy az alatt, (an. Arch. Ért. XX. 97–125.) E két lovas-sír a halom egész területét borító 5–15 cm. vastag, vörösre égett földréteg alatt – 120 és 100 cm. abszolut mélységben – fordult elő, rendkívűl kemény talajban és úgy, hogy az égett réteg a sírok fölött át volt törve. Ez a, minden legcsekélyebb pernyét, hamut, vagy kormot nélkülöző élénk vörösszínű föld a halom mostani felszíne alatt 50 cm.-nyi mélységben terül el, illetőleg mindenfelé terjed, párhuzamosan a halom lejtőjével és a megásott peripherián 1.5 méter mélységig – vagyis a halmot környező talaj szintje alá – sülyed. Alatta szűz föld. Mi volt a czélja ez óriási máglyának: nem óhajtom fejtegetni, csupán jelzem, hogy benne, alatta, vagy fölötte alig fordult elő egy-két, bár jellemző cserép, részben ugyanazon durva agyag-edény-töredék, mint Pta Bukován (l. II. 3. sz. alatt), de, többedmagával, egy jól iszapolt, világos-sárga, gyengén fényes cserép is, mely két párhuzamos sor ékalakú benyomattal, fejlettebb technikáról tesz tanúságot és a bronzkorra vall. Konyhahulladék, csont vagy kőtárgy sem szerepelt ehelyütt. Az égett rétegnek legfeltünőbb szerkezeti sajátsága az volt, hogy változó – kb. egy méter maximális – nagyságú szürke, tehát színre elütő szigeteket mutatott, elég nagy számban, mintegy külön tűzpadokká tömörült, a hol rétegesen, egy, vagy több, együtt 1.5–5 cm. vastag, homokos agyagalap oly keményre volt sülve, hogy alig bonthattuk meg csákánynyal. (Saj. Arch. N. I. 255–268.) Óbesenyő község ezelőtt mintegy 12 esztendővel földet hordatott egy magasabb helyről, az ó-besenyő-nyerői viczinális kocsiút végpontján, a hol három határ – az ó-besenyői, a nyerői és a kis-teremiai – szögellik egybe, mely alkalommal agyagedényekre és fémtárgyakra bukkantak. Két ízben kutattam itt, bolygatott talajban, némi eredménynyel. Leleteim – sekély mélységben – a következők voltak: kétfülű kis agyagcsupor, (köz. an. dr. Roska M.: Ásatás a perjámosi Sánczhalmon. Földr. Közl. XXXIX. k., 1. füzet., IV. tábla, 18. ábra); öt drb. éremszerű bronzkorong átmérőjük egyenként 35, 35, 35, 37 és 37.3 mm., vastagságuk átlag 2.5 mm., valamennyi a szélén egyhelyt át van fúrva, a három középső példány felületét – egyoldalt – két, egymást derékszögben metsző, kidomborodó egyenes vonal diszíti olyformán, hogy a vonalak a korongot négy egyenlő körszelvényre osztják, az első példányon 3–3 vonal keresztezi egymást, míg az utolsó sima. Felületük érdes, zöld lepedékkel borított. Márton Lajos dr. – levelében – közli velem, hogy »ilyféle lemezek nem ritkák a bronzkor végének és a vaskor elejének sírleleteiben, hazánkban nem tartoznak a gyakoribb tárgyak közé ... Csüngő ékszer gyanánt használtattak. « Továbbá lemezes bronz-csüngő, öt db., (an. Hampel: A bronzkor, III. CCXXII. t., 27–28. ábra); sodronyos bronzhengerkék, (an. u. o. CLXXXVIII. t., 11–20. sz.; végül átfúrt kis kagylók és állati szemfogak. A lelt cserepeken gyakori a kidomborodó »lánczdísz«. Ezen óbesenyő-nyerői viczinális út lelőhelyét a tor. várm. mill. térkép II. lapján közelebb az é. sz. 45° 59" 19"" és k. h. 38° 10" 45"" alatti pont jelzi földrajzilag. (Saj. Arch. N. I., 334–337.) Óbesenyő belterületén is akadnak őskori nyomok; így Telbisz János házi kertjében (565. hszám), a hol ásattam, több faragott, 315illetőleg fűrészelt agancs került felszínre és néhány edénytöredék, a melyek az »óbesenyői őstelep«-en (l. alább) lelt cserepeknek testvérei. Telbisznek egyik tőszomszédja ezelőtt vagy tiz esztendővel egy kb. 30 liter ürtartalmú, teljesen ép agyagedényt ásott ki az udvarán. (Saj. Arch. N. I., 346–347.) A község keleti oldalán, közel a »Szelszka Aranka« és a »Goruja Aranka« közötti műcsatornához, neolithkori maradványokat tártam fel: fúratlan, csíszolt, trapez-alakú nagyobb kőbaltát, edénysímító csontot és több cserepet. (Saj. Arch. N. I. 354.) Az arankamenti neolithkor legmeggyőzőbb bizonyítékait az »óbesenyői őstelep« szolgáltatta; egy három méter magas, halomszerű talajdomborulat, Csokány Lukács volt községi bíró szántóföldjén, a helység éjszaki oldalán, a melynek egész 1336 méternyi területét 2.5–3 méter mélységig rendszeresen felkutattam. A halom mikénti keletkezését magyarázza, hogy benne három tűzpad-régio volt egymás fölött, kb. 1–1 méter távolságra. Őstelepünk a tiszta neolithkort képviseli, a fémnek minden legcsekélyebb jelensége nélkül. Számos vesszőbenyomatos tapasz-rög földfeletti gunyhókra vall. Annál több tanulsággal szolgáltak a minden mélységben előforduló kézművek, számszerint: 115 db. csiszolt kőeszköz – balta, kalapács és véső – köztük csak öt példány furattal, egy 15.5 cm. hosszú »gyalúvés« nephritből való; 153 db. csontszerszám, többnyire edénysimítók és árak; 84 d. agyagedény; hét db. agyag bálványszobrocsba; egy amulette; egy bélyegző; 12 karika és orsógomb; 56 nehezék és 239 db. hálósúly kilencz tipusban. A konyhahulladék óriási mennyiségben került felszínre, tanúságot tevén arról is, hogy a telep faunájában a ló csak egy százalékkal van képviselve. Végül igen jellemzők voltak a telephelyen feltárt egykorú zsugorított csontvázak. (Arch. Ért. XXIX. 146–454. és u. o. XXXI. 147–164.)
