4. Kiterjedés
4. Kiterjedés
A végeredmény kialakítására a kiirtó eszközök állandó tulajdonságai közül egyik sem gyakorolt oly hatalmas befolyást, mint a térben való kiterjedés. Ha a külvilág valamely tényezője alkalmassá lett arra, hogy a törzs egyes tagjait elpusztítsa, azért az ilyen „gyilkoló tényezőnek” nem kellett veszélyesnek lennie az egész törzsre nézve. Hogy a törzs minden tagját elpusztíthassa, hogy „kiirtó tényezővé” lehessen, térbeli kiterjedésének legalább akkorává kellett növekednie, mint a törzs elterjedésének a területe. Mert csak ebben a „kedvező” esetben adódott meg a lehetőség, hogy mindenütt, ahol csak éltek a törzsnek egyénei, kifejthesse pusztító tevékenységét. Ha a gyilkoló tényező kiterjedése kisebb volt csak valamivel is, mint a megtámadott törzs elterjedési területe, akkor a törzs egyéneinek egy része életben maradt, tehát ez a tényező az egész törzset sem pusztíthatta ki. Hogy már most pontosabban megállapíthassuk, milyen szerepet játszott a harc folyamán egy-egy gyilkoló tényező térbeli kiterjedése, vizsgáljuk meg a működését valamely adott esetben és állapítsuk meg mindenekelőtt azt, hogy az adott eseten belül is a két fél, a gyilkoló tényező és a törzs kiterjedése nagyon különféle lehet. És pedig különféle két szempontból is: terjedelme és sűrűsége tekintetében. Ami a terjedelmet illeti, amelyen valamely gyilkoló tényező működik, az fölötte tág határok közt ingadozhatik, lehet néhány négyzetméternyi terület, ahol valami sziklaomlás az összes élő lényeket megöli, egy kiszáradt pocsolya, vagy még kisebb tér, és lehet hatalmas szárazulat, amelyet az áradat elönt, egész földrész, amelyről valamely állatalak tápláléka teljesen eltűnik. És nagyon különböző lehet a gyilkoló tényező “sűrűsége” is, ahogyan megszáll valamely területet. Egyesek mint a fenntebb említettek valamennyien, területükön egyenletesen és hiánytalanul végzik pusztító munkájukat. Mások másként, hiányosan, kihagyásokkal működnek; különböző, szám és terület tekintetében eltérő foltokat, mint valami oázisokat érintetlenül hagynak, ahol a megtámadott törzs egyénei bántatlanul élhetnek tovább. Így azokban az esetekben, midőn valamely törzs tápláléka vagy más, ránézve nélkülözhetetlen anyag valamely területen bár nem hiányzik teljesen, azonban csak egyes szétszórt pontokon található meg. Más gyilkoló tényezők esete ennek a megfordítottja: ők maguk azok, melyek valamely területnek csak egyes szétszórt, egymástól elszigetelt pontjain vannak jelen. Az eseteknek ebbe a csoportjába tartoznak azok a példák, mikor is bizonyos fajokat másokat gyilkos harapással, megmérgezéssel, a fénynek tőlük való elvonásával és másféle erőszakkal semmisítenek meg. És miként a gyilkoló tényezőknek, akként a megtámadott törzsnek a kiterjedése is két tekintetben változó. Egyesek a félvilágon át, vagy még nagyobb területen elterjedtek, mások, különösen a fiatalok és legfiatalabbak, kisebb vagy csak egészen csöppnyi területre szorítkoznak, legszélsőbb esetben csak akkorára, amekkora egyetlen egyén terjedelme. És elterjedési területüket bizonyos törzsek aránylag sűrűn népesítik be, míg mások csak nagyon szétszórtan, vagy éppen csak egyesével láthatók ott.
Mi következik abból, hogy ennyire változó lehet a gyilkoló tényezők és a törzsek kiterjedtsége egyaránt? Egyszerűen az, hogy a teljes megsemmisülés veszélye, mely az élő törzseket bizonyos időben a külvilág tényezői részéről fenyegeti, szintén nagy mértékben különböző. Mert hatalmas területeken elterjedt törzsek bizonyára csak olyan gyilkoló tényezőknek eshetnek áldozatául, melyeknek a kiterjedtsége legalább akkora, mint az övék, ellenben kisebb területre szorítkozó vagy egészen kicsiny törzseket nemcsak a kis kiterjedésű, hanem a nagy és legnagyobb terjedelmű ilyen tényezők is egyaránt megsemmisíthetik. Azonkívül területüket sűrűn megszálló törzseket csak legalább is hasonló sűrűségű gyilkoló tényező pusztíthat el, ellenben az erősen szétszórt törzseket az ilyen, de azonkívül az egyetemlegesen, kihagyás nélkül működő tényezők is kiirthatják. Azért a bizonyos időn belül elpusztított törzsek tömegében több kicsiny törzs van, mint nagy, több szórványosan elterjedt, mint sűrű tömegekben élő és biztosan egyetlenegy sincs olyan, mely területének kiterjedtsége vagy egyéneinek sűrűsége, avagy mindkettő tekintetében felülmulta a pusztító tényezőt.
Azonban ez a jelenség más megvilágítást nyer, ha a gyilkoló tényezőknek az élet ellen folytatott harcát nem mint kiragadott, magános eseményt, hanem mint állandóan tartó folyamatot szemléljük. Azonnal látjuk, hogy a gyilkoló tényezők kiterjedése az idők folyamán változik. A világ erőinek soha nem szünetelő játékában eltolódnak a halálthozó tényezők, határaik megváltoznak, itt eltűnnek, másutt újak jelennek meg és átnyúlnak olyan területekre is, melyektől eddig idegenek voltak, egy szóval: az általuk érintett terület terjedelme nő. Ha a gyilkoló tényezőnek belső hiányosságai voltak, azok megszűkülnek: ellenséges lények rablótámadásai ma a területnek ezen, holnap a másik pontján pusztítanak; ahol tegnap békés oázis volt, ott a következő évben halálos inség válik úrrá. Nem kevésbbé növekszik a térbeli kiterjedés kifelé is. Sziklaomlás egyik évben az egyik, a másik évben a másik helyen pusztít, és pár évszázad mulva a völgy valamennyi pontját kőtörmelék fedi; amint azonban a völgyek lassan vándorolnak, akképpen vándorol és terjed ki a kőtörmelékkel elárasztot terület is és évmilliók során egész országnyivá bővül. Ilyen módon némely gyilkoló tényező elterjedésének határait akár az egész földre kiterjesztheti.
Jóllehet a gyilkoló tényezők ama tulajdonságuknál fogva, hogy kiterjedésük növekedhetik, összehasonlíthatatlanul veszélyesebbek a megtámadott törzsekre, mint amilyeneknek első pillanatra látszanak, mégis minden további fordulata a folyamatoknak attól függ, miként viselkednek a törzsek maguk az idők folyamán. Ebben a tekintetben több a lehetőségek száma.
Kezdjük a nyilvánvalóan legközelebb esővel. Legyen a megtámadott élő lény olyan alkotású, hogy a terület, melyet elfoglal, magától nem változtatná meg, vagyis tehát, ha semmi egyéb esemény nem történnék, egyéneinek az adott pillanatban való állományával változatlan nagyságú területen élne tovább. Ez egyáltalában nem puszta elmélet. Majdnem biztosnak látszik, hogy az ősidőkben bizonyos rendkívül egyszerű szervezetek talán évmilliók során át az egyetlen élőlények voltak, és annak a föltevésnek, hogy később ismételten megjelenhettek, semmi sem áll az útjában. Azonban az ilyen élő lények sorsa mindig meg volt pecsételve. Mert lehetett lakóhelyük területe eredetileg bármekkora is, benépesíthették azt még olyan sűrűn is, mégis az idők során a kívülről és belül korlátlanul növekvő gyilkoló tényezők az egész terület fölött úrrá lettek és azoknak az illető fajoknak utolsó egyéneit is meg kellett semmisíteniök.
Azonban minden időben voltak élő lények, melyeknek a véletlen kedvezett, ugyanazokkal a sajátságokkal ruházva fel őket, mint amilyenekkel a gyilkoló tényezők serege oly félelmetesen fenyegetővé válik, élő lények, melyeknek megadatott az a tehetség, hogy az idők során elterjedésük területét bővítsék és azt sűrűbben benépesítsék. A terület nagyobbításának eszközéül számuk növekedése szolgált. Növekedett a szám egyik esetben úgy, hogy az egyének újból és újból két egyenlő félre tagolódtak, mint ahogyan a ma élő szervezetek közül így sokasodnak majdnem az összes egysejtű szervezetek, itt- ott egy-egy csalánozó állat, egy-egy féreg és tüskésbőrű; más esetekben az anyaegyénről kisebb “bimbók” válnak le, mint némely egysejtű állat, némely szivacs, sok csalánozó állat, féreg és zsákállat testéről; azonban a legtöbb állat és növény a testében keletkező parányi részecskék, “csírasejtek” útján szaporodik. Az első “szaporodni” tudó élő lények közt bizonyára nem kevés akadt olyan is, amely a születésekor nyert nagyságot megtartotta egészen addig, amíg maga is el nem ért a szaporodás időpontjáig, ez a módszer azonban természetesen az egyének gyors megkisebbedéséhez és az illető faj menthetetlen pusztulásához vezetett. Azonban a szeszélyes véletlen más törzseket a szaporodás tehetsége mellett még más tulajdonságokkal is felruházta, nevezeztesen azzal, hogy fokról-fokra szüleik nagyságáig tudtak növekedni. Ezek a kétszeresen megajándékozott törzsek alkották a létért reménytelenül küzdők tömegében azt a csoportot, amely nem volt védtelenül kiszolgáltatva a rája minden oldalról leselkedő veszélynek. Mert bár megtörténhetett, hogy valamely gyilkoló tényező kalapácsütései megkezdték pusztító munkájukat a törzs elterjedésének ezen vagy azon a pontján és munkájuk itt-ott, kisebb-nagyobb területen sikeres is volt, azonban az egyes, egymás után elnéptelenedő területek mégsem egyesültek, mint egyébként történt volna, a törzs tömegsírjává, mert a növekedő törzs ellenségének kalapácsütései közt is megtalálta az alkalmat, hogy újból terjeszkedjék s olyan helyeket, ahonnan az imént kipusztult, ismét benépesítsen, sőt elterjedésének határait még jobban kiszélesítse.
Hogy azonban az ilyen törzs az állandóan növekedő gyilkoló tényező fojtogató szorításának tartósan ellent tudott-e állani, az természetesen a két fél növekedésének a mértékétől függött. Ha a törzs előnyomulása, minden szaporodás és újabb terjeszkedés ellenére is mögötte maradt a gyilkoló tényezőének, akkor a törzs kipusztulása legföljebb meglassudott, de megakadályozva nem volt. Csak ha a törzs annyira elszaporodott, hogy kiterjedtsége a gyilkoló tényező minden támadása alkalmával nagyobb volt, mint az ellenség által abban az időben megrohant terület, csak akkor volt reménye a törzsnek, hogy a kiirtást elkerülheti, legalább annyiban, amennyiben csak ez az egy gyilkoló tényező jött számításba.
Azonban természetesen az a körülmény is súlyosan latba esik, hogy a fenyegetett törzseknek sohasem egyetlen gyilkoló tényezővel kell szembeszállaniok, hanem mindig többel, sőt szabály szerint sokkal. Akkor azoknak egyesült támadásával kellett megbírkózniok. Így eshetett meg, hogy számtalan erős szaporodóképességű törzs, melyre egyetlen gyilkoló tényező sem lehetett volna vészthozó, hacsak magában támad, áldozatául esett több ellenség együttes támadásának. Mert sok lúd disznót győz.
Csak most tekinthetjük át teljes valóságában, hogy mily fontossága
volt a törzsfa negatívumának létrejötte, a kipusztított törzsek szempontjából a gyilkoló tényezők térbeli kiterjedtségének. Mindazoknak a törzseknek, melyek az élet keletkezésének időpontja és a mai nap közé eső időben kipusztultak, aránylag gyenge volt a szaporodóképességük, t. i. ilyen volt akár eredetileg, vagy pedig ilyen lett valamely későbbi időpontban. Vagyis: vagy nem voltak a szaporodóképesség birtokában, vagy nem voltak oly fokban, hogy kiterjedésük a harc minden fázisában nagyobb lehetett volna, mint az egyidejűleg működő gyilkoló tényezők együttes kiterjedése.
A kipusztított tömeg ellenképeként a mai napig megmaradt az élőlények egy bizonyos csoportja, amely a “sokasodjatok és szaporodjatok” törvényét oly feltétlenül és kivételt nem ismerve követi, mintha a szaporodás önmagától értetődő – pedig nem az – és kezdettől fogva szükségszerű kísérője volna minden élőnek. És ha az ember a megmaradt törzseket termékenységük szempontjából pontosabban megvizsgálja, akkor azt tapasztalja, hogy azok ebben a tekintetben, mint várható, többnyire nyilvánvaló összhangban vannak a gyilkoló tényezőkkel. Minél számosabb és hatalmasabb a törzset fenyegető veszély, annál nagyobbnak látszik annak a termékenysége.
Így tudott az elefántok törzse, mely az ember megjelenése előtt meglehetősen biztosítva volt ragadozó ellenség támadása ellen is és nyilvánvalóan csak ritkán szenvedett élelemhiányban, évezredeken át ellentállani a külvilág tényezői részéről jövő támadásoknak, annak ellenére, hogy szaporasága ugyancsak csekély, hiszen minden szülőállatra csak három fiatal esik. A veréb példájában már 30 utód esik egy szülőre, a káposztapilléében 150 és a vándorpatkányéban 250, s könnyen hihető, hogy a szaporodás e fokozatának a veszélyek ugyanilyen fokozata felel meg. Igen hatalmas az egyes egyének pusztulásának arányszáma egyes vizi állatok esetében. A pisztrángnak minden 3000 ikrája közül csak egyből lesz kifejlett állat. A kivánatos héring a külvilág sűrű és kiterjedt támadásainak csak úgy tud ellentállni, hogy minden egyes szülőállatra számítva nem kevesebb, mint 200.000 ikrát termel. De a külvilág a legfélelmetesebb mészárlást a belférgek fiataljai közt végzi. Ezeket elterjedésüknek majdnem valamennyi pontján a biztos pusztulás fenyegeti, és csak a legnagyobb kivételként nyujt számukra gazdaállatuk teste olyan parányi “oázist”, amelyen életüket fenntarthatják. Az embernek a galandférge, melynek egymásután két különböző gazdába, a sertésbe és az emberbe kell jutnia, éppen ezért kétszeresen ki van téve a szörnyű pusztulásnak: viszont egyénenként 210 millió petét termel, s így mégis életben marad. Azonban a juh kergeségét okozó féreg lehet mégis a létében leginkább fenyegetett állat, abból következtetve, hogy egyénenként 800 millió petét hoz létre.
A gyilkoló tényezők térbeli kiterjedtsége a legjobban tükröződik az élő törzsek hatalmas termékenységének a tükrében, de ezenkívül a ma élő fajok alkotta képnek van még egy másik, bár nem annyira általános, de mindenesetre nagyon jellemző vonása, t. i. az egyének nagysága.
Megelőző fejtegetéseinkben a külvilág pusztító tényezői és egész törzsek közt levő nagyságbeli viszonyokkal foglalkoztunk; ebben a viszonylatban az egyes egyének nagysága vagy egyáltalában nem vagy csak annyiban jön tekintetbe, amennyiben valamely törzset, pl. keletkezésének helyén, csak egyetlen egy egyén alkotja. Azonban bizonyos, hogy népes törzsek egyéneinek nagyságbeli viszonyai is lehetnek jelentősek a külvilág részéről fenyegető veszélyek szempontjából, akkor, mikor az illető tényező elterjedésének területén “szétszórtan”, egyes pontokon működik, főképpen akkor, mikor az maga is valamely élő lény.
Ilyen esetekben a külvilág harca a törzs ellen megszabott helyekre szorítkozó harcokra, és rendkívül gyakran igazi párharcokra, egyéneknek egyének ellen való küzdelmére bomlik fel. Ilyenkor azonban az egyénnek ellenfeléhez viszonyított nagysága a győzelem és bukás kérdését döntheti el. Sok minden e mellett szól. Általánosságban azonban azt mondhatjuk, hogy valamely széttagolódott tényező, különösen valamely élő lény-fajta csak akkor lehet pusztító eszközzé, ha megközelítően éppen olyan nagy, mint az általa megtámadott másik egyén, vagy nagyobb nála. A róka sok minden magánál kisebb lényt pusztít el a nyúltól kezdve a gereznájában élősködő bolháig, de sohasem öl meg juhot vagy szarvasmarhát. Martalékállatok, melyeknek azonban vannak védő fegyvereik, kitartó védekezéssel esetleg éhhalálra juttatnak kisebb támadókat, de nagyobbakat nem: az antilop szarvdöfésekkel meghiusíthatja a sakál szándékát, de nem az oroszlánét. A tintahal tintájával megzavarva a vizet, talán tévedésbe ejtheti a zsákmányául szolgáló makrélát, de maga esetleg a tintájával keltett sötét felhővel együtt a bálna szájában leli sírját.
Mi következik ebből? Először természetesen az, hogy valamely kisebb állat vagy növény sokkal inkább ki van téve a halálos veszélynek, mint – ceteris paribus – valamely nagyobb. Azért a csupa kicsiny egyénből álló törzseket fenyegető veszélyfajták száma is nagyobb; és mivel ez esetben nagyobb a valószínűsége, hogy köztük “kiirtó tényező” is akad, következésképpen a csupa kicsiny egyénből álló törzsek sokkal gyakrabban kipusztulnak, mint a nagyobbakból alkotottak. Az olyan törzsnek, melynek egyénei megkisebbednek, megrosszabbodnak a reményei a fennmaradásra, viszont megfordítva, azok, melyeknek egyénei megnövekednek, éppen ennek következtében némely, őket korábban fenyegető veszélytől megmenekülnek, s elég gyakran megesik oly törzsek közt, melyek egyik oldalról mint üldözők, másik oldalról meg mint üldözöttek kénytelenek nagyon is számot vetni egymással, hogy főképpen mindig egymásnak a kisebbjeivel számolva le, mindkét oldalon növekszik az átlagos nagyság, míg végül mindkettőből csak a legnagyobbak maradnak meg. És valóban a ma élő fajok társasága, szemben azokkal a mikroszkópi kicsinységű alakokkal, amelyekkel az élet kétségtelenül kezdődött, legnagyobbrészt valóságos óriás alakokból állónak látszik.
A mellett világosan felismerhető az is, hogy az előnyben részesített törzsek két külön, azonban egymással bensőleg összeforrt úton jutottak fokozódott nagyságukhoz: vagy sok apró lépéssel, olyanképpen, hogy az egyéni növekedés határai fokozatosan messzebbre tolódtak ki, vagy pedig ugrásszerűen, olyan módon, hogy a törzs bizonyos számú egyéne egy új, egyszersmind sokkal nagyobb egyénné forrt össze, “állattelepet” vagy “kolóniát” alkotva. Ez utóbbi folyamat megint kétféleképpen mehetett végbe: vagy tökéletlen oszlás folyományaként, melynek során testvérek és távolabbi rokonok testileg egymással összekapcsolva maradtak, vagy pedig új életmód felvevésével, amely szabad egyéneket egységbe zárt csoportokká fűzött össze. A nagyobbá levésnek ez az ugrásszerű formája természetesen különösen bevált mint gyors győzelemhez vezető eszköz. A ma élő fajok alkotta képben az uralkodó vonásokat azok a soksejtű növények és állatok adják meg, amelyek a fennt jelzett módon egysejtű lényektől származtak. És ha további növekedésük elsősorban lépésről-lépésre való nagyobbodáson alapszik is, mégis nem egy törzsük a legkiválóbb eredménnyel a másik módszerhez, a “telepképzéshez” fordult. Az ízeltlábú állatok egész óriási birodalma ízelt testű gyűrűs férgektől származik, amelyek viszont a legvalószínűbben ugrásszerűen – láncolatszerű telepképzés útján – alsóbbrendű férgekből fejlődtek. Nagyon sok zsákállat, a szivacsok és csalánozók nagyobb része és valamennyi mohaállat testileg összefüggő telepekben él. Szabad egyéneknek többé-kevésbé szorosan zárt csoportokban való egyesülése a rovarok (sok hártyásszárnyú, az összes termeszfélék) és gerinces állatok egyes törzseit tették a fennmaradásra alkalmasabbakká.
A nagyság fokozatai jelentősek lehetnek. Már egyes egysejtűek, pedig ezeknek a nagyságát általában a milliméter ezredrészével mérjük, megnőhetnek akkorára, hogy borsónyi vagy még tekintélyesebb nagyságot érnek el. A csalánozók törzsében találkozunk méternyi átmérőjű medúzákkal, 4–5 méter hosszú hólyagos medúzákkal, 3–4 méter magas törzsű Gorgonidákkal. A Lineus longissimus nevű zsinórféreg 13, az ember símafejű galandférge 10, a juh óriás galandférge 60 méter hosszúra nő meg. Vannak polipok, melyeknek teste karok nélkül eléri a 8 méternyi és még tetemesebb nagyságot. Az afrikai elefánt vállmagassága eléri a 3.5 métert s a mellett 5000 kg-ot nyom. Az óriás bálna meg a maga 30 méternél is hosszabb s a mellett 150,000 kg-ot nyomó testével a ma élő állatok legóriásabbika. Hatalmas a sejteknek a száma is, amelyre egyes törzsekben sokszorosan ismétlődő oszlás útján emelkedhetik. A Hydatina nevű, alig 0.3 mm hosszú kerekesféreg már mintegy ezer sejtből épült fel. A felnőtt ember testét alkotó sejtek számát 200 billióra becsülik. Ez alapon számítva az óriás bálna sejtjeinek a száma valami 400.000 billió lehet. Egyes termeszfélék koloniái sok millió, talán milliárd soksejtű egyénből állanak.
Azonban a nagyok közt folyó harc közben a kicsinyek és legkisebbek nem ritkán oly zugra akadnak, ahol semmisem történik velük: nem érdemes megtámadni őket, túlságosan kicsinyek ahhoz, hogy észre lehessen venni őket, hogy megtámadhatók legyenek esetlen fegyverekkel. Ez a magyarázata annak, hogy az egyéni nagyság megnövekedése nem lett általánosan jellemző vonása a megmaradt törzseknek. Pl. az igen apró testű egysejtű lényeknek igen tekintélyes csapata vígan tud tenyészni a soksejtű kolosszusok mellett. Sőt egyes törzsek egyénei nyilvánvalóan kisebbekké váltak, a nélkül, hogy a mai napig legalább eltűntek voltak, mint pl. a dongónagyságú kolibrik. Sőt egyesek egyenesen fokozódó megkisebbedésnek köszönik azt, hogy egyáltalában életben maradtak. Hogy a 0.25 mm nagyságú törpe darazsaknak és a Ptiliidák családjába tartozó, apró fekete pontokhoz hasonló bogaraknak sokkal nagyobb termetű rovaroktól, a csöppnyi atkák nyüzsgő nemzetségének pedig nagyobb pókféléktől kellett származniok, az egészen bizonyos. Könnyű belátni, hogy ezek az eltörpült törzsek éppen fokozódó kicsiségük következtében szabadultak meg a madarak, csúszómászók és más ellenségeik támadásaitól, melyeknek nagyobb termetű rokonaik áldozatul estek.
