4. rend: Páncélostorosak (Dinophlagellata)

Teljes szövegű keresés

4. rend: Páncélostorosak (Dinophlagellata)
A páncélosostorosak a véglények világában körülbelül azt az alkatot valósították meg, mint aminőt a teknősbékák a csúszó-mászók világában, vagy a kihalt páncéloshalak, illetőleg a tropikus tengerek ma élő koffer halai a halak világában. Tudniillik ezeket az állatokat is épúgy feszesen összefűzött, néha tövisek, tüskék erdejével megrakott lapokból képződő páncél övezi, mint a teknősbékákat. A páncél anyaga azonban celluloza. Az idetartozó fajok alakja sokkal változatosabb, mint a nevezett páncélosállatoké, olyannyira, hogy csaknem vetekszenek azzal a formagazdagsággal, melyet a sugárállatocskákban ismertünk meg. Az állatkák t. i. majd gömbalakúak, tojásdad-, korsó-, sisak-, vagy kalapalakúak, majd megnyúlt pálcát, csavart, orsót formálnak s a test majd szarv-, vagy horgonyalakú, majd taraj-, vagy tüskeszerű nyújtványban és tollszerű függelékben folytatódik. Különösen a tengerben otthonosak, de édesvizekben is nagymértékben elterjedtek. Ostoraik rendszerint szalagszerűek s kettős számban lépnek fel. A többnyire kétoldalasan szimmetriás állatok hasoldalán találjuk azt a garatrést, vagy szájnyílást, melyből a két ostor kiindul. Az egyik egyenesen hátrafelé tart, s a testnek hosszbarázdájában helyezkedvén el, hosszostornak is neveztetik. A másikat viszont harántostornak nevezzük s ez is a testet az óramutató haladásával ellenkező irányban futó harántbarázdában kerüli meg. A harántostor hullámzó, a hosszostor pedig csapkodó mozgást végez. A kettőnek együtthatásából származik az állatoknak hintázó, forgó mozgása.
Nem mindenik lénynek van páncélozott cellulózaburka. Némelyik egységes síma bőrhártyával, más pedig kettős héjjal van ellátva. A növényvilággal nemcsak cellulózaburkuk, hanem a sohsem hiányzó chlorophyllumok alapján is rokonságban állanak. Mivel azonban az ostor tövében lévő kis szájnyíláson keresztül falatszerű táplálékrészeket is vesznek fel, így nyilvánvaló, hogy ezeket a lényeket is az állati ostorosak csoportjába sorolhatjuk. Állati rokonságuk különösen azóta vált világossá, mióta a Gymnodinium hyalinumot, ezt a chlorophyllum-mentes gyenge páncélzatú állatot felfedezték, amelyről kiderült az, hogy ostorának levetése után amoeboid-alakot ölt és más ostorosoknak, így Chlamydomonadinának, az összefogdosásához kezd.
A magyar édesvizekben mintegy 20 faj vált ismeretessé. Ezeknek az élőlényeknek felderítésében jelentős munkát végzett több dolgozatával ifj. Entz Géza. Közönségesebb és erősebben páncélozott alakok a gömb-, illetőleg tojásformájúak között a Peridinium tabulatum Ehrbg., továbbá a Ceratiumok közül a Ceratium cornutum Ehrbg. s a csínos alkatú, nyulánk Ceratium hirundinella Müll.
A tengerben a Ceratium-nemzetségnek és más Peridineáknak igen sok faja él. Ezek a plankton élővilágában nagy jelentőségre vergődtek s igen fontosak az élővilág elsőfokú szerves táplálékának a megteremtésében. A Peridineák ugyanis elég nagyok ahhoz, hogy belőlük a halivadék, illetőleg a tenger kistestű halnépe táplálkozzék. A legközönségesebb tengeri páncélosostoros lény a háromláb, Ceratium tripos Ehrbg.
Ez az állat nagy alakváltozatosságáról nevezetes, melyet a sótartalom váltakozásával tudnak kapcsolatba hozni. A Ceratium-félékről följegyzik azt, hogy ezek több más tengeri állattal együtt világítanak. Ezzel kapcsolatos fontos megjegyeznünk azt, hogy a Ceratium-féléknek egyetlen édesvízben élő faja sem világít s így Czepának azt az állítását, mely az előbbi tapasztalatot oda egészíti ki, hogy semminémű édesvízi lény sem világít, itt a ceratiumokkal kapcsolatban határozottan azzal tudjuk magyarázni, hogy az élőlényt átjáró tengervíznek határozottan köze van a tengeri lények világításához.
Van Földünknek egy helye, ahol egyik Peridinineának, a Pyrodinium bahamense Plt.-nak világítása a lakosság jövedelmi forrásává vált. Plate leírása szerint a Bahama-szigetek székhelyének, Nassaunak közelében, New Providence szigetén van az úgynevezett Tűz-tó (Firelake), mely mint helyi nevezetesség a kirándulókat nagyszámban csalja a városka közelébe. A mangrovéktól és pálmáktól övezett, körülbelül félnégyzetkilomter terjedelmű tó mintegy 500 m hosszú csatornával van a tengerrel összekötve, melyen át dagály alkalmával friss sósvíz jut a tóba. „Minden evezőcsapás – írja Plate – csillogó hullámokat ver a felületen s az éjben aláhulló csöppek kissé sárgával kevert fényben, fehéren világítanak, mint valami folyékony ezüst, oly erős fényben, hogy az ember zsebórája mutatójának állását megláthatja. A felbukkanó halak a vízben át világító csíkokat húznak s annak segítségével messzire követhetők. Ha a vizet planktonhálónkkal átszűrjük, a vízből kiemelt hálónak belső fölülete foszforeszkáló világítópontokkal van teleszórva, mintha csak a téli éjszakán tündöklő, csillogó égboltnak kicsinyke képmását látnók magunk előtt. Gyönyörködésünk akkor éri el tetőpontját, mikor az egyik néger a vízbe ugrik s miközben testének körvonalai elbűvölően fölcsillannak, s a vízben lubickolva, pacskolásával fényt lövelő villámok tűzkévéjét veri fel.
Ifj. Entz Géza a Ceratiumokról és más Peridineákról a következőket jegyzi föl a Magyar Brehm I. kiadásában:
„A Ceratium-nembe tartozó édesvízi két faj – C. cornutum Ehrbg. és C. hyrundinella O. Fr. M. – közül az utóbbi a plankton alkatrésze. Alakjáról a mellékelt rajz nyujtson fogalmat. Színe sárgás, vagy vörösesbarna, mely szín az élő állaton 5 foltban van elrendezve. Az állatka ostorával csapkodva, szarvával előrehaladva úszik a vízben. A Balatonban március második felében jelentek meg az elsők, ezek aránylag kicsinyek voltak, oszlással szaporodtak s az egymásután következő nemzedékek növekedtek úgy, hogy az április közepén gyüjtött legnagyobb példányok majdnem még egyszer olyan hosszúak voltak, mint a márciusi legkisebbek. Április közepétől kezdve azonban ismét fokozatosan kisebbedtek a nemzedékek, körülbelül június végéig, amely időtől kezdve állandóan egy bizonyos, a tavasziakhoz képest rövid forma élt a Balatonban. Márciusban igen gyéren találhatók s ezek lassan szaporodnak el s a legnagyobb mennyiségben júniustól szeptemberig gyüjthetők, innét kezdve pedig ismét fogy a számuk körülbelül decemberig, amely időtől kezdve március közepéig csak alig akadt néhány az 1902–1903-ik évben, amikor a Balaton vize hosszabb időre nem fagyott be. Ősszel a Ceratium betokozódik, tokja sajátságos háromágú test, amelynek alakja sokban megegyező a mozgó ostoros állatka szervezetével. E tokokból (cysta) tavasszal bujnak ki (a Balatonban március második felében) a mozgó ostoros állatkák. Érdekes, hogy a mezőzáhi tóban sokkal hosszabb és karcsúbb alakja él e Ceratium-fajnak, mint a Balatonban s a Balatonban élő tavaszi alakokra emlékeztet még leginkább.
„Az édesvízben is sok (mintegy 60) Peridinea-faj él; a Balatonban 10. A Quarneróban 59 fajt jegyeztem fel.
„A Peridineák ismertetésével meg kell még emlékeznünk egy sajátságos, az ő életük folyásával összefüggő jelenségről. Megemlítettük, hogy a Peridineák bizonyos körülmények között nyálkás, kocsonyaszerű burokkal veszik magukat körül, éspedig akkor, ha valamely életük folyására kártékony, külső körülmény hatása alá kerülnek. Tudjuk, hogy a Peridineák a tenger felszínén, annak planktonjának fontos alkatrészét teszi. Hogyha most a tengerben élő rengeteg Peridinea egyszerre valamely életfolyására káros behatás alá kerül, ezek szintén mind ilyen kocsonyás burkot választanak ki. Ez bizonyos számú év eltelte után az Adriában és Quarneróban ismétlődve be szokott következni. Így volt ez az 1905. év nyarán is, amikor az Abbaziában és máshol a Quarnero köves partjain nyaralók nagy, kellemetlen tapintatú, nyálkás tömegeket figyelhettek meg fürdés közben. A halászok „mar sporco” (piszkos tenger), vagy „malittia del mare”-nek (tenger betegsége) nevezték s azon idő alatt, míg ez a jelenség tartott, panaszkodtak, hogy hálóikat hiába bocsátják le a tengerbe, mert azokat majdnem üresen húzzák ismét fel, minthogy a ragadós nyálka a hálószemeket összeragasztja és ezért húzás közben nem áramlik rajta keresztül a víz. Szerencsére a „betegség” nem tart sokáig. Egy jótékony bóra csakhamar végét veti az elnyálkásodásnak. Mikroszkóppal megvizsgálva a nyálkás tömeget, abban Cori Peridineákat éspedig túlnyomóan a Peridinium-nembe tartozó fajokat talált.
„Az egész tünemény lefolyása Cori szerint a következő. A Peridineák kocsonyás burkot választanak ki, azok a víz áramlása és a szél működése következtében egymáshoz ütődve összetapadnak, nagyobb, több négyzetdeciméternyi területet képeznek és a tengernek nagy területét lepik el. Aki nem látta ezt a jelenséget, fogalma sem lehet – írja Cori – arról a mennyiségről, mely ilyenkor a tenger színét borítja. Második, ezután következő állapota ennek a jelenségnek az, hogy ezek a nyálkatömegek kezdenek lesüllyedni s 5–6 mm mélyen lebegnek a tenger színe alatt. Ekkor mikroszkóppal megvizsgálva kitűnik, hogy a nyálka telidesteli van apró kovamoszatokkal (Bacillariacea vagy Diatomacea), amelyek ebben a nyálkában roppantul elszaporodnak, működésük következtében gázt választanak ki, mely gázbuborékok lebegve tartják az egész tömeget. Utolsó állapota ennek a betegségnek az, hogy a nyálkatömegek a tenger fenekére süllyednek és ott vastag bevonatot képeznek.
Ami a Peridineák nyálkatömegkiválasztását illeti, arra nézve úgy véli Cori, hogy a víz hirtelen kiédesülése lehet ennek az oka, mert ebben az időben a Trieszti-öböl vize az előző évéhez képest sóban igen szegény volt és meleg. Kísérletileg is beigazolta ezt Cori, mert ha a Peridineákat mesterségesen hígított tengervízbe tette, azok ilyen nyálkás burkot választottak ki. Oka tehát a tenger elnyálkásodásának a millió és millió Peridinea nyálkásburokkiválasztása, amelyet a víznek hirtelen (zápor következtében felduzzadt folyók vizétől származó) kiédesedése, tömörségének változása vált ki.
Cori felemlíti még, hogy ezek a nyálkás tömegek pazarul világítottak, ami, mint már tudjuk, szintén elő szokott fordulni a tengeri Peridineákon.”
A páncélosostorosok harmadik alrendjeként különböztetik meg a tömlősostorosokat (Cystoflagellata). Ide nagy, már szabad szemmel is látható ostoros lények tartoznak, melyeknek sem festéktartójuk, sem pedig szemfoltjaik nincsenek. Ezek a hólyagos lények a tenger planktonéletéhez nagymértékben alkalmazkodtak. Vastag pelliculával körülzárt testük túlnyomórészt folyadékkal van feltöltve, mely valószínűleg könnyebb, mint a tenger vize s így az állat fajsúlya rendkívül csekély. A protoplazma főtömege egy pontra húzódik össze, ahonnan csak vékony kötegek járják át a testet. A testet feltöltő víz annyira kifeszíti a pelliculáris hártyát, hogyha gyengéd nyomást gyakorlunk valamely idetartozó Noctilucára, mintha bolhát nyomtunk volna el, hallható csattanással pattan el. A tentaculumon kívül csak egyetlen piciny ostoruk a helyváltoztatást alig szolgálhatja. Megfigyelték azonban az egész test összehúzódásait, melynek alapján meduzamódra bír mozogni minden idetartozó állat.
A tenger világításában semmiféle állatcsoportnak akkora szerepe nincsen, mint a Cystoflagellatáknak. A tengervilágítót vagy Noctiluca miliaris Sur.-t ez az Északi-tengernek, meg a Földközi-tenger déli partjainak leggyakoribb világító állata. Ifj. Entz tapasztalatai szerint az Adriában nem él a Noctiluca akkora tömegekben, hogy a tenger éjszakai világosságához ez a lény észrevehetőleg hozzájárulhatna. Itt szerinte Peridineák és világító baktériumok okozzák a tenger éjszakai fénylését. A Noctiluca gombostűfejnagyságú. Alakja a barackéhoz hasonlít s barázdájában lép föl az ostorhoz hasonló mozgékony, de aránylag igen vastag fonal, mellyel némikép magát segíti a mozgásban. Ezen a helyen van a szájnyílás is, melyen át táplálékrészek jutnak be a hálózatot képező protoplazmába. Mindjárt a nyílás mögött található az a protoplazmacsomó, melyből finom kötegek terjednek szét a testet kitöltő kocsonyában. A nyujtványkák a testet bevonó bőröcske alatt kiterülő vékony protoplazmarétegbe folynak bele. Ennek a protoplazmabélésnek piciny pontocskái fénylenek az éjszaka sötétjében.
A Földközi-tengernek másik világító állatocskája a Leptodiscus medusoides R. Hertw. szintén idetartozik. Ez az óraüveg-, illetőleg meduzaszerű állatocska másfél mm nagyságra nő. A korong belső fölületén finom izomszálacskák szaladnak, melyeknek segítségével hirtelen harangformára húzódik össze az állat, s a homorulatból kinyomult víz visszahatása alatt teljesen a meduzák módjára úsznak ezek a világító lapocskák. Valóságos meduzaalaknak kell tekintenünk a Craspedotella pileolus Kofoidot, melyen még a meduzaharang alján kifejlődött velumszerű rész is megtalálható.
Foglalkozzunk pár szóban a tengernek már eddig is sokat emlegetett éjszakai világításával. A hajó csavarjai által felsodort nyomdokvíz zöldes fényben villózik, melyben itt-ott világosabb pontok, foltok is fölcsillannak. Az észrevehető fénypontokon nagyobb szervezeteknek, mint bordásmeduzáknak (Ctenophora) és telepesmeduzáknak (Siphonophora) nyugalmát zavarta meg a hajó; s hogy mennyiben van éppen a Noctilucának szerepe az ilyen világításban, azt külön vizsgálatok nélkül nem igen tudjuk megmondani, mert a tenger világításához a legkülönbözőbb körökbe tartozó állatok járulnak hozzá. Az úszó hajó élén fölcsapó fehér hab is világít néha, a benne fölvert planctonorganismusok révén. Ez a világosság azonban annyira változó erejű, hogy holdfényen, ha a hold felhő mögé kerül, nem tudjuk eldönteni, hogy a hab fehérsége vajjon az általános szürkületi világosságtól, vagy pediglen csakugyan a világító lényektől származik. A Noctilucák tengervilágításáról leginkább azok a leírások győznek meg bennünket, melyek arról adnak hírt, hogy ezek az állatok oly nagy tömegben jelennek meg a tenger vizében, hogy az utas a millió és millió egyedből álló rajokat már a hajóról észreveszi a tengernek világosan megállapítható vöröses foltjairól vagy csíkjairól. A tenger színe annyira hasonlít ilyenkor a földdel keveredett só színéhez, hogy tudatlan utasok egyenesen a tenger kicsapódott sóját látják a Noctiluca-rajok helyén. Ha ilyen helyen a látszólag porfödte tengerből üvegben vizet merítünk, az edény fenékig telik gombostűfejnagyságú gyöngén vöröses hólyagocskákkal. Ha vízbe nyúlunk, s kezünkön néhányat kihúzunk a vízből, a hajó valamelyik sarkában rejtőzködve, nappal is megláthatjuk a piciny lények világítását. Megjegyzendő, hogy a Noctilucák nem világítanak mindig, hanem csak akkor, ha akár érintéssel akár rázással ingerlik. Nagy gyönyörűségünk telhetik világításukban akkor, hogyha az akvárium vize órák hosszáig nyugton állott és egyszer csak annak fölületét, ahol a piciny lények összegyülemlettek, hullámzásba hozzuk. Ilyenkor bengáli tűzhöz hasonló világoszöld fény vonul végig a víz tükrén. – Jóllehet, legerősebb tengervilágítást mindig a kísérleti akváriumban tudunk előidézni, mégis miként a csillagos eget is szebb szabad szemmel vizsgálni, mint messzelátóval, úgy a tengervilágítás is künn a szabad természetben sokkal inkább megragadja a természet kedvelőjét, mint az akváriumedény szomszédságában. Meleg nyári estéken, ha a holdfény nem zavarja a szemlélődésünket, s csak szelíd szellő borzolja a tengert, s az utasok a fedélzeten könyökölve nézhetik a végtelen környezetet, ilyenkor minden csendes hullámból foszforeszkáló fény tör elő; ott pedig, ahol a naszád éle hasítja tengert, zöldes lángok lobbannak föl. Ne sajnálja egyetlen tengerre jutott utas se, hogy csöndes estén ringó csónakján kievezzen a tengerre. Amint az evező a vízbe merül, ezer Noctiluca csillan föl s minden legkisebb mozgás, is, mely a sötét víztükrön keletkezik, előcsalja azt a varázslatos fényt, amely minket magával ragad és arra késztet, hogy a tenger élettitkai fölött titkos, mély gondolatokba merüljünk. S ha elragadtatásunk közben kitör belőlünk a kérdés a komoly, józan igazság után, hogy vajjon mi hasznuk van ezeknek a piciny élőlényeknek ebből a világításból, nem tudunk rá felelni, sőt hiába kérdezzük a tenger élővilágának titkaiban járatos búvárt, az is ma még csak tagadólag rázza a fejét. Azt már tudjuk, hogy nagyobb állatok, mint a tintahalak, kígyókarúak vagy bordásmeduzák és mélytengeri halak azért világítanak, hogy vele az áldozatot körzetükbe csalják, vagy éppen fölvillannak, hogy az ellenséget elriasszák, azonban Noctilukák egyénenként gyönge fénye mindezt a célt vajmi kevéssé szolgálhatja. Itt legfeljebb arról lehet csak szó, hogy a világítás, mint oxidációs tünemény, az állat anyagforgalmának egyszerűen csak minden jelentőségnélküli kísérője, s az állat akkor, amidőn az őt ingerlő hatásokra világít, pillanatnyilag elevenen tombol benne, ragyog, mint az ifjú lány arca, önmagáért, az élet tündökléseként.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages