1. család: Emberszabásúmajom félék (Pongidae)
1. család: Emberszabásúmajom félék (Pongidae)
Az állatvilág legmagasabb rangú s az emberhez leghasonlóbb csoportját az emberszabású majmok (Pongidae, Anthropomorphae) családja alkotja. Nevüket teljes joggal viselik. Az emberhez való hasonlóságuk oly nagy, hogy aki az állatkertben csak egyszer is látja őket – hát még aki behatóbban foglalkozik velük –, azonnal maga is így nevezné őket, ha már régóta nem ez volna a nevük. Ennek az emberhez való hasonlóságnak is vannak persze némi korlátozásai: legnagyobb magzat- és csecsemőkorban, kevésbbé kifejezett már felnőttkorban s legkisebb fokú az öreg hímeknél. A magzat- és csecsemő-alakok általános jelentősége alapján tehát alkalmunk nyílik arra, hogy a közös multból származó ősi vonásaikat megismerhessük, egyben pedig ujjmutatás arra nézve, hogy az ember és emberszabású majmok alkatbeli hasonlóságát hogyan értsük. Az emberszabású majmok éppoly kevéssé ősei az embernek, mint bármely más ma élő majomalak. Majmoktól való származás ilyen értelemben, amint az sok laikusnak a fejében még mindig kísért, valójában nem létezik. Az embertanban, sőt a tanultabb körökben is, ez ma már rég meghaladott álláspont. Az embertanban ma az a nem alaptalan meggyőződés van érvényben, hogy legfeljebb csak közös ősalakról lehet szó, amelyből az ember és a majmok, főleg persze az emberszabású majmok, levezethetők. Ez az ősalak a földkéreg rég elmult fejlődési korszakaiban kellett hogy éljen s örüljünk, ha szerencsés véletlen folytán elkövesedett csontmaradványaira rábukkannánk. Ilyeneket azonban eddig még nem találtak. Ebből a feltételezett ősalakból származtatva azután az emberszabású majmok, éppúgy mint általában a majmok, olyan oldalág gyanánt foghatók fel, amely végtagjainak alkatában és életmódjában a fákon való kúszáshoz alkalmazkodott; míg az ember ősi formájában a földön maradva, a két lábon való járás elsajátítása következtében fejét a szó teljes értelmében felszabadította, s így a legmagasabb rangú gondolkodó lénnyé, „agyvelő-állattá” fejlődhetett. Az ember tényleg „a legjobb részt” választotta, amely őt a föld és a föld összes többi lényei felett való uralkodáshoz segítette. Vele szemben az emberszabású majmok úgy tűnnek fel, mint valami mellékes, a természet háztartásában egészen jelentéktelen hasonló törzs, amely az őserdőkbe s annak fáira vonult vissza, miért is szellemileg nem fejlődhetett magasabbra. Jellemző azonban, hogy az emberszabású majmokat lakóhelyüknek egyetlen bennszülött törzse sem tekinti állatoknak, hanem mindenütt „erdei emberek”-nek nevezik őket. És a primitív népek e szilárd meggyőződése megerősítést nyert az ellentétes oldalról a legmodernebb szérumkutatások ama tényleges eredménye által, hogy Nuttal, Uhlenhuth, Friedenthal vizsgálatai szerint az embervérrel preparált házinyúl vére az emberszabású majmok vérével éppoly erős rokonsági reakciót ad, mint az embervérrel.
Az emberszabású majmokat valójában csak az őserdőben való élet s főleg a kúszó életmód ismerete alapján érthetjük meg. Lényüknek ez a legfőbb meghatározó vonása s ez mindenekelőtt végtagjaik alkatában fejeződik ki. A végtagok viszonya náluk fordított mint az emberen, amennyiben a karok hosszabbak, mint a lábak s lábuk kifejezetten fogódzóláb, amelyen a hüvelyk messzire eláll a többi ujjtól s azokkal szemben működve, biztos fogást tesz lehetővé. Ez a fogódzóláb azonban, azért, mert fogni tudnak vele, még nem kéz. Valamennyi majomnak ugyanis sarka van és jogtalanul viselték sokáig a „négykezű” nevet. Ugyanígy – fordítva mint az emberen – az alkar is hosszabb, mint a felkar, a kézhüvelyk pedig igen gyengén fejlett és jóval kisebb munkateljesítményt tud kifejteni. A hüvelyk a keskeny, hosszú kézen aránylag hátul ül s a legtöbb majmon a csökevényesedés félreismerhetetlen jeleit mutatja, sőt néhol, mint pl. a karcsúmajmokon, teljesen el is tűnhet. Az emberszabású majmoknak kúszásra való lábuk és kezük van. A hosszú ujakkal ellátott s kúszóhorog gyanánt szereplő kezeket a fákon való függő és lóbálódzó mozgásban csak akadályozná a nagy s elül fekvő hüvelyk. A lábon viszont a többi ujjakkal szembehelyezhető erős hüvelyk a biztosabb fogódzásra szolgál. Az ágak között való ügyes mozgással szemben a földön való félig felegyenesedett járásuk valóban esetlen. Nem annyira talpukra, mint inkább annak külső szélére lépnek, s testüket a behajlított ujjakra támaszkodó hosszú mellső végtagok között himbálva úgy lódítják előre, mintha csak mankón járnának.
A gorilla testállásai.
A csimpánz testállásai.
Az orangután (1-5) és a gibbon (6-8) testállásai.
Az emberszabású majmok legfeljebb félig felegyenesedett testtartásának megfelelően, medencéjük is még mindig állatias típusú, azaz keskeny és hosszú, nem pedig a szó valódi értelmében vett tálalakú medence, mint az emberé, melyen a belek rajta pihennek. Ezt bizonyítják Prochownick legújabb vizsgálatai is, aki megerősíti Hartmann ama régi állítását, hogy az emberszabású majmok medenceöve csontvázuknak legkevésbbé emberies jellegű része. Kétségkívül mindegyik emberszabású majomfaj medencéjén találunk egy vagy több ponton kifejezett emberhasonlóságot. Ez az emberhasonlóság azonban mindegyiknél más helyen van s azonkívül a két nem medencéje között alig van náluk eltérés, míg az emberi medencén tudvalevően a nemi különbség nagyon is kifejezett. Igaz viszont, hogy Fritsch vizsgálatai szerint az alsóbbrangú emberrasszok medencéjén ez a nemi különség kevésbbé kifejezett. Ami a gerincoszlopot illeti, a félig felegyenesedett járás következtében már náluk is mutatkozik némileg az emberre oly jellemző S-alakú ágyéki görbület. S noha külsőleg a faroknak nyoma sem látszik, a bőr alatt mégis négy-öt többé-kevésbbé csökevényes farkcsigolya van. Ezek különben az emberen sem tűntek el egészen. A mellkas – mint az embernél, az emberszabású majmoknál is – a bordákkal együtt széles és bödönalakú, ellentétben az alsóbbrangú majmok és a többi emlős hegyes, hajógerincalakú mellkasával. A bordák mellső porcos részei, éppúgy mint az embernél, az emberszabású majmoknál is – szemben a többi emlősállattal – a szegycsont két oldalán egymással gyakran összeköttetésbe kerülnek, miáltal a mellkasnak szilárdabb tartást kölcsönöznek. Sőt a mellkas alsó része feltűnően kiszélesedik s belsejében a szívet és a tüdőket már abban az elhelyeződésben találjuk, amely az emberre jellemző. Az emberszabású majmok nyaka igen rövid s ezért fejüknek távolról sincs meg az a szabad mozgása, mint az emberének. Fejük inkább a vállak között fekszik, s a félig felegyenesedett járás közben annyira beékelődik azok közé, hogy szinte természetellenesnek tetszik. Ebben szerepet játszik a fejnek az emberétől eltérő rögzítése is, amennyiben náluk a fej gerincoszlopon inkább elől függ, mint felül ül. Törzsük nagysága és súlya elérheti, sőt felül is múlhatja az emberét. Rövid végtagjaik és csak félig felegyenesedett testtartásuk következtében azonban a majmok alacsonyabbaknak látszanak, mint az ember.
Az ember (1) és gorilla (2) csontváza természetellenesen nyújtott helyzetben.
Koponyájuk a csecsemőkortól az aggkorig nagy változáson megy keresztül, ami különösen a hím állatokon szembetűnő. Az emberszabású majomcsecsemő koponyája, éppúgy, mint az emberé, síma és kerek. Agykoponyájuk arányban van az arckoponyával, vagy esetleg azt még felül is múlja. A szemöldöktarajok – amik különben az alsóbbrendű emberrasszokon is megvannak – mind erősebben kifejlődnek, az arckoponya, főleg annak rágó része, mindjobban előre nyomul, míg az agykoponya növekedésében visszamarad. És ha azután a koponyán fent és hátul csonttarajok is fejlődnek, akkor az emberhasonlóságból végül már alig marad meg más, mint a fogazat. De az öreg hímeken a meghosszabbodott szemfogak ennek is bizonyos állatias jelleget adnak. Megjegyzendő mindenesetre, hogy Virchow Hans vadonélő s a szabadban elejtett emberszabású majmok koponyáján odvas fogakat talált. Valószínű azonban, hogy ezek valamilyen sérülés által keletkeztek. A fogodvasodás okozóját eddig nem sikerült megállapítani.
Emberszabású majomkoponyák. 1 gorilla, 2 orangután hím, 3 orangután nőstény, 4 egész fiatal orangután, 5 csimpánz. Birkner "Die Rassen und Völker der Menschheit" c. könyvéből.
Hasonló a helyzet az agyvelő tekintetében is. Weber az emberszabású majmok agyvelejét olyan leegyszerűsített emberi agyvelőnek nevezi, amelyből semmi lényeges nem hiányzik. Azonban a hatalmas gorilla agyveleje se nem nagyobb, se nem nehezebb, mint az emberi újszülötté. Amíg ugyanis az ember agykoponyájának ürtartalma férfiaknál átlagban 1500 cm3, addig az emberszabású majmoké a legjobb esetben is alig több 500 cm3-nél, sőt legtöbb fajuknál nem igen haladja meg a 400 cm3-t. Hogy az agyvelő alkatának ez a megegyszerűsödése az emberével szemben az agyközpontok különböző számában fejeződik ki, arról az általános bevezetésben már a legszükségesebbeket elmondottuk. Ennek ellenére az emberszabású majmokat szellemi képességeik alapján mégis az emberhez leghasonlóbb és legmagasabban álló emlősöknek kell elismernünk. Ők az állatlélektan legfontosabb kísérleti állatai. Ezért a modern kísérleti lélektan csak következetesen cselekedett, amikor Rothmann keresztülvitte, hogy néhány éve az előnyös klímájú Teneriffa szigetén emberszabású majmok részére megfigyelőállomást rendezzenek be, ahol egy fiatal pszichológus is működik.
A gégefőtől nagy légzacskók türemkednek ki, amelyek a hónaljüregekig érhetnek. Utóbbi eset éppen azokon a nemeken van meg, melyeknek legkevésbbé van hangjuk, s minthogy mindig az öreg hímeken a legfejlettebbek, ezért nem hangerősítőknek, hanem inkább légpárnáknak tartjuk őket, amelyen a hatalmas állkapoccsal ellátott fej nyugszik. Csupasz ülőgumóik nincsenek, valamint emberi értelemben vett húsos faruk sem. Törzsük inkább keskenyen és hegyesen végződik, ami hátsó nézetben ember-hasonlóságukból sokat levon. Ellenben talpuk és tenyerük, valamint az összes végső ujjpercek csupaszok. Arcuk is csak finom, rövid pihével van borítva, mint az emberen s egyébként is szőrözetük nagyon emberies. Nagy megegyezést találunk az egyes részletekben is, aminő pl. az emberi értelembe vett bajusz és szakáll, amely azonban nem tévesztendő össze más emlősállatok merev tapintószőreivel. A felkaron a szőrök lefelé, az alkaron meg felfelé irányulnak, éppúgy mint az emberen. Viszont másfelől szőrözetük teljesen állatias, éppen ellentéte az emberének, annyiban, hogy az emberszabású majmokon is, mint valamennyi többi emlősállaton, éppen azokon a helyeken találjuk a legkevesebb szőrözetet, ahol az emberen a legtöbb van: így a fejen, főleg a fejtetőn, hónaljban és a szeméremtájon. Az emberrel ellentétben – viszont a többi állattal megegyezően – hiányzik az emberszabású majmokon a belső nyálkahártyának az arci felszínre való folytatódása, a rózsás ajak. E két utóbbi részlet kétségkívül a legngyobb nehézség, mely az emberi alaknak állati ősből való származtatása ellen szól. Az emberszabású majmok ajka aránytalanul mozgékonyabb, mint az emberé, minthogy a felső ajak – helyesebben szólva, a száj körkörös izma – nincs összekötve az orral, amely nem áll ki az arc síkjából. Az ajkak ennek következtében egész cssodálatosan messze előrenyujthatók, amit azután az emberszabású majmok fel is használnak egy, bár emberies, de sokkal feltűnőbb indulat-kifejezésre. Mindezt újabban Virchow Hans tanulmányozta behatóbban.
Az emberszabású majmok a nyugatafrikai Guinea partjától a belső afrikai tavak vidékéig, valamint a nagy Szunda szigeteken, Szumatrában és Borneóban élnek. Az emberszabású majmok bizonyára sohasem tartoznak a nagy tömegben előforduló állatok közé. A bennszülöttek az ő primitív fegyvereikkel sohasem okoztak nagy kárt bennük, más ellenségük meg alig van. Amióta azonban a fehér ember modern fegyvereivel lakóhelyeikhez mindinkább közel férkőzött, állományuk annyira megcsappant, hogy szinte jövőjükért kell aggódnunk. Az afrikai gyarmatokon vadászatukat rendeletek korlátozzák.
Az emberszabású majmoknak a szabadban való életéről régebben csak a bennszülöttek meséi és fantasztikus vadásztörténetek alapján tudtunk valamit. Lényegesen megszaporodtak azonban ismereteink az újabban mind gyakoribb kutató utazások következtében. A különböző fajok életmódja a közös őserdei élet ellenére is annyira eltérő, hogy kevés olyan közös vonásuk van, ami ne volna egyúttal közös majomi jelleg is. Ilyen a többi között az is, hogy az emberszabású majmok – a fogságban végzett megfigyelésekből következtetve – főleg növényevők, bár az állati táplálékot sem vetik meg. Ellenben magukban állanak azzal az általános szokásukkal, hogy alvófészket építenek, vagyis este letörött galyakkból és lombokból két villaszerű faág között puha éjjeli vackot raknak maguknak. Minthogy a fogváltás az emberszabású majmokon körülbelül ugyanabban az életkorban megy végbe, mint az emberen, arra következtethetünk, hogy ők is körülbelül annyi ideig élnek, mint az ember. A többi majommal egyeznek s az embertől eltérnek azáltal, hogy a két ivar nagyságbeli különbsége feltűnően nagy, ami az öreg hímeknek a nőstényekkel és fiatalokkal szemben kifejtett védőszolgálataiból csak tökéletlenül magyarázható meg, s nem is érvényes az összes emberszabású majmokra.
Fogságban az emberszabású majmok meglehetősen egykedvűen viselkednek, s régebben az állatkertekben egyformán sok gondot okoztak, mert tüdő- és bélbetegségben korán elpusztultak. Újabban szerencsére javult a helyzet. Jellemző azonban, hogy ennek oka nem annyira a testi ápolás javulása, mint inkább az, hogy ezek a szellemileg magasan álló és többnyire gyenge gyermekkorban befogott teremtmények kedélyi szükségleteiknek megfelelően, nagyobb szeretettel teli és megértőbb bánásmódban részesülnek. Schmidt (Frankfurt) volt annak idején az első, aki a fiatal emberszabású majom mellé külön ápolót állított, akivel azután körülbelül úgy kezeltette és neveltette azt, mint a gyermeket szokás. Drezdában Schöpf, Berlinben Heck, majd mások követték e példát, s az emberszabású majmoknak ilyen módon való tartása ma már egészen általános. Ennek az lett az örvendetes eredménye, hogy egész csomó emberszabású majmot sikerült így szépen felnevelni. Ezek tízéves korig, vagy még tovább is éltek, s emberi ápolás alatt ivarérettek lettek. A fiatal emberszabású majomnak ugyanis éppúgy szüksége van arra, hogy gyermekes ragaszkodási ösztönét kielégítse, mint akár az emberi újszülöttnek, aki éppen azért sír oly rettenetesen, mert egyedül kell feküdnie a bölcsőben. Az ápolónak tehát arra kell törekednie, hogy új ápoltját mielőbb rászoktassa, hogy karjaiba jöjjön. Ha azután a kis majom-árva ilymódon ápolójához a szó szoros értelmében hozzá szegődött, akkor inkább jókedvű marad, ami aztán a lelki hangulat útján minden bizonnyal fokozni fogja testi ellenálló képességét is a fogság és az időjárási viszonyok kedvezőtlen befolyásával szemben. Ma már, ha fiatal emberszabású majom egészséges állapotban jut kezünk közé, minden reményünk megvan arra, hogy hosszabb ideig is életben tudjuk tartani. Sajnos, félreérthetetlen tapasztalatok arra tanítanak bennünket, hogy sok emberszabású majom már akkor magában hordja a betegség csíráját, amikor Európába jön. Amint sok bennszülött, már hazájának parti városaiban rendkívül hajlamosnak mutatkozik tüdővészre és más betegségre, nyilván így van ez az emberszabású majmokkal is. Amíg fiatalok és egészségesek, okosságukkal és szeretetreméltóságukkal sok örömet szereznek. Nem egyszer valóban meglepő ember-, helyesebben gyerekhasonlóságuk következtében – amiben szellemi lényük fejeződik ki – akaratlanul is többre tartjuk őket, mint egyéb fiatal állatokat. De végül is nem kell szégyenlenünk magunkat annak a bevallása miatt, hogy hasonló vonzalmat érezünk irántuk, mint a kis gyermekek iránt. Persze csak akkor, ha állat- és gyermekszeretők vagyunk. Aki nem az, csak a fejét fogja csóválni ilyen különös rajongás láttára. – Amint azután a kis ápolt fejlettebb lesz, vagy felnő, megszaporodik természetesen a baj is vele és a vele való bánásmódban az ápolónak el kell találnia az elnézés és szigor helyes mértékét. Az ivarérésben levő nőstények a hószám idején gyakran adják jelét rosszullétüknek és rosszkedélyüknek. Öregkorban befogott emberszabású majmok sohasem békülnek ki sorsukkal s tulajdonképpen lassú éhhalállal pusztulnak el. Ilyen esetek azonban, érthető módon, csak ritkán fordulnak elő.
Az emberszabású majmok betegségeiről a szabadban való élet alatt semmit sem tudunk. A fogságban a már fentemlített tüdő- és bélbetegsségeken kívül, számos tapasztalat szerint, még a vakbélgyulladásra is nagyon hajlamosak. Ezenkívül nagy szerepet játszanak a csontbetegségek, helyesebben mondva, a csont fejlődésének betegségei. Ezek a betegségek állatainknál sokszor akkor is megvannak, amikor az állat látszólag teljesen egészséges és hosszúéletű. A newyorki állatkertben a század elején egész csomó emberszabású majom elpusztult, állítólag a vastagbélben élő ázalék-állatka (Balantidium coli) következtében, melyet az állatok az állatkert óriási teknőseitől kaptak.
Az emberszabású majmok káros vagy hasznos voltáról csekély számuk és zárkozott életmódjuk következtében alig lehet szó. Ha megtámadják az embert, aki életükre tör, ez csak természetes és jogos önvédelem. Fel kell azonban itt hívnunk a figyelmet arra, hogy az emberszabású majmok száma ma már annyira megcsappant, hogy „természeti emlékek”-nek kell őket tekintenünk és mint ilyeneket védenünk.
A természettudósok az ázsiai orángot már a régebbi időkben is megkülönböztették az afrikai csimpánztól és gorillától s mind a hármat külön önálló nemnek tekintették. Ma már tudjuk, hogy e három nem mindegyikén belül nemcsak több vagy egész sor faj különböztethető meg, hanem az afrikai csimpánz név alatt összefoglalt majmok is több csoportra oszlanak.
1. Gorillák (Gorilla Is. Geoffr.)
2. Csimpánzok (Pan Oken)
3. Orangutánok (Pongo Lacép.) [ Régi neve Simia. ]
