5. Karcsúmajmok (Presbytiss Eschz.)

Teljes szövegű keresés

5. Karcsúmajmok (Presbytiss Eschz.)
Amint a kacskakezű majmok csoportja jellemző Afrikára, épp úgy a karcsúmajmoké (Presbytis Eschz.; Pygathrix, Semnopithecus) Indiára és a vele határos szigetvilágra nézve. Ezek, mint nevük is mutatja, karcsú- és könnyedtermetű majmok, végtagjaik hosszúak, finomak, farkuk igen hosszú, fejük kicsiny és magas, arcuk csupasz, arcorruk megrövidült és pofazacskóik nincsenek. Ülőgumóik igen kicsinyek. Csontalkotásuk a keskeny formák révén a gibbonok csontvázára emlékeztet. Kezük hosszúujjú; kezük hüvelykujja ugyan megrövidült, azonban nem oly csökevényes, mint a kacskakezű majmoké és lapos körmöt visel. A szőrözet csodálatosan finom, színezete mindig megnyerő, egy fajé pedig rendkívül sajátszerű; a fej szőrözete gyakran nagyon meghosszabbodik. A különböző nagyságú torokzacskó valamennyi fajnál megtalálható.
Dél-Ázsia szárazföldje, Ceylon és az indo-maláji szigetvilág a karcsúmajmok hazája. Kisebb-nagyobb csapatokban élnek itt az erdőségben, legszívesebben a folyópartok közelében, azonban nem kevésbbé szívesen a falvak és ültetvények szomszédságában is; mivel majdnem mindenütt kímélik őket, rendkívül kellemes életet élnek. Hogy szabadban való életük általános képét kevés szóval megfesthessük, mielőtt a fontosabb fajok tárgyalásába bocsátkoznék, néhány megjegyzést közlök, miközben Tennent és Wallace feljegyzéseire támaszkodom.
Ha a karcsúmajokkal honi erdőségeikben találkozunk, rendesen húsz-harminc főnyi csapatokban látjuk, amint legtöbb esetben buzgón keresnek táplálékot. A földön rendkívül ritkán észleljük őket, legfeljebb, ha a fáikról lehullott kedvenc gyümölcsöt akarják lent összeszedni. A bennszülöttektől cseppet sem félnek, sőt egyáltalában nem is törődnek velük; azonban az idegenszerűen öltözött európai emberre több percig is hosszasan rámeresztik szemüket s azután lehető gyorsasággal tűnnek el. Kíváncsiságukat a kutya megjelenése is hasonló módon felcsigázza; ennek mozdulatait azonban nem figyelik, sőt lármájuk stb. révén mindig jelentkeznek és elárulják magukat. Megfélemlítve, gyakran a fák lombozatában rejtőznek el és ezt oly mesteri módon teszik, hogy a csapat, mely talán valamely pálmán lakmározott, a legrövidebb idő alatt láthatatlanná válik. Ha nem érzik magukat biztonságban, akkor menekülnek, és pedig oly gyorsasággal és művészettel hogy alig lehetne őket ebben elérni s még kevésbbé túlszárnyalni. Az egyik fa ágairól roppant messze ugranak egy másiknak valamivel alacsonyabban levő ágaira, rendesen úgy, hogy a ráugráskor mélyen lekonyuló és ismét visszapattanó ág újból felveti őket; azonban ugrás közben is képesek irányt változtatni, hogy szükség esetén más, megfelelőbb ágat érjenek el és tovább lökhessék magukat. Igen mulatságos – mondja Wallace – látni, mint követi a többi kisebb-nagyobb ugrásban a vezért; ilyenkor nem ritkán megesik, hogy a csapat végén levő egy vagy két majom egyáltalában nem mer ugrani, míg a többi el nem tűnt szem elől. Most azután, félvén magukban maradni, valóságos kétségbeeséssel szöknek fel a levegőbe, áttörik a gyenge ágakat és gyakran a földre zuhannak. Ahol zavartalanul űzhetik játékaikat, ott tolakodókká lesznek, megjelennek közvetlenül a házakon vagy azok közelében és némi károkat is okoznak; sőt előfordul, hogy a gyermekekre nézve is veszedelmesekké válnak. Táplálékukat a legkülönfélébb növényrészek szolgáltatják, mindenféle gyümölcs, rügy, levél s virág, s ily körülmények között nem csoda, hogy a fogságban nem oly jól tarhatók, mint a rendes, mindent evő majmok.
A karcsúmajmok nemzetségét még öt csoportra lehet osztani: a többnyire vörös vagy vöröses kontyos karcsúmajmokra, a sötét, ezüstös vagy feketesisaskos karcsúmajmokra, a barna- és feketeparókás karcsúmajmokra, a feketés- vagy ezüstszürke, borzasfejű karcsúmajmokra és a nagy, kevéssé, vagy egyáltalában nem kontyos, egyszerű színezetű hulmánokra.
A hulmán (Presbytis entellus Dufr.)
Hulmán (Presbytis entellus Dufr).
Hulmán (Presbytis entellus Dufr). Raid-London phot.
Az összes karcsúmajmok közt legelőször érdemel figyelmet a hulmán vagy langur, hanuman – amint az indusok nevezik, a maraathok nyelvén wanar –, az indusok szent majma (Presbytis entellus Dufr. Seenopithecus). Elő-India legtöbb vidékén a legközönségesebb majom és mindjobban terjed, mert nemcsak oltalmazzák és dédelgetik, hanem bizonyos vidékeken meg is telepítik. A felnőtt hím teljes hossza – Elliot szerint 1 57 m, Jerdon szerint néha 1 72 m-ig, amiből azonban 97 cm esik az aránylag igen hosszú, bojtos farkra. Testsúly 9–11 kg. Bundájának színe sárgás-fehér, a csupasz testrészek feketés ibolyaszínüek. Arca, keze és lába a szőrözet kezdetéig, valamint a szemei fölött levő merev szőrfésű feketék; ellenben rövid szakálla sárgás.
Blanford szerint a hulmán Pandsab és Sind-ben ne él, hanem csak ettől keletre déli Radsputánaban, Gudserat-ban, Bombay-ban, a középső tartományokban, délnyugati Bengáliában és Orissaban, talán a Godawazitól délre is. Hutton állítja, hogy Audh-ban is előfordul és általában a Himalája lábánál is.
A hegyihulmán (P. schistaceus Hodgs.). A hulmánt a hegységekben a himaláji karcsúmajom vagy hegyi hulmán, (P. schistaceus Hodgs.) helyettesíti, mellyel könnyen összecserélhető, azonban – Kasmirtól Bhutanig honos lévén, – 2000 m. magasságon alul seholsem ereszkedik.
A kontyos hulmán (P. pileatus Blyth).
Kontyos hulmán (Presbytis pileatus Blyth).
A madrasi hulmán (P. priamus Blyth}. Madras délkelet-indiai részében és Ceylon-sziget északi részén él az ugyancsak idetartozó madrasi hulmán, (P. priamus Blyth), amelyet egyebek közt világossárgás keze és lába különböztet meg.
A hulmán a hinduk megszámlálhatatlan istensége közt nem az utolsó helyet foglalja el és ennek a tiszteletnek már ősrégi időtől fogva örvend. Ravan, az óriás – így szól az ó-hindu monda – elrabolta Szitát, Sri-Ráma feleségét és elvitte Ceylon szigetén fekvő lakásába, a majom azonban kiszabadította a hölgyet fogságából és visszavezette férjéhez. Azóta nagy a hősi híre. Sokat beszélnek szellemének erejéről és ügyességéről. A legértékesebb gyümölcsök egyikét, a mango-t hasonlóképpen neki köszönik: ezt az óriás kertjéből lopta. Lopásáért büntetésül tűzhalálra ítélték, ő azonban eloltotta a tüzet és közben megégette arcát s kezét, amelyek azóta feketék maradtak.
E majmot hazájában már régóta megfigyelték, de éppen ezért a legkésőbben ismerkedtünk meg vele igazán. Ebben nem a legkisebb része volt annak a körülménynek, hogy nehézségekkel vagy még inkább veszéllyel járt a szent állat megölése; mert csupán a marathok nem mutatnak irányában tiszteletet, minden más indus törzs óvja, ápolja védi és segíti. Az európai, aki meg meri a szent állatot támadni, életét kockáztatja, ha mint fehér ember egyedül van a könnyen fölhevülő tömegben. E majmot valósággal szentnek tartják és a tisztelet a szent állat iránt mai nap is ugyanaz, mint régebben volt. A hinduk nyugodtan tűrik, hogy a szemtelen kópé kifossza kertjüket, meglopja házukat, a nélkül, hogy bármit is tennének ellene és ellenséges indulattal vannak mindenki iránt, aki a majmot meg meri sérteni. Duvaucel közli, hogy kezdetben lehetetlen volt ilyen majmot megölnie, mert a lakósok mindig megakdályozták ebben. Ahányszor meglátták a természetbúvárt fegyverrel kezében, mindig elriasztották a majmokat és egy jámbor brahmin nem riadt vissza attól, hogy teljes hónapon át őrt álljon az európai kertjében, hogy a kedves állatokat épp akkor riassza el, amikor az idegen vadászni kezdett reájuk. Forbes állítása szerint Duboyban ugyanannyi majom van, mint ember. A majmok a házak legfelső emeletét lakják és az idegenre nézve elviselhetetlenek. Olyan merészek, hogy nemcsak a kerteket fosztogatják, hanem étkezési időben a házak belsejébe hatolnak és az emberek kezéből szedik ki az ételt. John misszionárius említi, hogy csak megfeszített éberséggel tudta ruháit és egyéb holmiját a tolvajoktól megvédeni, és egy másik misszionáriussal megtörtént, hogy őrizetlen pillanatban kis gyermekét halálra marták!
Indiában mindenütt vannak majomtemplomok, amelyeket e farkos szenteknek szenteltek és ezekben mindig van egy emberi szent is, egy öreg pap vagy fakír, aki a templomi majmok jólétéről gondoskodik és táplálja őket. Ez azonban gyakran alig szükséges; mert nemcsak a bennszülött hívők, akik a templomban imádságukat végzik, tartják illendőnek, hogy a szent állatoknak is ilyen kiadós módon mutassák meg tiszteletüket, hanem az európaiak is, akik a majomtemplomokat mulattatólátványosságként keresik fel, ugyanezt teszik tréfából és szórakozásból. Így történhet meg az, hogy a közelben állandóan ólálkodó majom-szentek a látogatóktól egyenesen követelik az „áldozatot”. Egy ilyen banda vezérmajma a Galta-szorosban fekvő Dsaipur városában (Madras) Ostermayer müncheni festőt teljes dühvel támadta meg, mert harmadik látogatásakor nem gondolt arra, hogy mindjárt eledelt adjon neki; az öreg templomi pap közbenlépésére volt szükség, hogy a festőt komolyabb szerencsétlenségtől megóvja.
Arcátlanságukat nem tekintve, ezek a majmok csinos és vonzó teremtések. John nyomatékkal említi, hogy sohasem látott a hulmánoknál szebb majmokat. Egymás iránti barátságos viselkedésükkel és roppant ugrásaikkal minden megfigyelőt lebilincselnek. Csodálatos fürgeséggel kúsznak fel a földről a fák csúcsára, onnan újból leereszekednek a földre, mintegy tréfából vastag ágakat tördelnek le, messze levő fák sudaraira ugranak s egy percnél rövidebb idő alatt a kert egyik sarkából a másikban teremnek, a nélkül, hogy a földet csak érintették is volna. Gyakran néhány perc lefolyása alatt hihetetlen tömegben sereglenek össze, erre hirtelen eltűnnek, de pár perccel később ismét ott teremnek.
A hulmánok mindennapi életfolyása és társasélete közös a többi majmokéval. Az erdőben, tulajdonképpeni lakóhelyükön, számos bandába verődnek, melyek élén a makacs küzdelemből győzelmesen kikerült hímek állanak; ezek vezérlete alatt portyázzák végig az erdőt, a szomszédos mezőket és kerteket, fosztogatva és rabolva; többet pusztítanak, mint amennyit elfogyasztanak, a károsultak kínjára, a jámbor bolondok és semleges kutatók gyönyörűségére. Egyes vidékeken, főképpen ott, ahol a hívők védelme alatt állanak, aggodalmat gerjesztően szaporák, ellenben Felső-India magasabban fekvő vidékein, ahová letelepítették és letelepítik őket, bebizonyíthatóan csakhamar kipusztulnak. Blyth közli, hogy a hárem törvényeire féltékeny majomszultán kiűzi csapatjából a legyőzött hímeket s arra kényszeríti őket, hogy külön társaságot szervezzenek. A bennszülöttektől hallotta, hogy a különböző csapatok szakadatlan harcban állanak egymással. Valóságos csatákat vívnak. Hughes mint szemtanu ír le egy ilyen küzdelmet, amelyben először a vezérek vívtak párviadalt és az egyik halálosan megsebesült. Csak azután léptek közbe a nőstények. Hutton hasonlót figyelt meg a hulmán himalájai rokonánál. A Jakko-hegy magaslatán Simla mellett lévő majomtemplom fakírja beszél egy olyan párviadalról is, melyet a vörös „radsak”-k, tehát valószínűleg bunder-majomcsapat, – mely addig a templomot birtokolta – és egy szürke langurcsapat közt folyt le, s mely a szürkék győzelmével és a vörösek kiűzésével végződött. Tehát az öreg langur-hím bizonyos körülmények között az öreg bunder-hímmel szemben nemcsak hogy megállja a helyét, de különb is annál! A hulmán éppúgy mint a hegyi hulmán is – úgy látszik – némelykor nagyobb kóborlásokra vagy vándorutakra kél, emez a magaslatokon beálló hidegebb évszakban, amaz, hogy a hívő lakosságtól beszedje a dézsmát. A hulmán kedvenc tartózkodóhelyének az indiai szent fügefát tartják. Beszélik, hogy e fák alatt mérges kígyók is tanyáznak s a majmok folytonos ellenségeskedésben élnek velük. Egyébként azt is állítják, hogy a hulmán bizonyos növényi mérgekkel szemben érzéketlen; a strychnin-nek oly adagja, mely más hasonló nagyságú állatot megöl, reá nézve hatástalan.
Mozgékonyságukról Jerdon ezeket mondja: „Meglepő fürgeséggel szökdelnek ágról-ágra és szükség esetén csodálatosan nagy ugrásokat tesznek. Láttam, hogy fáról-fára, 6–9 méternyire ugrottak, miközben rézsútos irányban lefelé talán 12–16 m-re is vetik magukat. Négykézláb is igen gyorsan futnak s ilyenkor apróra szedett szökésekkel szaladnak a földön”. Blanford közlése szerint hosszú farkukat futás közben hátuk fölött előre hajlítják. Ezen megfigyelőnk szerint soha sincsenek távol a víztől. „Hangja – mondja más helyen – hangos s különösen reggel s este gyakran hallható. Két legszokottabb hangjuk közül az egyik messzehangzó, örvendező, kellemes hívogatás, bizonyos ujjongás, melyet az ágakon átvergődve hallatnak; a másik érdes torokhang s ezt üldöztetéskor vagy bosszúságukban hallatják. Ezt az utóbbit jól ismeri a tigrisvadász, akinek a hulmán a legjobb barátja. Abban azonban tévednek a vadászok, amikor azt vélik, hogy az érdes torokhang mindig tigris vagy leopárd jelenlétét adja hírül; mert éppoly gyakran hallatják ezt a majmok, ha valahogyan bármi is meglepi őket. Akkor is hallottam, ha a majmok csupán menekülő szarvast láttak, és azt hiszem, hogy a hirtelen megjelenő embert sem üdvözölnék másképpen”. Egyébként Blanford a hulmánt nyugodtabbnak, kevésbbé kíváncsinak és nem oly szemtelennek, valamint kevésbbé civakodónak mondja, mint amilyenek a makákók. A fogságban levő öreg állatok nem ritkán mogorvákká és gonoszakká lesznek.
A londoni állatkertben 1912 áprilisában egy fiatal kontyos hulmán született, az öregétől elütő fiatalkori ruhában: arca, füle, keze, lába halvány hússzínű, mint – úgy látszik – minden újszülött majomé; fejének elülső része kopasz volt; szőrruhája aranybarna; merev, fekete szempillái keskeny sorban helyezkedtek el. Három hónap mulva kezdett mutatkozni a bőr sötét festékanyaga és hat hónap mulva a csupasz részek feketék voltak. Ősszel a csecsemőruhát hosszabb szürkésbarna szőrzet váltja fel; de még tizennyolchónapos korában sem kapta meg a fiatal az öregek szőrözetének színét és a hosszú fehér szakáll s felfelé álló fejtetőkontya sem fejlődött még ki. A második fiatal ismét némileg különbözött külsejére nézve; homoksárga bundát viselt, fejének elüső része kevésbbé kopasz, kisebb szeme és kevésbbé fekete szempillája volt, úgyhogy az a gyanú merült fel, hogy az első fiatal apja egy, akkoriban ugyanazon ketrecben élő igazi hulmán lehetett.
A budeng (Presbytis auratus E. Geoffr.)
Budeng (Presbytis auratus E. Geoffr.).
Budeng (Presbytis auratus E. Geoffr.).
Igen szép majom a jávaiak budengja. Felnőtt korban fénylő fekete, arca és keze, mint a bársony, háta mint a selyem; de nem mindig, mert színe gyakran szürkén futtatott; valószínűleg több fajt és alfajt kell megkülönböztetni, amelyek Szumatra és Borneo szigetén vannak elterjedve. A alsótest, amely gyérebben szőrös, mint a felsőtest, barnás árnyalatú. A fejet sajátságos szőrsapka fedi, mely elöl homlokára s orcái két oldalán kétfelé csüng. Az újszülött fiatalok aranysárgák, azonban a szőrük hegye a hátsó alsó részén, a fark felső oldalán és a farkbojton sötétebb. A feketeség azonban csakhamar továbbterjed s az állat keze, feje felső része és farkbojtja már néhány hónap mulva megfeketedik és ettől kezdve mindinkább az öreg állat színezetét ölti magára. E szép majom teljes hossza csaknem 1 5 m, amiből több, mint fele a farkára esik.
„A budeng – mondja Horsfield – nagy tömegben él Jáva kiterjedt erdőségeiben. Számos társaságban találhatók a fák sudarán, nem ritkán 50 főnyinél is nagyobb csapatokban. Az ember közeledtére hangos kiáltást hallatnak és borzasztó lárma kíséretében oly dühösen ugrálnak az ágak közt, hogy gyakran a korhadt fákról erős ágakat is letördelnek.”
Másképpen jellemzi őt Bertram, a berilini állatkert egykori őre, – a jó megfigyelő – a Jáva melletti Bali szigetén gyüjtött tapasztalatai nyomán. Ott a budenget nem ritkán, mintegy 30 főnyi társaságokban lehet látni, éppúgy a sík vidéken, mint a hegységben, 1000 méter magasságig, azonban sohasem emberi lakások közelében. Éppúgy kikerüli az élénk, nyugtalan makákó-hordákat is. Főtápláléka valószínűen levélből és bogyóból áll. Bertram sohasem látta, hogy a budengok valami mást ettek volna. Az őserdei magas fák bogyóját egyenként tépik le kezükkel és rakják szájukba. Csapdába nem csalhatók és a bennszülöttek ezért úgy fogják, hogy magános fára terelik őket, amelyre azután egyik ember felmászik. Ekkor az összes majmok a földre ejtik magukat és lent lepedőkkel és hálókkal fogják meg őket. Azonban rendesen csak néhány napig tarthatók, mivel a táplálékul nyujtott rizshez nem nyúlnak és nem egyszer vizet sem isznak. Bertram a Bali-szigeten honos budeng szokásaként említi, legalább is némely vidékeken, hogy az állat az embertől már 150–200 méter távolságra, magas ülőhelyéről leejti magát, hogy azután a földön, a sűrű aljnövényzetben eltűnjék. „Gyakran láttam, amint a budeng 25–30 méter magasból szökelt alá és gyorsan elillant. Azt lehetne hinni, amikor a test és fark földre csapódását halljuk, hogy e majmok minden csontja szükségképpen ilyenkor eltörik.” A budeng hangját, melyet este a sötétség beálltával szokott hallatni, Bertram borzasztó ordításnak nevezi s ilyenkor azt lehetne hinni, hogy legalább is valami ragadozót hallunk; mindig úgy látta, hogy a csapatnak csak legerősebb példányai adták e hangot, melyet azután egyik csapat átvesz a másiktól.
A budeng fogságban sok hónapon át komoly marad és mivel így egyáltalában nem szórakoztatja a bennszülötteket, ritkán találhatjuk a helységekben. Itt-ott azonban Jáva szigetén a budeng félvad állapotban él, a bennszülöttek védelme és ápolása alatt. „Meglátogattam – beszéli Jagor – a Progo forrását, amely Kadu tartományt, Jáva kertjét öntözi és az Indiai-óceánba ömlik. Alig érkeztünk meg, midőn a közeli fákról egy csomó majom és pedig budeng, ereszkedett alá és félig bizalmasan, félig merészen tolongott körülöttünk. Kukoricával etettük meg őket. Ez a félig szelid majomtelepülés már régi idő óta fennáll, – az engem kísérő törzsfőnök bemondása szerint – melyet később többször megerősítettek.” Noha a budeng általában a bennszülöttek előtt tiszteletnek örvend, – Horsfield közlése szerint – mégis vadásznak reá, mivel bundáját felhasználják. E vadászatok alkalmával, melyeket rendesen a törzsek főnökei szerveznek és vezetnek, az állatokat parittyával és kővel támadják meg és gyakran sokat elpusztítanak. A bennszülöttek egyszerű módon, de igen jól készítik ki a budeng bundáját és úgy, mint az európaiak nyeregtakarókra és mindenféle hadi díszre használják; különösen azokat becsülik, amelyek egészen feketeszínűek és szép, hosszú selyemszőrűek. Amikor a budenget az amsterdami állatkertben elsőízben láttam, meglepődtem szépségén. Ez a majom minden szemlélő figyelmét felköltötte, habár mit sem tett amivel az emberek tekintetét magára vonta volna. Csendes és nyugodt, de nem rosszkedvű és kedélytelen. Az a pár, mely Amsterdamban élt, állandó hűséggel ragaszkodott egymáshoz. Rendszerint ketrecük magas keresztpóznáján szorosan egymás mellett gubbasztottak, kezüket mellükön keresztbe fonták s hosszú, szép farkukat könnyedén aláeresztették. Megjelenésük komolyságát növelte sajátságos szőrkucsmájuk, amely mélyen arcukba csüngött. Ha eledelt adtak nekik, akkor lassan s óvatosan ereszkedtek le érte, de mint mindig, úgy ilyenkor is nyugodtak és megfontoltak maradtak. Időnként, kivált este és éjjel két üstökös páviánnal kellett együtt lenniök. A budengeken meglátszott, mily rendkívül kellemetlenek voltak nekik a tolakodó fickók és mennyire féltek tőlük. Mihelyt a fekete ördögök a ketrecbe léptek, amazok aggodalommal telve néztek le reájuk. Midőn kínzóik öklétől szenvedtek, sokszor fájdalmasan kiáltottak fel; ez azonban csak fokozta a páviánok dühét s mennél gyávább volt a két budeng, annál arcátlanabbak és kegyetlenebbek voltak ők. Antverpenben kicsiny cerkófmajmok és makákók közt tartottak egy budenget. A ketrec minden lakója alig volt félakkora, mint ő s mégis ő volt a bosszantás és kínzás céltáblája. Abban az időben, amidőn az állatkertet meglátogattam, egy alig egyéves cerkófmajom vitte az üstökös pávián szerepét s a jávai majom ezzel az arcátlan afrikaival szemben is a szenvedő és alázatos szerepét játszotta. Nagyon furcsa volt, hogy a nagy majom úgy táncolt, amint a kis jószág fütyölt; teljesen hatalmában tartotta, ütötte, pofozta, csípdeste és tépázta, valóba siralmas módon. Nem volt kétség a felől, hogy a budeng főjellemvonása a jóindulat.
Úgy látszik, hogy északi éghajlatunktól a budeng is sokat szenved. Meglátszik rajta, mily jól esik neki minden napsugár, mily boldog, ha csak egy sugara érte az éltető égitestnek. Az állatpiacra és állatkertekbe ritkán kerül. A berlini állatkert 1909-ben két példányt kapott fentemlített korábbi őre révén Baliról, a Kis-Szunda-szigetek legnyugatibb tagjáról, amely szorosan csatlakozik Jávához. Ezek nem egészen fekete, hanem kissé szürkén futtatott bundát viseltek és nyugodt, ártatlan állatoknak mutakoztak. Gondos ápolójukkal és feleségével, aki mindig hozott nekik valamit, azonban hamarosan megbarátkoztak; különösen a fiatalabb hím jött oda a ketrecrácshoz és simogatni engedte magát. Ez némelykor az idős nőstényt játékosságával annyira zaklatta, hogy az csak úgy védekezett, ha eltaszította.
A fehérszakállú vagy fehérhátú karcsúmajom (Presbyti cephalopterus Zimm.)
Fehérszakállú karcsúmajom (Presbytis cephalopterus Zimm).
A hulmán mellett, legalább az előtt, a ceyloni fehérszakállú v. fehérhátú karcsúmajmot (Presbytis cephalopterus Zimm. Semnopithecus leucoprymnus) a szingalézek kalu-ját lehetett leggyakrabban látni; újabb időben kevésbbé jut el hozzánk. Mint két neve is jelzi, fehér, oldalra fésült és előre kicsúcsosodó pofaszakálláról és hátának szürkésfehér aljáról ismerjük meg; egyébként sötét, füstbarnás színű.
Tennent szerint Ceylon szigetén gyakori, a szabadban élénk és fürge; a fogságban ellenben, mint minden karcsúmajmot, a mi szemünkben mindig bizonyos komolyság és szomorúság jellemzi, amelyet méltóságteljes fehér szakálla még csak növel. Igazi lényében gyengéd és bizalmas, a jó bánásmód iránt rendkívül fogékony és vonzalmának hamar hajlandó kifejezést adni, amikor is mély, panaszos hangot hallat. Igen tiszta és sok időt eltölt bundájának kefélgetésével és tisztogatásával. Tennent foglyai nagyon szívesen ették a banánt; legkedvesebb nyalánkságuk azonban a vörös ziliz (Hibiscus) rózsaszínű virága volt. Sok más fa levelét is megették, sőt a kéreg levelesebb részeit is. A szabadban bizonyára csak akkor jönnek le a földre, ha kedvenc gyümölcsük lehull. Meneküléskor csodálatot kelt ugrási készségük, azonban Tennent szerint, nem is annyira ugranak, mint inkább ágról-ágra lendülnek, miközben erős karjaikat fölváltva használják: ez tehát a gibbonok módjára való helyváltoztatás. Ha az állatok a távolságban csalódnak, még a levegőben oldalt fordulnak, hogy a szemben levő fa alacsonyabb ágát megfogják és ennek a rugalmassága által vetetik magukat ismét a magasba, a magasabban és távolabb fekvő ágakra.
Már Tennent leírásából következik, hogy Ceylon különböző vidékein, a hegységekben és síkon más fajok vagy alfajok élnek, ezek megkülönböztetésénél azonban a fehérszínű eltérések zavart okoznak.
A maha (Presbytis ursonus Blyth)
A ceyloni bennszülöttek a nagyobb alakot megkülönböztetik maha néven, amelyet európai alig látott még, mert csak a déli Ceylon hozzáférhetetlen hegyi erdeiben él; sokkal vadabb és erősebb, mint az előbbi faj. Gyorsan ismételt „hau, hau” szava a kora hajnali szürkületben azon szellős magaslatokon egyike a legjellemzőbb állati hangoknak.
A nigliri langur (Presbytis johni Fisch.)
A fehérszakállú karcsúmajom rokona a délindiai szárazulaton a nilgiri langur, P. johni Fisch.; a hasonlónevű hegyet lakja, Travancore és a nyugati Ghatson át a Komorin-foki terjedt el, de seholsem száll le 2500 angol lábon (760 m) alul. Ezt – ellentétben India legtöbb majmával – a bennszülöttek sokat üldözik bundája és húsa miatt, amelyet bizonyos kasztok esznek; ezért igen félénk és óvatos. Blanford szerint 5–10 főnyi kis csapatokban lakja a shola-kat, a Nilgiri-n elterülő sűrű, de élesen elhatárolt erdőket és a többi délindiai fennsíkokat, de az erdős lejtőket is és nagy lármát csap, hangos, aggódást és figyelmeztetést kifejező torokkiáltásával.
Az álarcos majom (Presbytis obsucurus Reid.)
Sziám és Malakka lakója; ugyancsak füstszürke színű. Az eleven állatnak a szeme és szája körüli csupasz fehérszínű bőr egészen sajátságos álarcot kölcsönöz.
A fekete kontyos v. vörös karcsúmajom (Presbytis melalophus Raff)
Feketekontyos karcsúmajom (Presbytis melalophus Raffl.).
Szumátra szigetén él. Fenti két neve lényegében már le is írta állatunkat. A két utóbb faj nagy ritkaság nálunk; a berlini állatkertben csak egyszer volt képviselve.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages