Töltésépítések.
Töltésépítések.
A mederrendezések mellett azonban a töltés építéseket sem hanyagolták el, mert a XIX. század elején már az egész Marosmentén, Perjámostól–Szőregig töltések emelkedtek, a melyek a marosmenti vidéknek, az árvizek ellen, az akkori viszonyoknak megfelelő védelmet adtak.
A Maros töltéseinek jókarban tartása azonban nem volt elegendő a torontáli községeknek árvíz elleni teljes megvédelmezésére, mert a Maros-partnak Temesmegyébe eső alacsonyabb helyein a töltéseket elhanyagolták és az árvizek igen gyakran innen hatoltak be a torontálmegyei marosi árterületekre. Ezen a bajon a vármegye akként segített, hogy 1823-ban Szathmáry Sámuel vármegyei mérnök javaslatára elhatározta, hogy Temesmegye határán a perjámosi töltés végétől, a Temesmegyében levő Nagyfalu felé vezető országútig 1500 öl hosszúságú kereszttöltést épít. Ugyanekkor az intenzívebb árvédekezés érdekében azt is elhatározta a vármegye, hogy a Maros kiöntéseiből származó közös veszedelem elhárítására, Csanád vármegyével egyetértőleg teszik meg további intézkedéseiket.
1840-ig a töltéseket közmunkával építtette, tartotta fenn és védelmezte a vármegye; de az ez évi X. t.-cz. életbelépte után, az ármentesítés az érdekelt birtokosokra hárult és az ármentesítésről az e törvény alapján 1845-ben megalakult »Marosi Ármentesítő Társulat« gondoskodott. E társulat 1858-ban egyesült a Tiszai Ármentesítő Társulattal, mely később 1877-ben »Felső Torontáli Ármentesítő Társulat« nevét vette fel és a marosmenti vidék ármentesítési védőműveit akként építette ki, hogy ma az árterületet árvízveszély már nem fenyegeti és a marosmenti régi árterekben a legnagyobb gazdasági kultúra virúl és ezek a vármegye legértékesebb földjei.
A Tisza szabályozása szintén ez országrésznek a törököktől való visszahódítása után, 1716 után kezdődött.
Mindig nagyfontosságú kérdés volt Torontál vármegyére nézve a Tisza szabályozása, hiszen 181 kilométer hosszúságban érinti a vármegyét; de mert tavaszi áradásai nem voltak oly vehemensek, mint a Begáéi és Temeséi, e folyó rendezése csak másodsorban került munka alá, a midőn a vármegye termő-területei már a Bega és a Temes részéről némileg biztosítva voltak.
Addig is, míg a Tisza általános szabályozásához rendszeresen hozzáfogtak, e folyóval vármegyénk területén csak időnként és helylyel-közzel foglalkoztak. Eleinte csak ötletszerűen történtek a szabályozási munkák, azzal, hogy a víz lefolyásának akadályait eltávolították, a nagyobbméretű partszakadásokat megakadályozták és az erek medrét, a melyeken tavaszonként a Tisza a síkságokra messze bekalandozott, eltöltötték.
A mint a gazdasági élet a XIX. század elején fokozatosan föllendült, nagyobb tevékenységet fejtettek ki a Tisza szabályozása és a tiszamenti területeknek az árvizek elleni megvédelmezése körül is. 1821-ben már erélyesen követelek a tiszamenti birtokosok, hogy a vármegye necsak a Maros, hanem a Tisza partjait is erősíttesse meg töltésekkel. 1822-ben pedig a vármegye közönsége Fischer József mérnöknek meghagyja, hogy a Tisza ármentesítésére tegyen javaslatot. 1823-ban Szathmáry Sámuel vármegyei mérnök már Szanád és Zenta között egy 1000 öl hosszú átvágás iránt tesz javaslatot 1824-ben Ghiczy József főispáni adminisztrátor intézkedéseket kíván a vármegyétől a folyók áradásainak kártételei ellen, mire a vármegye rendelkezik, hogy a Tiszából kifolyó fokokat Padétól kezdve Aracsig elgátolják. Ugyane főispáni levél alapján választotta meg a vármegye közönsége az »Aedilis deputatiót« vagyis az építési bizottságot, mely a szükséges vízszabályozási munkákra nézve véleményező és részben végrehajtó testület volt, de részben a végrehajtás is feladatai közé tartozott.
Különös súlyt helyezett a hadügyi kormány arra, hogy a zsablyai révnél a közlekedés biztosítása érdekében, a Tisza mentén a torontáli oldalon is építsenek töltéseket. E töltések 1826-ban a bábatói magas parttól egész a zsablyai révig már ki voltak építve. Ez évben Szathmáry Sámuel javaslatára elhatározta a közgyűlés, hogy a zsablyai révtől Aradi községéig tervezett úttöltés kiépítése helyett, 182a tiszamenti töltést, a bábatói magas parttól kezdve, folytatólagosan tovább építi, a réven alul is, az alsóaradi–nagybecskereki és écskai határokon a Tisza partján és azokat a lukácsfalvi határban levő magas parthoz egy kereszttöltéssel beköti. Ez által az alsóaradi–zsablyai utat az árvízektől megmenti és minden időben járhatóvá teszi, de egyidejűleg mintegy 15 ezer hold területet is ármentesít.
1838-ban már a Tiszamente Nagybecskerektől föl egészen Törökkanizsáig töltésekkel volt ellátva. A Szegeddel szemben levő területek betöltésezése ellen azonban Csongrád vármegye tiltakozott, attól tartván, hogy ha a Maros szabad lefolyását itt töltések gátolnák, akkor Szegedet és a vármegye alsó részét az árvíz veszélye állandóan fenyegetné.
Ez időtájt erélyesebben folytatták a tiszamenti töltésépítéseket, a mi szükségessé tette annak a meghatározását is, hogy jövőre mely munkák tartozzanak a vármegye közönségéhez és melyek az uradalmakhoz.
Az 1840:X. t.-cz. életbelépte után az érdekelt birtokosok már ármentesítő társulatokat alakítottak, a mi az árvíz elleni védekezést rendszeresebbé tette. E törvény alapján keletkeztek a Tisza mentén vármegyénkben a csókai- és tiszaszentmiklósi, valamint a bábató–nagybecskerek–lukácsfalvi töltések fenntartására alakult társulatok is.
