1. A leszármazás
1. A leszármazás
A művelt világ szellemi kincse Kopernikus ideje óta nem gyarapodott nagyobb értékkel annál, amelyet Darwinnak köszön az emberiség. Ami korábban csak egyes tudósok agyában élt, s amiről csak a tudomány berkeiben esett szó: az az elgondolás, hogy az állat- és növényvilág, az állatok és a növények egyes fajai fejlődésnek a gyümölcsei, s együttvéve egy óriási törzsfa koronáját alkotják, melyen évmilliárdok során kevés, nagyon egyszerű alakból a ma élő fajok mesés sokasága sarjadzott ki, vagyis a fajok leszármazásának, descendenciájának gondolata Darwin működése óta szellemi közkinccsé lett.
A leszármazás tényét tulajdonképpen nem lehet bizonyítani. Szemtanuja nem volt neki. Ha azonban az élő lények világát korunk tudománya által megélesített szemmel vizsgáljuk, akkor a leszármazás gondolata oly sejtésnek bizonyul, melynek valószínűsége a bizonyossággal határos. Minden tudásunk mellette szól, ellene semmi sem.
Mi az élő világ legáltalánosabb uralkodó vonása? Természetesen nem az egyformaság. Mert ha az élő lények egyes formái, mondjuk a házi légy, milliárdszor megismétlődnek is, mégis vannak százezerszámra olyan alakok, melyek annyira eltérnek egymástól, mint a légy és a fenyőfa. De a különbözőség sem, mert ez éppoly kevéssé egyetemes sajátság, azonkívül sohasem tökéletes. Az élő világ egyetemes ábrázatának alapjellemét megadó vonása inkább a hasonlóság, – olyan hasonlóság, mely valami jellemző fokozat szerint bővül és terjed ki. Anyaga és technikai elgondolása tekintetében valamennyi élő lény megegyezik egymással. A hasonlóságnak ehhez az alapvető és legszélesebb fokozatához a hasonlóságok további sora járul, amint az élő lények két “birodalmát”, az állatokét és növényekét bizonyos újabb vonások elhatárolják egymástól, oly vonások, melyek az állatokat, illetőleg növényeket viszont egyetemlegesen jellemzik. És így megy ez tovább, amint a két birodalmon belül “köröket”, ezeken belül “alköröket”, majd egyre szűkülő keretekkel “osztályokat”, “alosztályokat”, “rendeket”, “családokat”, “nemeket” és végül “fajokat” különböztetünk meg. Egy-egy “nem” fajai azonban nemcsak életműködés és belső szerkezet, hanem külső megjelenés tekintetében is nagyon hasonlók szoktak lenni. Ha valamely faj, ami nagyon gyakran megesik, “rasszokra” vagy “alfajokra” tagolódik, ezeket már gyakran alig lehet megkülönbözteni egymástól. Az egyes fajokon és rasszokon belül az egyének már majdnem teljesen egyformák. A hasonlóságok e fokozatából épül fel az élőlények rendszere. E rendszer létét és létrejöttét megmagyarázni az első feladata minden, a fajok eredetével foglalkozó tanításnak.
Nem volna oktalan dolog e feltűnő jelenséget abból magyarázni, hogy hiszen a külső körülmények sem teljesen egyformák vagy teljesen különbözők, amelyek közt a fajok élnek, hanem azok közt is fokozatbeli különbségek vannak, jóllehet bizonyos esetekben alig térnek el egymástól. Például a víz az édesvízi fajok részére sok tekintetben, mint felhajtó ereje, ellenállása, levegőtartalma szempontjából megközelítően egyforma létfeltételeket nyújt; éppen úgy a tenger vize meglehetősen egyenletes létfeltételeket nyujt egy szűkebb kör, a tengeri állatok részére. A tengeri állatok egy része még egyenletesebb körülmények közt él a melegövi tengerek egyenletesen meleg vizében, s végül a fajok egy még szűkebb köre majdnem teljesen egyforma létföltételekre talál a melegövi tengerek jól átvilágított felületi rétegeiben. Azonban bármilyen legyen is a külső tényezők kombinációja, azok mindig bizonyos követelményeket állítanak fel a befolyásuk alatt élő állatokkal szemben. Az élőlények e követelményeknek különböző módon, többé vagy kevésbbé jól felelnek meg. Az azonban bizonyos, hogy mindig csak egyetlen megoldás az elgondolható legtökéletesebb. És mivel az isteni hatalomtól és bölcsességtől minden egyes esetben a legtökéletesebb megoldás várható el, joggal következtethető, hogy bármely két, a Teremtő által alkotott lény közt pontosan olyan fokú hasonlóságnak kell lennie, mint amekkora ama külső körülmények követelménye, melyek közt azok élnek. Ez másképpen azt jelenti, hogy az élőlények rendszerének, a benne jelentkező valamennyi hasonlósággal és eltéréssel együtt szükségszerű következményének, mintegy pontos lenyomatának kell lennie a külső tényezők összességének.
Azonban a valóság más. A “morfológia”, vagyis az alaktan, és az “ökológia”, vagyis az élőlények életmódjáról szóló tudomány az tanítja, hogy a fajok hasonlósága és a külső tényezők hasonlósága egyáltalában nem egymást teljesen fedő fogalmak: a fajok hasonlósága egyszer kisebb, máskor viszont nagyobb lehet, mint amekkora a külső körülmények támasztotta követelményeknek megfelelne.
Egyike a leggyakoribb jelenségeknek, hogy fajok, melyek egészen, vagy legalább legfontosabb vonásaiban hasonló körülmények közt élnek, szerkezetükben nem hasonlítanak ugyanilyen fokban, hanem ellenkezően feltűnően eltérnek egymástól. A földgömb déli részén körben helyezkedik el Arfika, Ausztrália és Dél-Amerika; éghajlati és egyéb viszonyaik hasonlók; és állatviláguk mégis annyira eltérő, hogy egész családok, sőt egész rendek csak az egyik, vagy csak a másik területen fordulnak elő: csak Dél-Afrikában élnek zebrák és antilopok, csak Dél-Amerikában szélesorrú majmok és öves állatok, csak Ausztráliában csőrös emlős és kenguru. És ugyanez megismétlődik kicsiben is: ismerünk szigetcsoportokat, melyek szorosan egymás mellett, ugyanazon ég alatt fekszenek, ugyanazok a szelek járják őket, ugyanazok a felhők vetik rájuk árnyékukat, talajuk egyforma, és állatviláguk mégsem egyezik teljesen. Mert a szigetek valamennyién elterjedt valamely nemnek majdnem minden egyes szigeten külön faja vagy külön rassza él, például a Galapagos-szigeteken bizonyos pintyeknek, vagy a Bahamákon a Cerion nevű csiganemnek. “Külvilág” aligha lehet egységesebb annál, mint amelyet valamely állatfaj bélcsatornája nyújt a benne élősködő paraziták részére: egyenlő a táplálék, egyenlő a hőmérséklet, egyenlők a veszélyek, és mégis olyan fölötte különböző állatok élhetnek ott egymás mellett, mint orsógiliszták és buzogányfejű férgek, pántlikagiliszták és szívóférgek.
A levegő és a benne való mozgás föltételei azonosak mindenütt, azért azt gondolhatná az ember, hogy állatot repülő lénnyé tenni a legtökélesebb módon csak egyetlen terv szerint lehetséges. Ámde mennyire különböző szerkezet és működés tekintetében a rovar, a madár és a denevér szárnya. Nyilvánvaló dolog, hogy az egyenes és a legrövidebb út a legcélszerűbb is, amelyen valamely állat egyéni fejlődését, “ontogenezisét” megteheti teljes nagysága és jellemző alakja eléréséig. Azért joggal várhatók, hogy hasonló szerkezetű és hasonló életmódot folytató állatok fejlődésének a menete ne térjen el jobban egymástól, mint amennyire eltérnek az illető fajok maguk. Azonban az ellenkező jelenségnek vagyunk a tanui. Joggal mondhatjuk, hogy bizonyos tengeri állatok két élősdije, a Sacculina és az Entoconcha, melyekkel még lesz alkalmunk megismerkedni e mű későbbi köteteiben, nagyon hasonlít egymáshoz: mindegyik idomtalan zacskóalakú, végtagjaik és érzékszerveik nincsenek. Fejlődésük azonban annak ellenére, hogy nagyon hasonló körülmények közt folyik le, mégis rendkívüli módon elütő, mert az egyik fejlődésének bizonyos szakaszában félreismerhetetlenül elárulja rák voltát, a másik pedig mint héjjal bíró csiga tűnik fel egy időre.
Fontosabb és még tanulságosabb az itt tárgyalt eset megfordítottja. Számtalan esetben ugyanis annak vagyunk a tanui, hogy különböző körülmények közt élő fajok, melyeket tehát környezetünk nagyon különböző követelmények elé állít, nem térnek el egymástól ugyanolyan fokban, összefüggő nagy szárazulatokat, esetleg egész földrészeket lényegileg hasonló fajok népesíthetik be, jóllehet egyes részei éghajlatuk szerint különböző övekbe tartoznak, s felületükön őserdők, hegyvidékek, nagy rétségek váltakoznak. Így a Közép-Amerikától Patagóniáig elhúzódó hatalmas földség hazája az összes ismert öves állatoknak, patakörmű rágcsálóknak és szélesorrú majmoknak, az összes tinámuféléknek, hokkóknak és a nanduknak, majdnem az összes leguánoknak. A melegvérű állatok belében, sötétségben egyhangú életüket élő bizonyos fonálférgek szerkezetük tekintetében csodálatosan megegyeznek olyan fajokkal, melyek szabadon élnek a tengerben. Az ember karját, a denevér szárnyát, a bálna mellúszóját nagyon különböző módon és célra használja; az első kinyujtható és behajlítható, sokféleképpen forgatható, tárgyak megragadására és tartására használható, a második kifeszíthető és összehajtható, felemelhető és lecsapható, a harmadikat tulajdonosa ide-oda mozgathatja, de legföljebb csak a mellízületben forgathatja egy kissé és alakját nem változtathatja meg. És mily különös, hogy mindegyiknek a vázát mégis ugyanolyan csontok alkotják, nevezetesen felkarcsont, singcsont, orsócsont, kéztő- és kézközépcsontok és pontosan öt ujj csontjai. A bogarak sok részből álló rágókészüléke, a méhek bonyolult szerkezetű, nyalásra, szívásra és harapásra egyaránt alkalmas szájszervei, a poloska szipókája alak és működés tekintetében bizonyára nem egyformák, de abban mégis megegyeznek egymással, hogy mind három pár végtag megfelelő módosulásából jöttek létre.
Két faj fejlődése során jelentkező bizonyos stádiumok nagyon gyakran hasonlóbbak egymáshoz, mintsem a fejlődés céljának különbözőségéből és ama körülmények eltérő voltából következnék, melyek közt a fejlődés lefolyik. Olyan különböző rákfélék, mint a levél- és evezőlábú rákok, a kacslábúak és a gernélák életüket mindannyian mint hatlábú, egyszemű lárvák, úgynevezett naupliusok kezdik meg. Majdnem valamennyi soksejtű állat átmegy fejlődése során a “hólyagcsíra” (blastula) és “bélcsíra” (gastrula) állapoton, tehát fejlődésük később annyira elütő útja kezdetben közös. És bizonyos fajok egyéni fejlődésének egyes szakaszai néha feltűnő módon hasonlítanak bizonyos más, teljesen kifejlett alakokhoz, melyek egészen más körülmények közt élnek és szervezetük működése is sokban eltérő. Így az összes gerinces állatok későbbi gerincoszlopának a helyén a fejlődés kezdetén egy pálcikaalakú szervet találunk, a gerinchúrt, s ez a szerv a lándzsahal testében az állat egész életén át megmarad.
Ezeket a példákat kissé közelebbről megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a szóban lévő szervezeti berendezéseknek a megismétlődése több faj fejlődésének a menetében, magában véve célszerű megoldása valamely kérdésnek. A bálna úszóját megtámasztó s annak rugószerű működését lehetővé tevő öt, sugárszerűen elrendeződött csontsor éppoly célszerűen működő berendezés, mint a rákfélék egyik csoportjának fejlődésében kiindulásul szolgáló lárvaalak, vagy gerinchúr mint a leendő gerincoszlop alapjául szolgáló szerv. Csak az a feltűnő, hogy az úszó és a kéz csontsugarainak a száma pontosan ugyanaz, hogy pontosan ugyanabból a lárvaalakból indul ki oly felette különböző rákok fejlődése, hogy ugyanaz a gerinchúr az egyik állat testének végleges támasztéka, a másikban meg segédszerv az egyéni fejlődés menetében. Számtalan más esetben viszont azt kell látnunk, hogy az alaktani sajátságok nyilvánvaló ellentmondásban vannak a külvilág követelményeivel. Hiszen egyes állatoknak olyan szervezeti berendezéseik vannak, amelyeknek semmi hasznát sem veszik az adott körülmények között, vagy ha akarnák sem vehetnék, mert azok csak csenevész állapotban vannak meg rajtuk. Máskor meg azt tapasztaljuk, hogy valamely állat fejlődése során indokolatlan kerülőutat tesz meg, mert olyan fejlődési stádiumon megy keresztül, amelyre egyáltalában nincs szüksége. A madár szárnyán elrejtve, ujjak siralmasan csenevész nyomait fedezhetjük föl. Vakbelünk fölösleges, sőt veszedelmes féregnyujtványa maradványa egyéb emlős állatok jól fejlett és jelentős szerepet betöltő vakbelének. Egyes, sohasem röpülő rovaroknak szárnycsonkjaik vannak. Házatlan csigák testében, mélyen a bőr alá rejtve megtalálhatjuk a hajdani héj utolsó, teljesen haszon nélkül való roncsait. Barlangokban vagy a mély tengerekben élő állatok szemének a helyén szemszerű, de látásra teljességgel alkalmatlan csonkot találhatunk. A szárazföldi gerincesek nyakán, az embert sem véve ki, a fejlődés legelején rések jelennek meg; e rések megfelelnek a halak kopoltyúréseinek, de míg az utóbbiaké valódi kopoltyúk elhelyezésére szolgál, addig a szárazföldi gerincesek életében semmi feladatuk sincs és ezért később el is tűnnek ismét. A fogatlan szilás cetek embrióinak az állkapcsán fogak kezdenek kifejlődni, de később ismét eltűnnek a nélkül, hogy az állat valaha is hasznukat vette volna. A rovarok potrohán nincsenek végtagok, azonban a fejlődés kezdő részében megjelennek az ilyenek első nyomai is, de később ismét eltűnnek.
Röviden összefoglalva az itt elmondottakat, azt kell megállapítanunk, hogy jóllehet igen mély jelentőségű összefüggés ismerhető fel egyrészt az állatfajok rendszertani tagolódása, másrészt meg a külső körülmények támasztotta követelmények közt, mégis a kettő egyáltalában nincs következetes összhangban egymással. A fajok tekintélyes része és a külvilág tényezői közt nem állapítható meg olyan kapcsolat, mely szerint ez utóbbiak irányítólag hatottak volna azok kialakulására.
Ha ezeket a tényeket, mint fejlődés következményeit tekintjük, akkor az élő lények rendszere önmagától adódó eredményként jelenik meg előttünk. Ha a kiformálódó törzsek nem hirtelen, egyszerre módosító ugrásokkal jöttek létre, hanem, ami mindenesetre jogosabb föltevés, fejlődésük útját apró lépésekkel tették meg, akkor az átalakulás foka természetesen az arra fordított időtől függ: két élő faj általában véve annál inkább eltér egymástól, minél távolabbi multban vált el egymástól fejlődésük útja. Azonban az idő hosszúságával arányosan növekszik azoknak az oldalhajtásoknak a száma is, melyek a fejlődő törzsből kisarjadtak. De az elmondottak természetes folyománya az a következtetés is, hogy a fajok annál különbözőbbek, minél távolabbi a rokoni kapcsolatuk, és annál hasonlóbbak, minél közelebbi ez. Így következik a fajok vérrokonságának a törzsfaszerű fejlődésből adódó fokozatosságából hasonlóságuk fokozatossága is. Ha viszont, ami szintén megtörténhetik, nem vérrokon törzsek hasonló külső körülmények közé jutnak és az ezek által támasztott követelményeknek megfelelően módosulnak, az így mintegy kikényszerített hasonlóság, “analógia”, csak nagyon korlátozott, és rendesen csak külső marad. Az alakok szervezetének uralkodó vonásait ilyenkor is az ősrégi örökségként rájuk szálló sajátságok adják meg, ellenben az újonnan szerzettek, legyenek bár okozói valami távoleső alakokhoz való hasonlóságnak, sohasem támaszthatnak bennünk kétséget aziránt, hogy az illető fajok valódi rokonságát merre keressük, mint ahogy egy pillanatig sem kételkedhetünk, merre is keresendő egyrészt a szárnyas madarak, márészt meg a rovarok atyafisága.
És a leszármazási elmélet világánál fáradság nélkül megérthetjük azokat az eseteket is, melyek más alapon érthetetlenek maradnak, mivel nem következményei a külvilág tényezői által fölállított követelményeknek.
Lassan haladó törzsfejlődést tételezve föl, nagy és bonyolult szerkezetű, azért az egyes alakok szervezetében mélyen benn gyökerező szervek, pl. szem vagy láb eltűnéséhez, ha t. i. a törzsfejlődés valamely fordulata eltűnésre ítéli őket, nagyon hosszú időre van szükség. Azért nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a ma élő fajoknak is rendkívül sok ilyen eltűnőben lévő csökevényes szerveik vannak. Ezt annál könnyebben megérthetjük, mert hiszen a fajok éppen a leszármazási elmélet értelmében nem kész, lezárt, hanem ellenkezőleg szakadatlan átalakulásban lévő lények. Az egyes szervek nemcsak pusztulásuk ellen védekeznek nagy szívóssággal, hanem átalakításukra törő erőkkel szemben is makacs ellenállást fejtenek ki: így érthetjük meg, hogy egyes szervek, melyek a rájuk nehezedő új követelményeknek megfelelően, új feladatok teljesítését kénytelenek vállalni, gyakran csak munkájuk természete és külső alakjuk tekintetében módosulnak, egyébként azonban, mint pl. a denevér szárnyában a kar- és ujjcsontok, megőrzik eredeti, vérrokonaik megfelelő szervével megegyező szerkezetüket.
Azonban ami áll a kifejlett állat szervezetére, ugyanaz áll egyéni fejlődésének egyes mozzanataira is. Ez érteti meg velünk, hogy olyan alakoknak, melyek egymástól messze elhajló hajtásai egy közös törzsnek, fiataljai, lárvái feltűnően hasonlók lehetnek egymáshoz, hogy pl. a blastula- és gastrula-alak következetesen megjelenik, majdnem valamennyi soksejtű állat fejlődésében, hogy viszont a Sacculina és az Entoconcha hiába ölt álarcot, a fejlődése menetében kénytelen levetni ezt s elárulni rák, illetőleg csiga voltát. És ha, amint szemmel látható, az egyéni fejlődésben különösen élesen nyilvánulnak meg a rendszertani hasonlóság és összetartozóság mozzanatai, annak az az oka, hogy a fejlődésbeli vonások még szívósabban ellenállnak az átalakulásnak, mint az “anatomiaiak”. Ezért lehetséges, hogy a fejlődés menetében megrögzítődve megjelenhessenek olyan vonások is, melyeket a törzsfejlődés során később kialakuló vonások elfeledtek, úgy, hogy azok a kifejlett egyén szervezetén nem ismerhetők fel, hanem csak fejlődésének valamely korábbi szakaszában tűnnek fel ideiglenesen. Így lett az egyéni fejlődés megőrzője bizonyos törzsfejlődési emlékeknek, rövid, többé-kevésbé hű ismétlődése a törzsfejlődésnek, a “filogenezisnek”. Ezt a körülményt először határozottan Müller Frigyes ismerte fel, Haeckel pedig formába öntötte és “biogenetikai alaptrövény”-nek nevezte el.
Az átalakulás, a fejlődés természetesen nem egyenlő gyorsasággal folyik a törzsfa valamennyi ágán, és nem is egyenlő mértékben, hanem éppen ellenkezően, az egyszerűbb és bonyolultabb lények átalakulásának menete és mértéke rendkívül egyenlőtlen. Ez magyarázza meg azt a nevezetes jelenséget, hogy egyik állatnak valamelyik fejlődési stádiuma hasonló lehet egy másik faj végleges alakjához, vagyis kifejlett egyénéhez, amely megállapodott egy korábbi fejlődési fokon, pl. a gerinchúr a lándzsahalnak végleges, ellenben a többi gerincesnek csak fiatalkori szerve, a magasabbrendű állatok gastrulája meegyezik a kifejlett szivacsokkal és polipokkal, petesejtjük pedig lényegileg azonos az egysejtű véglények egész testével.
És végül a leszármazási elmélet magyarázatát adja az élő lények földrajzi elterjedésében mutatkozó egyes sajátságos jelenségeknek is. Mivel valamely ősalaknak szétágazása újabb, származékalakokra csak ott mehetett végbe, ahol a törzsalak hazája volt, ezért igen közeli vagy közeli rokon-fajok általában térbelileg is egymás közelében találhatók: valamely faj rasszai szigetcsoportokon, egész családok vagy rendek pedig kontinenseken élnek együtt.
Így az a kép, amelyet a ma élő fajok összessége ad, egyetlen és hiánytalan valószínűségi bizonyíték a leszármazási elmélet helyessége mellett. Azt pedig alig szükséges említenünk, hogy ékesen szóló bizonyítékokat nyujtanak mellette az élő lények multja, a növények és állatok kövületei is; ezeknek a szavahihetőségét józan ésszel igazán nem lehet kétségbe vonni. Néma tanuságuk nemcsak a törzsfejlődés tényének bizonysága, hanem egyszersmind azt is tanítja, hogy a fejlődés apró lépésekben halad előre s egyszerűbb alakoktól bonyolultabbak, “alsóbbrendűektől” “magasabbrendűek” felé irányul.
