2. család: Hosszúkarúmajom vagy gibbon félék (Hylobatidae)
2. család: Hosszúkarúmajom vagy gibbon félék (Hylobatidae)
Semmiféle majomcsoportban sincs meg hasonló mértékben az elülső végtagok fejlettsége úgy mint a gibbonok vagy hoszúkarú majmok (Hylobatidae) családjában. Nevüket a legteljesebb joggal viselik: mert minden megszokott mértéket meghaladó hosszú karjuk, ha tulajdonosuk egyenesen áll, a földet éri. Ez az egy bélyeg elég volna ahhoz, hogy a hosszúkarú majmokat rendjük minden más tagjától megkülönböztessük.
Meglehetősen jelentékeny nagyságúak, noha egyik fajuk sem magasabb 1 méternél. Testük, erős és domború mellük ellenére is nagyon karcsú, mert lágyékban – mint az agárkutyáé – elkeskenyedik. Hátulsó végtagjaik az elülsőknél sokkal rövidebbek és egyik fajuk hosszú kezét az egymással részben összenőtt mutató- és középsőujj is jellemzi. Fejük kicsiny és tojásdad, arcuk az emberi ábrázathoz hasonló. Pofazacskóik nincsenek. Fargumóik kicsinyek és farkuk kívülről nem látszik. Testüket dús, gyakran selyemlágyságú bunda takarja. Szőrözetük egy sajátságban megegyezik az emberszabású majmok és ember szőrzetével és viszont eltér a többi emlősétől abban, hogy a szőrdűlés az alsó karon alulról felfelé irányul. Főszínűk fekete, barna, barnásszürke és szalmasárga. Minden gibbon rendkívül hangosszavú és különösen a reggeli órákban szeret kiáltozni; mindazonáltal gégefőjükön semmiféle különleges képződményt sem találunk, mint például a bőgőmajmokén.
A gibbonokat azelőtt az emberszabású majmok közé sorolták, újabb időben külön családba osztották, mert nekik is, mint az alsóbbrendű majmoknak bárha kicsiny, de felismerhető csupasz fargumóik vannak. E fargumók alapzatául szolgál a medencén a kifelé irányult, érdes ülőcsonti gumó; általában a medence egész alakját tekintve sem emberi, hanem hosszú és keskeny. A gerincoszlopon sincs meg az S alakú görbülés úgy, mint az emberszabású majmoknál és embernél, azonban bizonyos közeledést ahhoz már felismerhetünk. A gerincoszlop tagozódása ellenben, különböző szakaszainak egymáshoz való viszonya, teljesen az emberéhez hasonló; éppígy rövid, széles mellkasuk és széles, rövid, egységes mellcsontjuk révén a gibbonok még jobban hasolítanak az emberhez, mint az emberszabású majmok. Lábuk alkotása és izmaiknak elrendeződése közeli hasonlóságot mutat az amerikai pókmajokkal, noha ezeknek hosszú fogódzó farkuk is van, míg a gibbonoknak nincs is külső farkuk. Klaatsch egyáltalában úgy vélekedik, hogy a gibbonokat nem annyira a karcsúmajmokkal, mint inkább a pókmajmokkal kellene összehasonlítani; és tényleg, a gibbonok sík földön való helyváltoztatási módja, félig egyenes járása amazokra emlékeztet, csakhogy azok elülső végtagjai távolról sem oly hosszúak, mint a gibbonokéi. Legjobban meghosszabbodott az alsókar és a kéz; a hüvelykujj ellenben kicsiny, szokatlanul lent válik el a kéz többi részétől és annyira hátul izesül, hogy alkalmatlan a fogásra. Keskeny, hosszúujjú kezüket sokkal inkább, mint fogódzó kúszó-kampót használják sajátságos ingó-lengő mozgásuk alkalmával, az fákon való mászkálásuk közben; ilyenkor inkább az ágakon csüngnek, mintsem más majmok módjára azokon futnának és ugranának. A kicsiny, kerek fej és koponya szemlélésekor, – melynek semmiféle csonttaraj vagy előreugró arcorr sem kölcsönöz állati külsőt – Klaatsch ismét az amerikai pókmajmokkal való hasonlóságra figyelmeztet, amely oly nagyfokú, hogy az orrlyukak egymástól távolabb és jobban az oldal felé helyezkednek el, mint az alsórendű óvilági majmoknál. Az orr és orrcsont visszafejlődése nem oly nagyfokú, mint ezeknél. Noha az állkapcsuk kicsiny, rövid és egyáltalában nem előugró, fogazatuknak mégis van egy alacsonyrangú bélyege, nevezetesen az erősen meghosszabbodott szemfogak. Ellenben a lassú, későn beálló fogváltás ismét magasabb fejlettségi fokot árul el. Végül aránylag kicsiny agyuk egyes részei és szívük elhelyezése arra mutatnak, hogy közbülső helyzetet foglalnak el az emberszabású és többi majomfélék között. Mindez azt bizonyítja, hogy a gibbonok rendszertani helye a tulajdonképpeni emberszabású majmok mellett van, vagyis azokkal közvetlen kapcsolatban nincsenek; inkább jogos az a feltevés, hogy önállóan fejlődtek ki alsóbbrendű majomalakokból. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy külsőleg sok tekintetben az emberhez nagyon ne hasonlítsanak. Sőt a gibbonok szemlélésekor ez még az avatatlannak is rögtön feltűnik az eltorzítóan túl hosszú karok ellenére is; a gibbon-magzat emberszerűsége – mivel annál a hosszú karok csak későn fejlődnek ki – a szakbuvár szemében is valósággal meglepő, amint az Selenka klasszikus vizsgálatai bebizonyították. Így nem nehéz annak a föltevése, hogy a gibbonok ásatag elődeinek, amelyek a kar fejlődésének külön útján még hátrább voltak, sokkal emberhez hasonlóbbaknak kellett lenniök, és ez magyarázza meg azt is, amiért bizonyos részéről Dubois híres egyenesjárású majomemberét, a Pithecanthropus erectus-t gibbonnak vélik; végül is ez csak más kifejezési forma a tény számára, hogy mi körülbelül úgy és nem másképpen képzeljük el a keresett közbülső alakot.
A gibbonok két nemzetségben és nagyobb számú, részben egymáshoz igen hasonló fajban terjedtek el Hátsó-Indiában és a hozzátartozó szigetvilágon, Hainan szigetén is. Ezek a „fajok” azonban, úgy látszik, igen kétes értékűek. Még maga Elliot is azt mondja nagy majomművében, hogy az általa adott meghatározó kulcs az elismert fajoknak csak a „tipikus stílusát” írja le; azonban ezek a fajok mind változékonyságnak vannak alávetve, sőt némelyek a lehető legnagyobb mértékben úgy, hogy a fekete fajokon belül gyakran fehérszínű példányok különböző fokozatban és sokféle színárnyalatban, másrészről meg a világosszínű fajoknál egészen vagy részben feketék fordulnak elő. Ezért valamely múzeum gibbon-gyüjtménye mindig valósággal megzavaró tömege az egy- és többszínű bőröknek. És azok az eltérő példányok nem bizonyos termőhelyekre szorítkoznak, hanem ugyanazon a vidéken, sőt ugyanabban a csapatban is előfordulnak, ami cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy ezeknek a színeltéréseknek a rendszertanban nincs jelentőségük, hanem csak a természet véletlen játékai és a komoly tudományos vizsgálat szempontjából értéktelenek.
Így ír Elliot, akinek mindent szívesen elhiszünk, csak utolsó szavait nem; mert a kutatás számára épp az ilyen változó fajoknak van a legnagyobb jelentőségük abból a magasabb nézőpontból, hogy még ma is a nem teljes megszilárdulás és megmerevedés állapotát ábrázolják nekünk, amelyben jól-rosszul, de minden faj egyszer leledzett. A londoni állatkertben az is megtörtént, hogy egy gibbon színét vörösessárgáról feketére változtatta. Újabban Boutau, a francia Szian-utazó megállapította, hogy a fehérarcú gibbon (Hylobates leucogenys Og.) kis, 6–7 főnyi csoportjai közt a rendes színű fekete-fehér szakállú példányok többsége mellett állandóan megfigyelhetők kisebb számban aranysárga-színű szakállnélküli példányok is, melyeket Pousargues egy orleansi herceg tiszteletére H. heurici Pous. néven írt le. Egy hainani gibbon, amely – kimutathatóan kétéves korában – a londoni állatkertbe került midőn előbbi tulajdonosa annakidején – mintegy féléves korában – bennszülöttektől vásárolta, sötét füstszürke volt, azonban hamar megfeketedett és így maradt éveken át. Londonban azután néhány hét alatt ismét annyira megszürkült, hogy a változás előbbi tulajdonosának is feltünt; ez a folyamat márciustól nyár közepéig annyira előrehaladt, hogy az állatot többé nem lehetett felismerni; ősz elejére teljesen ezüstszürke lett, kivéve a fej közepén lévő fekete szalagot, mely a fejoldala irányában és hátrafelé halványabb színt öltött. Ellenben az a hím-példány, melyet a londoni nőstény előbbi tulajdonosa mintegy tizenkétéves korában ismert, fekete volt és maradt. Pocock ebből, meg Swinhoe formozai kutató régebbi adataiból azt hajlandó következtetni, hogy a szürkébe való átszíneződés az ivaréretté lett nőstény sajátossága.
