Maros.
Maros.
Torontál vármegyét éjszakon 73 km. hosszban, a Perjámostól Szegedig terjedő vonalon, a Tisza legnagyobb mellékfolyója: a Maros határolja.
A Maros folyó, mint természetes víziút, ha kellőleg hajózható volna, Magyarország közgazdasági fejlődésében nagy tényezővé válnék. A Maroson végrehajtott és még végrehajtandó szabályozási munkák közelről érdeklik a folyóval hosszú darabon szomszédos Torontál vármegyét.
A Maros másodperczenkénti legkisebb vízmennyisége az aradi mércze »0« alatti 160 cm.-es vízállásnál 21 m3, »0« alatti 1 m3-es vízállásnál 75 m3, »0« víznél 200 m3, árvizek alkalmával pedig víztömege a 2000 m3.-t is meghaladja. Erdély határától Szegedig összesen 83.5 métert esik, átlagos esése kilométerenként e szakaszon 31 cm.
Mercy tábornok, a temesi bánság első kormányzója idejében kezdődött a Maros szabályozása is. E folyónál a szabályozás eleinte csak a mederkotrásokra és a hajózás akadályainak elhárítására szorítkozott, de később már a folyó mentén egyes mélyebb helyeken töltéseket is emeltek és sarkantyúkat készítettek, melyek arra voltak hivatva, hogy rendes meder képződését előmozdítsák.
A gátépítések azonban nem tervszerűen és nem folytatólagosan történtek, hanem leginkább a szerint és oly időben, a midőn valamely nagyobb árvíz meg mutatta, hogy hol és mily méretű töltésekre van szükség.
A Maros folyó régebben hajózható volt. A marosmenti öregebb emberek emlékszenek még az élénk hajózásra, mely az arad–szegedi szakaszon jelentékeny gabona-, gyümölcs- és faforgalmat bonyolított le; sőt kisebb mértékben a hajóforgalom Arad felett is fennállott és csekélyebb merülésű járművek Erdélybe is behatoltak. Ezek a kedvező viszonyok azonban, sajnos, megszüntek és a rendes hajózáshoz szükséges vízmélységek eltűntek. E változás oka a régebbi időkben végrehajtott szabályozási munkákban, a marosi átvágásokban keresendő.
A Maros folyásának alaposabb szabályozására irányuló törekvések nyomait II. József császár uralkodásának idejében találjuk, a mikor Sax nevű mérnök készített ide vonatkozó terveket, de ezek keresztülvitelét megakadályozták a közbejött háborús idők.
A múlt század 30-as éveiben, a torkolat megváltoztatásának kérdésével a Maros szabályozása újra előtérbe lépett; az az eszme azonban, hogy a Maros Szeged alatt vezettessék a Tiszába, a kereskedelmét féltő Szeged város részéről a legélénkebb ellenzésre talált.
A múlt század 40-es éveiben Vásárhelyi Pál vezetése mellett a Maroson is megejtették azokat a helyszíni és vízrajzi felvételeket, melyek a későbbi marosi munkálatok alapjául szolgáltak.
Az 1840. évi IV. t.-cz. rendelkezésével kiküldött és József nádortól 1842 deczember 5-ére összehívott országos bizottság, abból az elvből kiindulva, hogy csak ama folyóknak tulajdonítható közfigyelmet igénylő jelentőség, melyeknek szabályozásával a belközlekedés könnyíttetnék vagy a külkereskedelemnek nyílnának 178rövidebb és jutányosabb vonalak, a Dunán és Tiszán kívül a Marost is szabályozandónak véleményezte.
Ily előzmények után kezdték meg a solymos-lippai határtól lefelé a Maroson az átvágásokat és 1845-től 1847-ig 5, – 1855-től 1856-ig 24, – 1862-től 1865-ig 2, – 1871-től 1872-ig 2, – vagyis összesen 33 átvágást alkottak.
Igaz, hogy e munkák eredményeképen, a pécska–sajtényi Maros-szakasz kivételével, jelentékeny, egy métert meghaladó vízszín-sülyedés következett be, a mi árvédelmi szempontból előnyös, de az eredetileg 260 km. hosszu lippa–szegedi szakasznak 172 km.-re történt megrövidítésével az esés is jelentékenyen megnövekedvén, a hajózó mélységek megszüntek és a meder mindinkább elfajult. A sebes víz a laza anyagú partokon nagyméretű szaggatásokat vitt véghez, a folyó hordaléka megnövekedett, a mi különösen a kanyarok közötti átmenetekben a meder elzátonyosodására vezetett. A meder túlságos széles lett, benne a kis víz több ágra oszlott meg és a hajózás kis vízállásnál lehetetlenné vált.
Mindezzel szemben sokáig, egészen 1899-ig nem történt semmi, mert jóllehet alkottak időközben egyes partvédőket, de azoknak csak lokális partbiztosítási értékük volt, azok a vízlefolyási és hajózási viszonyokat meg nem javíthatták
Csak az 1899-ik évvel kezdődik a helyes és czélirányos orvoslásnak új korszaka, midőn a Marosnak a közhajózás szempontjából történendő szabályozása elhatároztatván, az egységes meder képzésére szükséges partvédő-, mederelzáró-, iszapoltató- és terelőművek építése, vagyis a rendszeres mederszabályozás Lisznyay Damó Tihamér min. osztálytanácsos, vízépítési ker. felügyelő irányítása mellett nagy erővel megindult.
