Ősnépek vándorlása.
Ősnépek vándorlása.
Az őskorból elég sok telep, temető s elrejtett bronzkori gyűjtelékes lelet (öntőműhely) maradt fenn. A telepek általában véve még a kőkorba nyúlnak vissza (1. különösen III. 7. Perjámos) s többnyire fennálltak az egész bronzkoron át, főleg a megye éjszaki részében; a vattinaihoz hasonló kultúrájú kőkori telepek inkább dél felé fordulnak elő (XV. 8. Nagymargita, a temesmegyei Vattina szomszédságában a megye keleti határán, XVII. 2. Pancsova), de voltak éjszakon is (I. 9. Rábé Ankasziget). Szőregtől kezdve az Aldunáig elég sűrűn követik egymást a telepek a Tisza mellékén, úgyszintén az Aranka, Bega és Temes folyók mentén is; az Aranka vidékén előfordulnak az aldunai, meg a tószegi, pilini és szíhalmi neolit-kultúrát jellemző agyagszobrocskák is. (II. 3. Csanád, II. 6. Óbesenyő.) A módosi őstelepen (XII. 2.) czölöp nyomaira akadtak, a mi a konyhahulladékok közt található s táplálékul szolgáló kagylómaradványokkal együtt a középtiszai (tószegi, szelevényi sat.) őstelepekkel hozza közelebbi viszonyba az itteni őslakosságot. A kőkort jellemző zsugorított temetkezést több helyen lehetett észlelni (II. 3. bukovai Nagyhalom, IV. 2. Csóka, VII. 3. Kumán), a bukovai csontváz ezen felül még festve is volt, mint a déloroszországi neolitkori kurgánok vagy a thrákiai halmok csontvázai. Az égetés nélküli temetésnek a bronzkorból is van emléke (III. 7. Perjámos, V. 3. Mokrin), a mokrini csontvázas sír bronzmellékletei közt ruhára varrt s pánczélul szolgáló bronzpikkelyek is vannak, ugyanilyenek fordulnak elő a sándoregyházi (XX. 1.) bronzkincsben, a nyugotmagyarországi leleteket jellemző hengeralakú tekercscsel együtt, a mi a délmagyarországi területen magában áll. A sándoregyházi bronzkori nép azonban már elégette a holttestet s urnába temetkezett, mint a gyéri (XII. 4.) és tolvádi (XII. 5.) ősnép is.
Az óbesenyei (II. 6.), még a neolithkorból származó őstelep fennmaradt a vaskor elejéig; erre a kései időszakra vall a nagygáji (XII. 7.) bronztárgyak közt levő fibula is. A bronzkor után nagyon meggyérülnek a leletek. Úgy látszik, a szkitha (Kr. e. VII–VI. sz.), majd kelta (Kr. e. V.–IV. sz.) hódítások után általában véve megritkult a lakosság, de Torontálból talán el is húzódott más területekre, elrejtve féltettebb dolgait. (VII. 2. borjasi és XV. 2. gyöngyházi öntőműhely maradványai, VIII. 3. tamásfalvi és XX. 1. sándoregyházi bronzkincs.) A régebbi lakosság helyébe gyérebb számú új elem jött. Még a vaskor első időszakából való az alsóeleméri (X. 2.) vascelo. Új népelemre vall a temetkezési 305mód megváltozása is; Óbéb és Kiszombor közt (I. 10.) megyei út készítése közben zsugorított csontvázakat találtak, de a mellettük lelt arany- és bronzékszerek a vaskorból valók s ezeket nem alap nélkül tulajdonította Reizner János a Kr. e. VI–IV. századbeli marosmelléki agathyrsoknak. Talán e korszakba számíthatjuk a kiszombori (II. 2.) és kumani (VII. 3.) csontvázas sírokat is. A korszak végéről valók a galagonyási (XVII. 6.) leletek, barbár érem sat.
Kevéssel Krisztus születése előtt új nép tünt föl az Alföldön, a keletről jött nomád jazygok, kik jóformán félezred évig itt tanyáztak. Emlékeik feltalálhatók a megye egész területén, legjellemzőbbek a Kalcedon s egyéb gyöngyök, átfúrt apró csigák, kagyló-gyöngyök, de sűrűn előfordulnak köztük római tárgyak is; mint zománczos és egyszerűbb fibulák. Temetkezési módjuk ismeretes a vizesdi halmok V. 15. után. A rómaiak terjeszkedésével Torontál megye területét Moesiához számították, a csanádi (II. 3.) castrum őrsége vigyázott a Maros két oldalán tanyázó barbárokra, de római telepek (v. ö. IX. 7. Fény) nem igen voltak. A IV. század derekáról nagy számú kincs- és éremlelet fordul elő (XVII. 4. Szárcsai II–IV. századbeli arany ékszerek s arany és ezüst érmek, VII. 2. Törökbecse és IX. 7. Szerb-Szent-Márton urnában elrejtett Constans és Constantinus érmek, XI. 4. Nagybecskerek II. Constantius és Constantin Gallus érmeiből álló lelet, XI. 6. Erzsébetlaka 79. Constantinus érem, XVII. 3. Hertelendyfalva); ezek nyilván akkor kerültek a földbe, midőn II. Constantius császár serege benyomult a Tisza mocsarai közt tanyázó limigant-szarmaták közé s feldúlta szállásaikat.
Ez a dúlás magyarázza meg, hogy a későbbi szarmata és a jazyg leletek közt nem igen van kapcsolat. Sőt általában véve is nagyon ritkák az olyan griffes és indás szíjvégek (I. 11. Egyházas-Kér, X. 2. A.-Elemér), melyek oly sűrűn s rendesen nagyobb kiterjedésű temetőkben fordulnak elő a Tisza-Maros–Kőrös szögletében. A germánságnak is kevés a nyoma. Perjámoson (III. 7.) fibulákból álló elrejtett kincset találtak, ezenkívül Szőreghez (I. 1.), Szerbkeresztúron (I. 4.) és Csanádon (II. 3.) fordult még elő szórványosan germán fibula, amott jazyg-sarmata tárgyakkal együtt, emitt a korai apahidai tipusból. Az avar korból több lovas sír ismeretes, de jobbára szegényes tartalommal; egy-egy arany érem előfordul ugyan (I. 4. Szerbkeresztúr-Herakkiustól, (XIV. 3.) Ozora-Theodosiustól, (XV. 7.) Alibunár-Honoriustól, (XVII. 8.) Homolin-Zenotul), de csak magában.
A torontálmegyei népvándorláskori sírleletek tehát nemcsak gyér, hanem szegény lakosságra is mutatnak. Annál inkább kiválik közűlük gazdagságával a világhírű nagyszentmiklósi (II. 5.) kincs, melyet sokáig Attila kincsének tartottak, de ma már bizonyos, hogy későbbi annál; az egyik csésze görög betűs föliratában említett Butaub és Buęla zoapan (ispán) marosmelléki X. századbeli bolgár-kabar fejedelmek lehettek s maga a kincs talán a Szent István által levert Ochtrum (Ajton) marosvári (Csanád) bolgár fejedelemé volt utoljára. De akár ő, akár más rejtette a földbe, fejedelmi kincs volt. Nagyszentmiklós körül, az Aranka vagy régi nevén Harangod két oldalán több honfoglaláskori sírlelet jött napvilágra, ú. m. Oroszlámoson (I. 6.), Magyarmajdány (I. 7.) határában (arany hajgyűrű), a bukovai pusztán (II. 3.), Nagyőszön (V. 8.), Nagykomlóson (V. 8.) és Nagyteremiin (V. 9.).
