11. Igazi páviánok (Papio Erxl.)
11. Igazi páviánok (Papio Erxl.)
A galléros pávián vagy hamadriász (Papio hamadryas L.)
Galléros pávián (Papio hamadryas L.).
Elöl lecsapott, szögletes arcorrával és csúcsosan végződő orrával tulajdonképpen ez a majom vezet az igazi kutyafejű-majmokhoz (Papio Erxl, Cynocephalus), nemcsak azért, mert Abessziniában és Szudánban, Eritreában és Arában otthonos és ezáltal a dzselada tőszomszédságába jut, hanem külsejével is. Köpenyszerűen vállára boruló gallérjával ugyanis, mely a vén hímre jellemző, a páviánokhoz csatlakozik.
Egy általam elejtett középkorú hím hajzata elérte a 27 cm-t. A nőstények rövidebb szőrűek és sötétebbek, olajbarnák. A fiatalok az anyához hasonlók, de már a serdülő hímeken is észrevehetjük a sörényzet lassú meghosszabbodását, a nélkül azonban, hogy ennek színe kezdetben megváltozna. Ez csak a szőröknek fehér gyűrűje folytán világosodik meg később, míg végre aztán a vén hím egészen megszürkül. Ilyenkor körülbelül vizslanagyságú, ha nem is annyira magas. Méreteit különben is nehéz pontosan megállapítanunk. A szakmunkák legalább iskülönféle méretekről szólnak. Különösen a fark hosszára vonatkozólag eltérők a vélemények. Ezt egyébként nem a fent leírt módon hordja, mint a páviánok zöme: felfelé és aztán hirtelen lefelé görbítve. A pávián vidékenként rendkívül változó nagyságú. Az az oka annak, hogy a méreteire vonatkozó számadatok annyira elütők, hogy az Aden környékén élő kisebb délarábiai alakot P. h. arabicus Thos, néven különböztették meg. A sötét és rövidszőrű, feje búbjáról mindkét oldalon lelógó hajzata a vén hímen különös módon, de nem éppen visszatetszően díszeleg, úgyhogy azt már nem nevezhetjük körszakállnak. Ez jóval több annál, hiszen szinte gondosan fésülve áll el, kétoldalt kettéválasztva, arcszínű pofái mentén és az állon, meg a nyakon már a vállsörénybe megy át.
Hogy a páviánt miképpen érte az a megtiszteltetés, hogy az ó-görögök erdei nomfának – a Hamadryas elnevezés ezt jelenti – nevezzék, azt nem tudom. De annyi bizonyos, hogy sem egyéniségében, sem alakjában nincs semmi nőies vonás. Herodotos, Plutarchos és Plinius Cynocephalus-nak, kutyafejűnek nevezi. Az araboknál Robah, az abessziniaiaknál Hebe, a mai egyiptomiaknál Khird néven ismerete. Hogy a páviánt a régi egyiptomiak mennyire tisztelték, az Dümichen írásaiból eléggé kitűnik. S ennek nyoma ma is megmaradt, mert a belső afrikai steppék valamennyi lakója és az abessziniai népek zöme is szigorúan úgy hordja haját elválasztva és fésülve, mint a pávián, s majmunk ezzel e népek valóságos mintaképévé vált, noha ők inkább azoknak szobrait vették ilyenkor mintául.
A páviánok Egyiptomban jelenleg vadon nem fordulnak elő, mint ahogy régebben sem, mert hiszen a pávián határozottan hegyi- és szirtimajom, ha nem is mondható magashegyi állatnak, mint pl. a dzselada, a régi Egyiptomba Arábiából és Szudánból került, mint sok más állat. De minden jel arra vall, hogy a régi klasszikus ókornak a szatírokról való felfogásához tulajdonképpen a galléros-pávián adta meg az impulzust.
Alvarez, aki 1580 körül járt Afrikában, kiváltképpen Abessziniában, azt mondja, ogy a galléros-páviánokat hihetetlen csapatokban látta, alaposa leírást is ad egész lényükről és életük lefolyásáról. „Nem hagynak egyetlenegy követ sem nyugaton, s ha ketten vagy hárman nem tudják azt elmozdítani, akkor annyian állják körül, ahányan hozzáférhetnek, míg végre nagynehezen felforgatják és megtalálják alatta kedvenc eledelüket. A hangyákat is kedvelik, és úgy fogják össze őket, hogy kezüket megfordítva teszik rá a bolyra, s mikor az teli lesz hangyákkal, hamarosan lenyalják. ha nem tartják távol e majmokat, akkor a vetéseket és gyümölcsösöket teljesen elpusztítják. Előörsök nélkül ugyan nem merészkednek az ültetvényekbe, de ha azokban elég biztonságban érzik magukat, akkor az egész had betör a kertekbe és a jól gondozott földekre és még hírmondónak sem hagy semmit. Kezdetben egészen csöndesen és szótlanul viselkednek, s ha egyik tapasztalatlan fiatal megszólal, nyaklevest kap a többitől. De ha nekibátorodnak, akkor örömrivalgásukkal fejezik ki abbeli örömüket, hogy milyen jól sikerültek kiruccanásaik. Elmondhatjuk, hogy rettenetesen elszaporodnának, ha a leopárd nem tépné szét annyi sok kölyküket, s nem falná fel azokat, ámbár az öregek hősiesen védik övéiket.”
A későbbi írók közül legelőször Ehrenberg ad kimerítőbb leírást e majmokról, aki Arábiában és Abesszinia partvidékein találkozott velük legelőször és azokat úgy egyenként, mint nagy csapatokban látta. „Részemről a galléros-páviánra első afrikai utazásom alkalmával a vadonban seholsem akadtam, de annál gyakrabban 1862 tavaszán, amikor sajnos, csak rövid ideig, Abessziniában időztem. Amit tehát elmondhatok róluk, azt saját tapasztalásomból tudom. ”
„A hamadriász meglehetősen tömegesen él Abesszinia és Dél-Nubia partvidékein, s északra addig terjed, ameddig az esős vidék. Minél dúsabb a hegység növényzete, annál kellemesebb az neki, de a víz is elmaradhatatlan feltétele az egész társaság jólétének. A magasabb hegyvidékről majmaink időnként a Samharáknak, a tengerpartok e kopár szegélyeinek alacsonyabban fekvő dombos vidékeire vonulnak, de a csapat zöme mégis a magasabb hegyvidéken marad. És itt mindegyik csapat 1 ˝–2 kilométer átmérőjű területet hódít meg. Kisebb társaságokkal ritkábban találkozunk, mint nagyobbakkal. Csak egyetlenegyszer pillantottam meg egy 15–20 tagból álló csapatot, egyébként mindig nagyobb hordákkal találkoztam, s ezekben, becslésem szerint, legalább 150-en voltak. Ezek között azután legalább 10–15 teljesen kifejlődött hím szokott lenni és kétszer annyi kifejlett nőstény; a hímek valóságos szőrnyetegek, olyan fogazattal, mely erejével és hosszúságával a leopárdét messze felülmulja. A maradék pedig fiatalokból és serdülő majmokból áll.” De Balnford szerint a pávián-hordákban 200–300-ra is szaporodik az egyének száma. Egyes hímek éppen úgy mennek előörs-, mint hátvédszámba, míg mások ellepik a sziklákat és fákat ott néznek körül. Ha csapatuk valamelyik forrás közelében gyűlt egybe, akkor mindegyik sziklán egy vén családapa foglal helyet. Tiszteletet parancsoló szürke haja méltó éberségéhez. Türelemmel bevárja, míg az emberek és barmok szomjúságukat oltották. Körülöttük az anyák csecsemőikkel vannak elfoglalva, s a felnőttek vígan játszadoznak egymással. ha valamelyikük már túlságosan kellemetlenné válik, s az öregek nyugalmát nagyon megzavarja, akkor valamelyik öreg előveszi, alaposan elpüföli és rendre tanítja. A földön történő gyors iramodásukkal és kitartó, állandó vágtatásukkal a páviánok rögtön elárulják, hogy valóságos földi majmok, a fán lakó, ugráló rokonaikkal szemben. Sir Baker Sámuel leírja, mennyire méltsógáteljesen vonulnak a nagy, a vén hímek nőstényeiktől követve az iktatóhoz. a nőstények hátukra veszik a fiatalokat, s ezek, mintha valóságos zsoké-nyeregben ülnének, kapaszkodnak anyjuk sörényébe, de amikor már megmerevedtek végtagjaik, itt-ott egész testükben remegnek. Egyik fiatal majom valami bogyókkal roskadásig megtelt bokrot pillantott meg. Azonban alig kezdte meg mohón a falatozást, másik is felfedezik a nyalánkságot, s valóságos civakodás támad. S ekkor közbelép valamelyik idősebb hím. Hol az egyiket püföli el, hol a másikat cibálja meg hajánál, a harmadiknak hátuljába harap, a negyediket éppen akkor árncigálja meg, amikor azt hiszi, hogy már megmenekült. S amikor így az elképzelhető leggyorsabban helyreállítota a békességet, maga ül a bokor tövébe, megeszi a bogyókat és ezzel elejét veszi minden pörlekedésnek.”
Baker még arra is figyelmeztet, hogy mennyi kifejezés rejlik a páviánok hangjában. „Feleségem nagyon szeretett volna egy „girritt”-re – így nevezik a szudániak a sörénye s páviánt – szert enni. Két vadász tehát a horda közé vágtatott, éppen akkor, amikor az javában a mimózafák kiszivárgó gyantáján torkoskdotott. S a szamár páviánok a helyett, hogy hanyatt-homlok menekültek volna le a lejtőn, valamennyien fölfelé törekedtek, s így a lovasok hamarosan közöttük termettek, villámgyorsan kiugráltak a nyeregből, egy-egy félig felnőtt fiatalt nyakoncsíptek, s a ló nyakába ültették. A helyett, hogy ezek a foglyok harapni próbáltak volna, lovas módjára megkapaszkodtak, kegyetlenül jajveszékeltek. Mikor vége volt a hajszának, a vadászok leszálltak a lóról, az utazók nagy csodálkozására és szeme láttára kötelet fontak a mimózák háncsából, nyakuknál fogva megkötözték vele a majmokat s aztán vízilóbőrostorukkal kegyetlenül ellátták dolgukat, hogy sorsukba beletörődjenek és hogy elveszítsék harapós kedvüket.”
„Hajnalban vagy esős időben az egész társaságot alvó helyükön találjuk, még pedig a megmászhatatlan sziklafalakba vájt kisebb üregekben és a boltozatosan kimeredező sziklapárkányzatokon, ahol lehetőleg szorosan egymás mellett símulnak a fiatalabbak és gyöngébbek anyjuk vagy apjuk oldalához. Kedvező időjárás esetén a csapat a délelőtti órákban elhagyja nyugvóhelyét és a sziklafalakon végigvándorol lassú léptekkel és kényelmesen, közben egy-egy növényt gyomlálva, melynek gyökere főle táplálékul szolgál, s végül minden nem túlságosan nagy követ megforgatva, hogy alattuk rátaláljanak a sok jó falatra, ízeltlábúra, csigára és féregre. Reggeli után valamennyien felvonulnak a hegy gerincére. A hímek méltóságteljesen ülnek a kövekre, háttal a szélnek fordulva, a nőstények pedig ezalatt szakadatlanul játszó és hangcurozó gyermekeikkel vannak elfoglalva, s körülöttük sürögnek-forognak. A késő délutáni órákban a társaság a legközelebbi víz mellett telepszik meg, hogy szomját oltsa, s azután ismét ennivaló után néz és végre alvóhelyén megpihen. Ha erre a célra különösen alkalmas helyet találnak, akkor a páviánok estefelé egészen biztosan ide térnek be, ha ugyan ismételt rajtakapásokkal azokat meg nem zavarták. A durraköles-mezők tanyájuk közelében különösen kapóra jönnek és ugyancsak őrködni kell az embereknek ezek mellett, ha jó termésre akar számítani. Mert a vakmerő tolvajok nap-nap után ellátogatnak, sokkal többet pusztítanak, mint amit fogyasztanak, s végre is az egész mezőt sivataggá változtatják. Alig kétséges, hogy majmaink kisebb-nagyobb vándorutakat tesznek meg azzal a szándékkal, hogy a már alaposan kifosztott területről termékenyebb vidékre jussanak. Legalább is a bennszülöttek azt állítják, hogy sohasem látni őket folytonosan ugyanazon a helyen, s hogy sokkal inkább kényük-kedvük szerint jönnek-mennek.”
„Nem hiszem, hogy szaporodásuk az év bizonyos szakához volna kötve, a fogságban lévőkön tett megfigyelésem, továbbá a nőstények menstruációja arra a következtetésre vezetnek, hogy szaporodásuk és kölykezésük az év minden hónapjában bekövetkezhet. De erre vonatkozólag csak néhány megfigyelésemet közölhetem. Az általam megfigyelt sok nőstény közül az egyik, nagy meglepeteésemre, egy teljesen érett fiatalt hozott a világra, pedig azutolsó menstruációja még 4 hónappal azelőtt ment végbe. De átlagos terhességi időnek ezt a rövid időtartamot aligha tekinthetjük. A fiatal csukott szemmel jött a világra, körmei már megnőttek. Finom, felül feketés, oldalt szürkés hajat viselt, alul azonban és a végtagok belső oldalán csupasz volt, úgyhogy alig lehetett e helyen élénk téglavörös bőrén a hajszálakat megszámlálni. Az állat átlagos hossza 38, farkhossza 17, lábfeje 5 és keze 4,5 cm volt. Anyja rendkívül gyengéd volt csemetéi iránt, és egyúttal nagy gonddal is ápolta azokat. Keblére boruló gyermekét karjaival erősen magához szorította, s mindenütt össze-vissza nyalogatta. ha valaki közeledett feléje, akkor a félelem jeléül a szokásos jajkiáltásait hallatta valahogy ilyenformán: „Ek”, „Ek” „Ek”, miközben háttal fordult az ellenségnek. Az eleinte még messzire lecsüngő kölcsökzsinórt már két órával a születés után, még pedig közvetlenül a köldök mellett leharapta, a nélkül, hogy az vérzett volna. Az újszülött igen gyengének látszott, alig adott életjelt magáról, s inkább csak halk, mint kiabáló hangokat hallatott. Már a délutániórákban észrevette az anya, hogy gyermeke a végét járja. Letette a földre, többször fel és alá járákált mellette és látszólag egykedvűen szemlélte azt. Ám mégsem engedte meg, hogy közülünk valaki felvegye. Rögtön magához vette, ha valaki meg akarta ragadni, s keblére szorította. Estefelé már mozdulatlan volt az újszülött, reggelre már élettelenül terült el a ketrec padlóján.”
„Bármi is legyen mindennek oka, akár maga a szülés, akár más valami körülmény, annyi bizonyos, ogy az anya rövidesen határozottan megváltozott: kétségtelenül szenvedett, nem evett, sokáig gubbasztott egy helyen, félig betemetkezve a szalmába, reszketett, mintha a hideg rázta volna. Gyakran lefeküdt és általában nagyon panaszosnak látszott. Más majmokkal ettől kezdve már nem törődött, s amikor két szelíd nősténymakákóval összezártam, egyáltalában nem akart tudni róluk. De minden megváltozott, amikor november közepe táján ismét egy makákónak adott életet. Néhány perccel később pillantották meg az ápolók az újszülöttet anyja karjaiban, úgyhogy már-már az a lehetetlen gondolatuk támadt, hogy ez a majom utószülöttet hozott a világra. De ezt a feltevést nemsokára maga az anya is megcáfolta. Nem nagy anyaszeretettl csüngött a kisdeden, gyakran fektette azt a szalmára, s időnként nem is törődött vele. Most már kiderült a való! A páviánanya elrabolta egy makákónak gyermekét, s hogy ez csakugyan úgy történt, azt megerősítik más majmokon tett megfigyeléseim, melyekből kitűnik, hogyan viselkednek a szabadban élő páviánok nemcsak saját gyermekeikkel, de más gyámoltalan majmokkal szemben is. Nemcsak az anyák, de a vén hímek is fiataljaikat a legnagyobb gyengédséggel és odaadással ápolják és ha kell, férfiasan meg is védik azokat.”
A berlini állatkertben egy hím pávián fiatal csemetéjét kezdettől fogva különös figyelemmel kísérte. Mikor ugyanis a fiatal bizonyos önállóságra tett szert, az öreg is gyakran karjaiba vette, és később is sokat volt apja mellett. Játszott is vele, míg az anya egy másik nősténnyel szórakozott el. Ezt a nőstényt a vén hím már egyáltalában semmibe sem vette. Mióta apa lett, gondja, figyelme, egészen az anyára és gyermekére irányult. A védelem ösztöne úgy látszik feltámadt benn; mihelyt valaki a ketrec közelébe lépett, védelemre készen rögtön előugrott, s megkezdődött a szokásos ideges ásítozás és szájtátogatás, ami a páviánoknál az elfojtott dühnek és támadókedvnek biztos jele. Ahol a galléros-páviánokat csapatosul sikerült fogságban tartani, az úgynevezett majomsziklákon – ilyenekben ma már nem egy állatkertben gyönyörködhetünk – ott a vén hímeknek rémuralma sokszor ijesztő mértékben jut kifejezésre. S ilyenor az összemart, lezüllött nőstény meg sem kísérli, hogy szeszélyes férjétől meneküljön, ellenkezőleg, félelmében sokszor tisztes távolságban és ordítozva követi őt, noha a dühöngő zsarnok újból és újból tölti ki haragját a szánalmas figurán.
A hannoveri állatkertben újabban a majmoknál egyébként az a ritka esemény játszódott le, hogy valamelyik nősténypávián ikreket szült és a berlini állatkertben ilyen nőstény egy alkalmalommal az úgynevezett méhenkívüli terhesség következtében elpusztult. A fiatalok farka hosszabbnak tűnik, mint az öregeké, noha ezeknél rendesen ellenkező az eset.
Ha a páviánok nyugodtan üldögélnek, az egész társaság szótlan, amíg nem hívja fel semmi gyanus körülmény figyelmüket. De az arra száguldó emberek vagy valmi elhaladó nyáj mindegyikükből az ismert ugatásszerű hangokat váltja ki, mint a felindulásnak kifejezését és ezzel valamennyüket figyelmessé teszi. De ha az ember vagy valami ragadoz állat fenyegetően közeledik feléjük, a legkülönbözőbb kiáltásokban törnek ki. Valamennyi harcrakész him ott terem a sziklák kiugró párkányzatán és figyelsen néz le a völgybe, hogy mérlegelje, mekkora a veszély. A fiatalok ilyenkor az öregekhez menekülnek, a legkisebbek anyjuk mellére csimpaszkodnak, vagy azok hátára kapaszkodnak, s most már megmozdul a tömeg és négykézláb vagy ugrálva hordja el irháját.
A bennszülöttektől a páviánok egyáltalában nem félnek. Nem törődve a fekete népekkel, közvetlen közelségükben elvonulnak, s ugyanazon patak vízével oltják szomjukat. Fehér ember azonban már gondolkodóba ejti őket, habár nem valószínű, hogy a majmok félve menekülnének előlük. a nyugodt megfontolás sohasem hagyja el őket, s ha bármilye közel van is a veszély, mindig megmenekülnek. Másképpen áll a dolog, ha a csapat kutyákat vagy leopárdokat vesz észre. Akkor a vén hímek borzalmas üvöltésben és vakkantásban törnek ki, kezükkel dühösen vágnak rá a sziklára, fogaikat csattogtatják és villámtól cikázó szemekkel kísérik a rendbontót, nyilván minden pillanatban készen arra, hogy annak neki menjenek.
Az első csapat, mellyel találkoztam, éppen reggeli nagy túráját pihenti ki. Egy kétfelé meredeken lefutó hegygerincen üldögélt és a hímek kimagasló alakját kezdetben sziklatömböknek néztem és csak amikor ismételten meghallottam vakkantásukat, amely így hangzott: „kukk” , „kukk” , láttam hogy tévedek. Valamennyiük tekintete felénk irányult, csak még a fiatalok játszadoztak gondtalanul és néhány nőstény sem hagyott fel kedvenc szórakozásával: átkutatta egyik vén hím bundáját, hátha talál benne valamit. Két agarunk, melyekkel rendesen a hiénákat szoktuk rejtekükből felzavarni, rögtön ugatással válaszolt, s ekkor azonnal kavarodás támadt a csapatban. A majmok, utolsó hátvédeik kivételével, visszahúzódtak a hegygerincre és eltűntek szemeink elől. De nagy meglepetésünkre a völgy legközelebbi kanyarulatánál ismét szembekerültünk az egész bandával; ott láttuk őket most egy rendkívül meredek hegy sziklapárkányzatán, egymás mellett szorosan és teljesen egyforma helyzetben ülni, mintha csak oda volnának nőve. Első lövésünkre hihetetlen kavarodás támadt. Vad ordítás, bőgés, mormogás, vakkantás és rikácsolás hallatszott, mire megindult az egész lánc és ide-oda hullámzott a sziklák kiugró partjain, olyan biztonságban, mintha csak a sík földön járt-kelt volna. Mi fel sem tudtuk fogni, hogyan lehet ilyen nyaktörő helyen egyáltalában felállani, és akkor láttuk, hogy csak két helyen, ahol háromméteres mélységbe kellett leereszkedniök, utána pedig ugyanolyan magas sziklára felkapaszkodniok, haladt a menet lassabban, óvatosabban előre. Rendkívül mulatságos volt, amint egy-egy lövés eldördülte után az egész társaság hirtelen megkapaszkodott valamelyik sziklában, mintha attól afélne, hogy a nagy megrázkódtatástól a mélységbe zuhan. S mikor a völgynek egy még távolabbi kanyarulatához értünk, már nem találtuk a majmokat a magasban, éppen akkor készültek leereszkedni a völgybe. Egy nagy része a csapatnak már a hegyen túl volt, de a zömég még láttuk. Kutyáink egy pillanatra meglaputlak, amikor ezt a szétáradó tömeget megpillantották, de a következő percben fülsiketítő ugatással vetették magukat a majmokra. Erre a vén hímek rögtön leereszkedtek a völgybe, kört formáltak a támadók körül, kegyetlen ordítozásban törtek ki, fogaiktól megrakott szájukat csakúgy tátogatták. Közben pedig kezükkel felbőszülten verdesték a földet és olyan gonosz, a dühtől csakúgy cikázó szemeket meresztettek támadóikra, hogy ezek az egyébként elszánt és fölötte bátor állatok megfélemlítve riadtak vissza és végre is nálunk kerestek menedéket. Természetesen ismét harcra tüzeltük őket és sikerült is ismét bátorságot önteni beléjük. Amikor tehát a kutyák ismét támadásba mentek át, már csak kevés majom tartózkodott a völgy mélyén, közöttük egy féléves fiatal állat is. Amikor kutyáinkat megpillantotta, hangosan felordított és sietve menekült egy sziklatömbre, ahol aztán azok szabályosan körülfogták. Már azzal áltattuk magunkat, hogy végre zsákmányul ejthetjük, ám másképp történt: büszke és méltóságteljes léptekkel, a nélkül, hogy legkevésbbé is sietne, s ránk sem hederítve, a másik hegyoldalon egy hatalmas hím alakja tűnt fel, elszántan közeledett a kutyához, szúró pillantásokat vetett azokra, aztán nyugodtan felhágott a sziklára, megsimogatta megrémült társát és elvezette. Közvetlenül a kutyák mellett haladt el, s ezzel azokat annyira zavarba ejtette, hogy minden ellenállás nélkül nézték végig, amint az öreg a fiatallal együtt odább áll.
Később vadászataim alkalmával még jobban megismerkedtem a páviánnal, s megcsodáltam azoknak hihetetlen szívósságát. Az állat mindig eltűnt előttünk, hacsak valamely golyó szíven nem találta. Ha súlyosan megsebesítettük őket, akkor is olyan fürgén menekültek el, hogy mindig bottal üthettük nyomukat. A sörétes lövés egészen hatástalannak bizonyult. Ilyenkor legfeljebb csak sebeikhez nyúltak, kezükkel megdörzsölték, s nyugodtan haladtak tovább a maguk útján, mintha mi sem történt volna.
Amidőn Koburg góthai herceggel s annak udvari kíséretével és a többi résztvevőkkel másodszor haladtunk át a Menza völgyén, az abessziniaiak egyike néhány galléros-páviánra hívta fel figyelmünket. Ezek meglehetősen magasan ültek a fák koroáin. Ezt azért hangsúlyozom, mert a páviánok, mint azelőtt már említettem, csak szükség esetén keresik fel a fákat.
Amióta ezeket az állatokat a szabadban megfigyeltem, bizonyosra veszem, hogy szorult helyzetükben, végső veszély esetében megtámadják a puskával fel nem fegyverzett embert. Ezt különben az arabok és abessziniai népek, azonkívül utazók, mint Küppel és Schmiper is egybehangzóan állítják. Jó magunk ugyan nem tapasztaltuk ezt, de viszont meggyőződhettünk arról, hogy a páviánok még a jól felfegyverzett emberek elől is csak nagyon nehezen és nem bíztató fogcsikorgatással és ordítozással rétnek ki. Schöller-re afrikai páviánvadászatai azt a benyomást tették, hogy ezek a majmok, ha nem is dobálódznak, mégsem egészen véletlenül és akaratlanul görgetik le a köveket, s a nevezett kutató egyúttal megerősíti régebbi utazók közléseit, melyek szerint a megsebesült majmokat többi társaik magukkal cipelik. Ez alkalommal egyszer feltünően nagy állatot pillantott meg, amikor az combján megsebesülve, mintkét karjával egy-egy fiatal majomra támaszkodott.Ezek azután elvezették őt, azonban hatalmas pofonokat kaptak, ha nem azon az úton menekültek tovább, melyen ő akart.
Egyiptomban, de különösen Kairóban gyakran látni galléros páviánokat a varázslók és majomtáncoltatók birtokában, és mutatványaik itt rendkívüli népszerűségnek örvendenek. Idomítóik a páviánnak tanulékonyságát arra használták fel, hogy tisztátlanságát a legförtelmesebben eltorzítva mutassák be, s így a majom alaptermészete csak kapóra jön gazdájának. Az egyiptomi szemfényvesztők egyébként csak nőstényekkel kísérleteznek. A hímek ugyanis idővel nagyon gonoszakká és veszedelmesekké válnak, úgyhogy még Egyiptomban sem lehet őket szájkosár nélkül az utcán vezetni. De még az sem akadályozza meg őket, hogy valami bajt okozzanak. Egykor Kairo utcáin lovagoltam és véletlenül egy ott ülő pávián lábára tapostam. Öszvérem a leggyorsabb tempóban vágtatott, és mégis, a pávián a következő pillanatban elkapta lábamat és egy mozdulattal leszakított lábvédőmet, cipőmet és harisnyámat, s ügyességének bizonyítékául még egynéhány elég mély sebet is ejtett rajtam.
Később nem egyszer nyílt alkalmam fogságban tartott páviánokat megfigyelhetni, s magam is sok fiatalt és öreget egyaránt ápoltam. Fiatal korukban valamennyien szelídek, simulékonyak, ápolájához nagy mértékben ragaszkodnak, másokkal barátságosak, s majmokkal szemben ékések; nagyon emlékeztetnek e részben a természetükben és viselkedésükben velük azonos babuinokra és hamarosan megnyerik mindenkinek szeretetét. Ám mindez a korral megváltozik. Korbáccsal sokat elérhetünk ugyan, de mégsem mindent, és minden körülmények között félnünk kell e majmok alattomosságától. Csakis szenvedélyeinek felébresztésével sikerül e majmot a felállított csapdába becsagolatni, s ha egyszer igazában megdühödik, a legerélyesebb óvóintézkedéseknek áldozatul esik. Ha kíváncsisága nem csábítja, akkor dühe és bosszúvágya csalja őt kelepcébe. Más majmok megbetegedve és megsebesülve, szívesen engedik meg, hogy ápolják és bekötözzék. A galléros-pávián azonban ilyenre sohasem kapható. Egyik fogságban élő majom, melyet jómagam ápoltam, épnyegtelen kiütést kapott lábán. De lehetetlen volt segíteni rajta, mert sikertelen kísérlet után senkisem merészelte meg, hogy a hálóval megfogja és erősen megragadja. Időnként a kiütés kellemetlen viszketést okozott, mert gyakran láttuk, amint egyik lábával rángatódzott, és vakaródzott. Ez végre is fájdalmat okozott és ez annyira feldühösítette, hogy mindkét kezével megragadva saját lábát, abba beleharapott, mintha halálos ellenségén akarná bosszuját kitölteni.
Állatkereskedelemben és állatkertekben is a pávián mindig gyakori. Mindenkor nagyobb tömegekben kerül fogságba, s ezek között nemcsak fiatalok és nőstények, de vén hímek is akadnak. Ez különös ellentétben áll tagadhatatlanul nagy szellemi tulajdonságaikkal, de nem tagadhatjuk, viszont, hogy a majmokat nagy ravaszságuk ellenére is könnyen lóvá tehetjük.
Ha a galléros-páviánok a hegyvidékekről a mezőkre ereszkednek, a bennszülöttek egyszerűen úgy fogják el, hogy agyonhajszolják őket; ilyen alkalommal természetesen a kimerült nőstények és fiatalok kerülnek hamarabb hurokra. Az európai állatkereskedő azonban máskép cselekszik; felkutatja a majmok tartózkodási helyét és ott erős dorongokból kettős ketrecet épít, csapóajtókkal; a ketrecbe vezető úton és a ketrecben különféle magvakat szór el, végül az egész alkotmányt mimóza ágakkal leplezi. A csalétek nyomán röviden felfedezik az arra járó páviánok a ketrec bejáratát és mialatt az egyik család tagjai a ketrecben szórakoznak, a családfő az ajtóban áll őrt, hogy más majom oda be ne mehessen. A hátsó ajtó azonban őrizetlen, s a ketrec másik fele is csakhamar megtelik majmokkal. Akkor a vadász rejtekéből a csapóajtó zsinegét meghúzza, az ajtó lecsapódik és a társaság természetesen rettenetes zsibongás és tolongás közben fogva marad. Wache Ernst ezt egyébként igen vonzóan beszéli el Hagenbeck-nek „Állatokról és emberekről” szóló könyvében, amelynek legérdekesebb fejezete mindenesetre, az, mely a vadállatok foglyul ejtését tárgyalja. Egy ízben a majmok győztesen kerültek ki, és valóságos majomcsata támadt, amikor a 3000 főnyi páviáncsapat a vadászokra támadt. A csata hevében valóban megható jelentek játszódtak le. Valamelyik fiatal majmot, amikor az dorongütéstől elszédülve a földön hevert, egyik nagy hím megmentette és az ellenségen keresztül a bozótba cipelte. Egyik anya pedig, amelyik kölykét hátán hordozta, még egy másodikat is vállára vett, azt, amelyiknek anyját előbb egy golyóval leterítették.
Megemlíthetjük még, hogy a harmadriász minálunk jól tenyészik, s nem ritkán jó nagyra megnő. A kölni majomház főketrecét hosszú éveken keresztül díszítette egy hímpávián-csoport, amelynek tagjai a szószoros értelmében ott vénültek s őszültek meg.
A medvepávián vagy tsakma (Papio porcarius Bodd.)
Az igazi páviánokat ez a sörénynélküli faj, a hottentották nyelvén tsakma kell, hogy kövesse a rendszerben. Mert, ha bojtot nem is visel farkán, vén hímjeinek elálló hosszú hajával és vállán lelógó sörényével mégis elárulja az atyafiságot a sörényes páviánokkal. Elterjedése helyéül Fokföldet, natalt és Transvaalt jelöljük meg, de északra a Limpopoig, Schlater szerint a Zambezi folyásig is felvonul
A medvepávián vagy tsakma (Papio porcarius Bodd.).
Fekete arcán színte világítanak fehér szempillái; bundája szürkés-fekete, de a hátán zöldes árnyalatba csap át. Tehát majmunk a legsötétebb színű páviánnak bizonyult, elterjedését illetőleg pedig a legdélibb fajnak, mert Schlater szerint 1900-ben Fokföld déli részén még közönséges volt, sőt a Tábla-hegyen is látták. A sötétszínű fajok között pedig a legnagyobb, s leghosszabb, legmegnyúltabb arcorra is neki van. Ezzel szemben azonban az összes páviánok között ez a faj visel legkisebb fargumókat. Vékony pofaszakálla a fülek mentén felborzolódik, de nem takarja azokat. Koponyáján feltűnnek kiugró szemöldökívei, s a szemtől az orrnyílásig vezető ormosan kiálló duzzanata szinte már jelzi a pofák duzzanatát és kialakulását, amely a drill- és mandrill-fajokon legnagyobb fejlettségét éri el. kezei, lábai rendszerint feketék, a transvaali, északibb példányokon azonban látszólag világosabbak, s körülbelül olyan színűek, mint maga az egész szőrözet.
A tsakma valóságos szírti-majom, a délafrikai és a német-délnyugat-afrikai szírtek páviánja. A Challenger-expedíció idejében Fokváros partvidéki szikláin élt és a tenger felé vonuló sziklahasadékokban; s itt egyik barlangban, Kap Point-től nem messze, tehát a Jóreménység-fokánál megtalálták egy vén tsakma csontvázát. Az állat nyilván ide vonult, hogy meghaljon. Schlater szerint a tsakma kitűnően kúszik és itt-ott magas fákon is megpihen. Az éjszakát azonban mindig a sziklaüregekben és hasadékokban tölti. Itt aztán könnyen keríthető kézre, mert a nyílásokat kora reggel körülhálózzák. Az embertől eltekintve a tsakma is a leopárdban látja legfőbb ellenfelét, ám ez a hatalmas ragadozó is inkább nőstényekre és fiatalokra vadászik. Vándorlásaik alkalmával nappal a hímek nyitják meg a menetet, s ők is zárják be azt, de pihenéskor ezek a majmok még külön őrszemeket állítanak a sziklacsúcsokra. A tsakma a síkságon nehézkesen halad, s itt mindegyik kutya utoléri, de sziklás vidékeken s hegyeoldalakon a kutyát messze elhagyja. Farkát állandóan a sörénytelen páviánokra jellemző helyzetben tartja: tövén felkunkorítja, a végén inkább lefelé himbálva hordja.
A menekülő pávián lábnyoma a gyermekéhez hasonló, kezeit vágtatáskor csak keveset használja. Elég durván, megnyujtott hangon ugat, s ez úgy hangzik fel az éj csendjében, mintha nagyon közelről jönne a hang. A kórusból azután tisztán kihallatszik az áldozat halálordítása, amikor azt valami leopárd megragadja.
A tsakma mindenevő. Szívesen eszi meg a tüskés gyümölcsök bogyóit. gyümölcseit és leveleit, vagy az indiai fügét, de más vadgyümölcsöt is elfogyaszt, valamint mohón kap a skorpiók, százlábúak és más rovarok után, a gyíkokat is felkeresi, s ezért minden lazább követ is megmozgat, akárcsak valami benfentes rovarász. Az erdei mézet szívesen megdézsmálja, Cloete egy földi méhfészeknek teljes kifosztásán kapta rajta. A pávián hirtelen ott termett a méhsejtek mellett, kitépett egy viasztáblát, odadobta, össze-vissza hengergette, amíg kiűzte belőlük a méheket, s aztán odább állt vele, hogy a rovarok dühétől menekülve nyugodtan elfogyassza a nyalánkságot. Megszokott átplálékát azonban a Fokföldön oly gyakori pajzsliliomok hagymái alkotják, melyeknek egyikét éppen ezért páviánliliomnak keresztelték a botanikusok. A pávián mancsaival kaparássza ki ezeket a föld alól, de nem eszi meg mindaddig, amíg gondosan meg nem hámozta azokat. A farmereknek a mi”Adonisz” -unk, ahogy a búrok a páviánt tréfásan nevezik, nagy károkat okoz az ültetvényekben és gyümölcsökben is. Azt mondják róla, hogy a strucctojásokat is kiissza, s újabban egyesek állítólag arra is vetemedtek, hogy bárányokat és kecskegödölyéket is felkoncoljanak, csak azért, hogy a gyomrukban lévő tejjel oltsák szomjukat. Így győződtek aztán meg a vér és a hús ízéről is. Ez a táplálék azonban, mint azt mi is jól tudjuk, csak fokozza szomjúságukat és Bachmann-nak valamelyik búr egy ilyen kútba esett „lammeeter”-páviánnak csontvázát mutatta. Az állat valószínűen kínzó szomjúságát akarta oltani, s nem érte el máskép a víz színét.
Fogságban tartott páviánok még az alkoholt és a dohányfüstöt is szeretik, tehát ugyanazok iránt a rossz szokások iránt fogékonyak, melyeknek ránk is káros következményei vannak.
E páviánokat kutyákkal és fegyverrel vadásszák. Valamelyik sziklacsúcsot, amelynek közelében alvóhelyeik vannak, még szürkületkor körülkerítik. A páviánok felébredve elszántan védekeznek a kutyák ellen, kezeikkel megragadják és sokszor súlyos sebeket ejtenek rajtuk rettenetes szemfogaikkal, amelyek a vén hímeken 5–6 cm hosszúra is megnőnek. A magányos vadászokkal és azokkal szemben is, akik lóháton járnak, a páviánok gyakran annyira fenyegetően viselkednek, hogy jobbnak látják őket békében hagyni. Nagy ravaszságuknak köszönhetik megmaradásukat. Az egyik johannesburgi lap már 1904-ben írja, hogy az emberek kapzsisága Dél-Afrika állatvilágát előbb-utóbb ki fogja írtani. Az emberek pusztító kapzsiságának eddig (1904-ig) csak a pávián bírt „szellemi fegyvereivel” ellentállni. Ezért is Feussner szerint Német-Délnyugat-Afrikában csak nagyritkán sikerül a páviánt vascsapdával fogni. S ha így meg is fogják, többnyire valamelyik végtagja árán mégis megmenekül. A vadászok hosszas tapasztalat után rájöttek arra, hogy női ruhába kell bújniok, hogyha a páviánokat lőtávolságra akarják megközelíteni. Rejtekhelyeikül többnyire az Opuntiák bozótjai – ezek Afrika kultivált területén különösen elszaporodtak – szolgálnak, de gyümölcseikkel egyúttal táplálékot, tüskéikkel védelmet is nyujtanakés a vastag, husos leveleik a vizet kárpótolják.
Fogságban ritkán találkozunk a tsakmával. Itt-ott egész csapatokat bocsátanak forgalomba, köztük a vezérmajmokat is. Ezek aztán ketreceikben kicsiny, mélyenfekvő és ezáltal annál alattomosabb szemeiket nem mindennapi módon villogtatják a kereskedőre és közben tompán ütik kezükkel a földet. Fiataljaik ezzel szemben, alighogy fogságba jutottak, hamarosan megszelídülnek és bizonyos alázatos, meghunyászkodó barátsággal, fogukat csattogtatva köszöntenek mindenkit. Majomszínházakban mint kerékpárosokat alkalmazzák őket. A hamburgi állatkertben az egyik pávián az őt kigúnyoló és bosszantó csukaszürke egyenruhájú katonákra lett dühös, s tartályának nem éppen tiszta vizével alaposan megöntözte azokat.
A vörös pávián vagy Guinea pávián (Papio papio Desm.)
Más nevei; olivaceus sphinks
Rötbarna vagy okkeres színével tűnik ki, s a Szenegál vidékétől egész a nyugatafrikai Guinea-partokig, sőt Togóig terjed. Nevével már eléggé jellemeztük egész lényét. A kisebb hosszúfarkú-páviánokhoz tartozik, meglehetősen rövid feje van és testhossza 70 cm-re tehető.
Hazájában, úgy látszik, közönséges. Állatkereskedelemben mindig kapható és állatkertekben mindenütt gyakori. Ennek ellenére is szabadban eltöltött életéről alig vannak leírásaink, igaz, hogy ez a többi páviánokétól nem sokban különbözhet. A fogságban tartott két nőstényük Grimpe szerint nagyon rossz anyának bizonyult. Különös örömük telt abban, ha csemetéikkel rosszul bántak és a végén ketrecük tetejéről is ledobálták azokat. Azt azonban nem engedték meg, hogy valaki hozzájuk nyúljon.
Zöld páviánok
A sötétszínű- és hosszúfarkú-páviánoknak e képviselőit azért hívjuk így, mert erősen tarkázott bundájuknak többnyire zödlesbarna árnyalata van. Tudományos művekben azelőtt általában anubisz-pávián, (P. anubis F. Cuv.) elnevezés alatt foglalták ezeket össze, amely a hasonlónevű kutyafejű egyiptomi istentől nyerte nevét. Az anubisz-páviánok azonban régebben a nigeriai Lagos partvidékéről kerültek Európába, míg az abessziniai atbara-pávián, mely Egyiptomban s a Kék-Nílus mentén is otthonos, a P. a. doguera Puch Schimp. nevet viseli.
Hagenbeck fent már idézett művében élénk színekkel ecseteli, hogy kerített kézre Menges, a kíváló állatgyűjtő és megfigyelő az atbara-páviánt tucatszámra a Chor-el-Gasch kiszáradt folyammedrében. A lehető legegyszerűbb módon megy ez végbe, amikor ugyanis erős faágakból és háncsból kunyhószerű csapdát tákolnak össze, s ebbe a majmokat durraköles-szemekkel becsalogatják. ha már megszokták a ki- és bejárást, akkor egy napon hírtelenűl leengedik a csapóajtót, s minthogy az irigykedő hímek csak kevés nőstényt és fiatalt engednek be, éppen ezek a hatalmas vén legények maradnak fogva. Faágakból készült erős villákkal szorítják le őket és tartják erősen s így szállítják ki őket óvatosan, hogy azután az állatkertekben folytassák további szereplésüket, s elképzelhető, hogy ez a munka milyen nagy nehézséggel és veszedelemmel jár. Ilyen alkalommal kiderült, hogy egyik fiatalabb nőstény, melyet könnyű volt arcán visszamaradt forradásáról felismerni, háromszor egymásután is lépre ment. Menges ebben az intelligenciának alacsony fokát látja, s ebben bizonyos mértékben igazat is adhatunk neki. Mindazontáltal tekintetbe kell vennünk, hogy a páviánnőstények és fiataljaik a csapat biztonsága érdekében vakon követik a hímeket és e terror alatt, melyet ezek a majombasák gyakorolnak, igazán nem tehetnek máskép. Megható, mondja Menges, amint az elárvult majomcsapat nap-nap után vonult az állatgyűjtők ketrece elé, s az azt körülvevő dumpálmákról folytatta szívettépő párbeszédét fogságba került főnökeivel, amely a végén mindig fülsiketítő koncertté fajult. A visszamaradottak egyike egy alkalommal a tüskesövényen át táborukba ugrott, de azt hamarosan ki is tuszkolták.
Fogságban a vén hímek rendkívül összeférhetetlenek. A hamburgi állatkertnek van egy ilyen példánya és ez minduntalan haragra lobban látogatója iránt s minthogy nem tud a közelébe férni, mérgében saját magát pofozza fel.
E sötétszínű német-keletafrikai páviánokhoz a barnásszürkén pettyezett manjara-pávián (Papio anubis ibeanus Thos) is sorakozik. Legelőször British-keletafrikából írták le, később azonban ez a faj Német-Keletafrika északi részéből, a Majora-tó melléki nátronmocsarakból is előkerült. Nyugatra a kagera-pávián (Papio anubis tesselatus Elliot) csatlakozik e majomhoz. A Viktória-tó tulsú oldalán folydogáló Kagerától nyerte nevét, legelőször azonban British-Ugandában találtak rá.
A babuin (Papio cynocephalus L.)
Babuin
Kelet-Afrika világosszínű-, hosszúfarkú-páviánjait illetik e névvel s kétségtelen, hogy e faj is több változatban él Afrikában.
Elliot szerint a babuin Nubiát, Sennar déli részét Szudánban, Kelet- és Közép-Afrikát lakja. Elterjedési határai itt ismeretlenek, de valószínű, hogy még jóval délebbre, Portugál-keletafrikában és Mozambikban is élnek világosszínű babuinok. Sőt itt érik el legnagyobb fejlettségüket, hiszen annak az óriási hímpéldánynak a bőre, melyet Elliot mért meg, s egyedül farka hosszát 73 cm-ben állapított meg, is a portugál területekről való. Másrészt azonban a massazi steppét egy felül okkersárga, alul kissé fehérszínű pávián lakja, a P. c. neumanni Mtsch, amelyet Neumann Oszkár, a kiváló Afrika-kutató talált legelőször. Oly kicsi és végtagjai annyira rövidek, hogy bízvást elnevezhetnők törpepáviánnak is. Elliot önálló fajnak is tekinti, ezzel szemben azonban a Német-Keletafrika szívében élő nagytermetű, hosszúlábú, szürkészöld Langheld-páviánt (Papio c. langheldi Mtsch), melyre legelőször Langheld őrnagy akadt Usukumában, és a Peters-től Mozambik-útja alkalmával ismertetett, de Német-keletafrika partvidékén is otthonos sárga-babuint(Papio c. ochraceus Ptrs) egyik olajbarnaszínű, alul sárgás vagy szürkésfehér, már 1843-ban fogságban tartott példány alapján leírt Toth-páviánnal, vagy szürkapáviánnal (Papio c. toth Ogilb) azonosítja. Ez utóbbi fajt egyébként igen sokáig, mint a német-keletafrikai partvidék páviánját ismerték. Hogy az északi vidékekhez van kötve ez a faj, s a sárga-pávián inkább a déliekhez, nem tudjuk! Mindenesetre azonban úgy látszik, mintha a világosszínű keleti és középafrikai páviánokról szóló kutatásaink még egyáltalában nem volnának lezárva s helyes, ha több földrajzi változatot különböztetünk meg, amit már egymagában e fajok óriási elterjedési köre is feljogosít.
Sárgás babuin (Papio cynocephalus ochraceus Ptrs.).
A szudáni babuin síma, egyöntetű, sehol sem meghosszabbodott bundája felül sárgásolajbarna. Mindegyik szőre feketésen és sárgásan gyűrűs. Hasoldala világosabb, fargumói sárgásfehérek. Arca és füleli ólomszürkék, felső szempillái fehéresek, kezei barnásszürkék, szemei világosbarnák. Felnőtt hímek 65-70 cm vállmagasság mellett 1 ˝ m hosszúra is megnőnek, de ennek majdnem egyharmada jut a farkra. Termete általában karcsú, nyúlánk, végtagjai is hosszúak, a kereskedők ezért is némi joggal nevezik majmunkat hosszúkarú-páviánnak.
Hartmann e majomnak a szabadban folytatott életéről cssak a következő közléseket adhatta: „A babuin a Dzsebel-Guli-n elég nagy számmal él, ahol ráakad a liliomfélék gumóira, a vadfügére, a Tamarin-dusokra, a cisszus gyümölcsére és a szomszédos hegyvidékeken a khetambokor bogyóira is. Kedélyesen, gond nélkül tölti napjait, maíg meg nem zavarja s egyikét-másikát fel nem falja a hegyekbe elvetődött leopárd. A bennszülöttek keveset törődnek vele, habár megesett, hogy fiataljaikat megfogták és felnevelték. Egy tekintetben a babuinok mégis terhükre válnak a fungiknak, ha ugyanis azok vízért mennek. A páviánok a hegyekből a síkságra ereszkednek és itt a kis forrásokból oltják szomjukat. A fungik arról biztosítanak, hogy fiatal leányaik gyakran esnek vén babuinoknak áldozatul. Ezért is van, hogy serdületlen gyermekeket mindig felfegyverezett fiatalemberek társaságában küldenek vízért.”
„Mindenünk nagy örömet okoztak ezek a babuinok. Láttuk, amint libasorban ereszkedtek le a zord Dzsebel-Guli gránittömbjein és aztán a sűrűségben a fákon játszadoztak. Valamennyi hordájukban néhány hatalmas „öreg urat” pillantottunk meg. Tervbe vettük ugyan, hogy vadászni fogunk rájuk, de erről le kellett mondanunk. A majmok közeledésünkkor rögtön visszavonultak.”
A babuinoknak a szabadban folytatott életéről Noach, a korán elhunyt Böhm feljegyzései alapján még ezeket írja: „Fás pusztákon, mind a falvak, mind a folyók közelében a Tanganyika folyóig, mindenütt találkoztam velük, sőt uruában és katangában is. Márciustól májusig láttam fiatalokat, amikor anyjuk hátán lovagoltak, de úgy látszik, az év minden szakában születnek. Nagy hordákban száguldanak az erdőségeken végig, ahonnan a kukoricaérés és a durraköles idején betörnek és a szomszédos mezőkre, ahol nagy károkat okoznak. Éppen olyan szemtelenek, mint amilyen számítók, gyakran csak üggyel-bajjal tudja őket a mezőőr kiabálással és nyílvetéssel elkergetni, s ilyenkor ők csak addig maradnak nyugton, s az erdő széléhez közel, amíg megint megtisztult a levegő. Az asszonynépségtől nem félnek, sőt szembeszállnak velük és elragbolják ételüket. A puskát nagyon jól ismerik. A vadász elől időről-időre alacsony fákra menekülnek, vagy az ott heverő fatuskókra másznak, körülnéznek, az embert lőtávolságnyira bevárják és azután leugrálnak, mihelyt a vadász célba veszi őket. A fiatalok, de a felnőttek is lelőtt anyjuk mellett maradnak. Megsebesítetteket a vén hímek tovább vezetik és megvédik. Kutyákkal sokszor eredményesen szállnak szembe. Dacára ennek mégis kutyákkal vadásszák őket, melyek meg is fogják azokat, s ilyenkor valamelyik termetes vén hím zárja be a menetet. Ha a csapat megáll, akkor ezek a veszélyes pontokon fel és alá járnak, ha ellenben fák tetején tartózkodik, akkor időnként vakmerő szemtelenséggel merészkednek ki a kiugró ágakra. Ha mozgásaikban meglehetős nehézkesek és ügyetlenek is a páviánok, mégis a legnagyobb biztonsággal mászkálnak a fák legmagasabb csúcsain, s ezekről veszély esetén hatalmas ugrásokkal menekülnek. Az éjszakát magas fákon töltik, de ezt sokszor sötét helyekkel váltják fel. A vén hímek hangja mélyebben és erősebben hangzó, röviden megszakított ugatás; ha megijed, akkor ordítozásban és rikácsolásban tör ki a csapat. A röviden és nyersen elhangzó O! O! kiáltás elégedetlenség és csodálkozás esetén hangzik el, a megnyujtott „Óh” pedig vágyakozást jelent.
Fiatalon fogságba jutva a babuinok roppant komikusak, s hamarosan megszoknak. Egyes személyeket azonban különösen megkedvelnek, s ezektől szívesen hordoztatják magukat, másokat ellenben gyűlölnek és megtámadnak. Az emberre úgy ráuszíthatók, akárcsak a kutyák. haragjukban fogaikat vicsorgatják, felráncolják homlokukat, felhúzzák szemöldöküket és hátrasimítják fülüket, közben mulatságos helyzetben felágaskodva. Zivatartól, szakadó esőtől és szélvihartól rendkívül félnek, s könnyű őket a kétségbeesésig megijeszteni. Gyakran sajátságos görcsös rángatódzásba esnek, ha foglalkozunk velük, a nélkül, hogy betegek volnának. Európai emberhez látszólag a legnagyobb félelemmel, de mégis úgy közelednek, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzaná őket. De ez csak addig tart, míg megérintették őket. Utána hangos kiáltással odább állnak. Szívesen esznek sáskákat, egereket és hasonló lényegeket, s hogy ezek a majmok is megtámadnak nagyobb állatokat, arról már Fischer előbb említett adatai tanuskodnak.
Grote a babuinokra Mikindani német-keletafrikai kikötőváros közelében akadt, még pedig a partok öbleiben, ahol a csapatok fel és alá sétáltak, bizonyára azért, hogy a hullámoktól kivetett kagylókat és puhatestűeket vadásszák. De ha háborgatták őket, rögtön visszavonultak a mangroveberkekbe.
A sisalagave-ültetvényekben, ahol Vosseler elbeszéli, a növény központi rügyeit erős rántással úgy kitépik, hogy valami bosszúálló kéz nyomai látszanak meg rajta. A friss vetésekben mindent tönkretesznek, minthogy megfontolva húzzák ki egyik csírázó növényt a másik után, megszagolják és eldobják. E közben azonban a legnagyobb óvatossággal járnak el, s rögtön eltünnek, ha ember közeledik. Másrészről pedig ők sem tagadják meg pávián-természetüket. Magát Vosseler-t is egy alkalommal a Pangani-lejtőkön két hatalmas hím támadta meg. Ezek közvetlen közelségre bevárták öszvérét, két másik ilyen majomvezér pedig egyik utazónak bulldogjait is megfogták, melyek megugatták és egyesült erővel próbálták egyik kutyát farkánál és lábainál fogva valamelyik pálmára felvonszolni, úgyhogy gazdája csak az utolsó pillanatban tudta vízilóbőrkorbácsávall kiszabadítani. Egyik vén hím évekig csatangolt az Usambara hegységben és itt nagy károkat okozott, de a kutyáktól úgy menekült meg, hogy azokat jól megpofozta. Amikor nagynehezen sikerült végre elejteni, megmérték; 32 kilót nyomott. Vosseler megjegyzi, hogy a magas hegyvidékekre ilyen vén, a csapattól kivert hímek szoktak ellátogatni.
Mozgásában és testtartásában a babuin egészen a többi páviánra emlékeztet, lényegében, szellemi tulajdonságaiban azonban felülmulja azokat. Határozottan értelmes állat és fiatalon megszoktatva, rendkívül könnyen szokik az emberhez, mindenféle művészi ügyességekre könnyen tanítható és esetleg rossz bánásmód ellenére is hűséges ragaszkodik gazdájához. A nőstény szelídebb és kedvesebb a hímnél, mely gazdájával szemben is sokszor szemérmetlenül viselkedik, míg a nőstény a legbizalmasabb lábon él ővele.
Az első babuin, mely birtokomba került – perronak hívták – már három nap múlva hozzám szokott. Hozzákötöttem udvarom ajtajához, s itt jó házőrzőnek bizonyult. Hamarosan megtalálta kedvenc helyét és nagy lelkiismeretességgel őrködött az ajtó mellett. Csak minekünk és azoknak volt a belépés megengedve, kiket ismert. Idegeneknek egyszerűen elállta azútját és a mellett oly dühösen viselkedett, hogy fogva kellett tartanunk, míg az átlépte a küszöböt, mert egyébként eszeveszetten rontott volna rá. Dühében felemelte farkát és mindkét lábára és egyik kezére ágaskodott, a másikkal hevesen csapkodta a padlót, akárcsak amikor valaki mérgében az asztalra vág, azzal a különbséggel legfeljebb, hogy nem szorította ökölbe kezét. Szemei fénylettek, cikáztak, közben éles ordítást hallatott, és dühösen rontott neki ellenfelének. Nem ritkán nagyon barátságos arcot mutatott, egymásután többször cuppantott egyet jóindulata jeléül, és barátságosan nyujtotta kezét. De utána villámgyorsan magához rántotta az illető karját és jól megkarmolta vagy megharapta. Minden körülötte levő állattal jó barátságban élt, struccjaink kivételével. Perro, amikor már nem kellett őrszolgáltatot teljesítenie, többnyire nyugodtan ült a falon és gyékénnyel védekezett a nap pörkölő sugarai ellen, úgyhogy azt fejér húzta. Ilyenkor gyakran megesett, hogy egyik vagy másik struc, szokásos himbálódzó léptekkel közeledett feléje, ostoba teve-fejét a majom lecsüngő fejéhez tartotta és a- nélkül, hogy Perro azt észrevette volna, hirtelen megharapta. Perro a gyékényt eldobta,hangosan felordított, a struc fejét jól megfogta és megrázta, – ez lett a játéknak vége. De megtörtént, hogy a majom egy negyed óra mulva sem csillapodott, s nem tudott magán uralkodni.
Amikor Egyiptomba visszatértünk, Perrot, aki barátságot kötött a hajó legénységével, odakötöttük a hajó korlátjához. Nagy mértékben félt a víztől, de volt annyi esze, hogyha megszomjazott, minden veszély nélkül hajoljon föléje. Eleinte kipróbálta kötelét, aztán leereszkedett rajta a víz színéig, bemártotta lábait a vízbe, s aztán lenyalta, s így oltotta szomját.
Fiatalok iránt meleg érdeklődést tanusított. Amikor Alexandriába megérkeztünk, a kocsihoz kötöztük, amely poggyászainkat vitte. Pórázra elég hosszú volt, úgyhogy szabadon ugrálhatott. Mikor megérkeztünk a városba, Perro az út mentén egy kutyaanyát pillantott meg, éppen akkor, amikor az röviddel azelőtt megszült négy kölykét szoptatta. Hirtelen leugrott és felkapta az anya egyik kölykét. Mindez néhány pillanat művel volt, míg régi helyét már nem tudta ilyen hamar elfoglalni. A kutyaanya, a majom vakmerőségén felbőszülve, olyan dűhvel rontott neki, hogy a majomnak minden erejét össze kellett szednie, hogy a támadást kivédje. A küzdelem nem volt könnyű. Mert a kocsi tovább robogott, s neki nem volt annyi ideje, hogy felkapaszkodjék, mert a kétségbeesett anya tüstént megragadta volna. Így aztán a kutyakölyköt felső karjával a keblére szorította, ugyanazzal a karjával magára húzta a kötelet, minthogy az már szorulni kezdett nyaka körül, hátsó lábain kezdett futni és a legnagyobb bátorsággal védekezett támadójával szemben. Elszánt küzdelme oly mértékben nyerte meg az arabok csodálatát, hogy senkinek sem jutott eszébe elrabolt gyermekét elvenni, s inkább arra gondoltak, hogy a kutyát riasszák el. Zavartalanul cipelte magával tehát kedvenc kölykét házunkba. Dédelgette, ápolta és félve gondozta, s a szegény állattal, amelynek nem voltak éppen ínyére ezek a táncmulatságok, felugrott a falakra és gerendákra, s a legveszélyesebb helyzetben hagyta kölykét és mindenféle módon, lehet hogy fiatal majomhoz, de nem kutyához illően avatkozott bele az ő dolgaiba. A kutyához való vonzalma feltűnő nagy volt. Az azonban nem akadályozta őt abban, hogy minden jó falatot, melyet a kutyának szántunk, ő maga egyék meg, és hogy a szegény éhes gyermekét még óvatosan vissza is tartsa karjaival, mialatt a lelketlen gyámszülő ártatlan gyámfiát így megkárosította. Még aznap este tehát elvettük a kölykét és igazi anyjához vittük vissza. ez a veszteség módfölött bosszantotta, úgyhoz napokig rosszkedvű volt.
Másodízben tartózkodásom alatt Szudánban több páviánt tartottam – valamennyi egyazon fajhoz tartozott – tanyámon. Részben az egyémek voltak, részben barátomé. Mindegyikük jól ismerte gazdáját és éppúgy nevét is, mellyel illettük. Nem volt nehéz az újonnan beszerzett majmokat mindkettőre megtanítani. Az állatot behoztuk szobánkba és vigyáztünk arra, hogy meg ne szökjön. akkor egyikünk elővette a korbácsot, és megfenyegette vele a majmot, míg a másik pedig leghatározottabban úgy tett, mintha az üldözött állatt védelmére kelne. Csak ritkán volt arra szükség, hogy megverjük. A fenyegető veszedelmet már előre megérezte, viszont azt is tudta, hogy megvédik, és mindig nagyon hálás volt a támogatásért, mely szorult helyzetében neki jutott. Éppen olyan könnyű volt őt erre vagy arra a névre megtanítani. A név elhangzott, s mindegyiket megvertük, amelyik hamisan felelt – ebből állt az egész művészet, s nem volt szükség arra, hogy keményebb eszközökhöz forduljunk. A fenyegetés egymagában sokszor nagyobb hatást tett, mint a verés és elég volt ahhoz, hogy a páviánokat a végletekig felizgassa.
Valamennyi páviánunk bennszülötteink élvezetében osztozott, amikor hozzájárulhatott a meriza-italhoz, valami sörféléhez, amelyet a szudánok a durra magvaiból készítenek. Sokszor be is csíptek az italtól és ezzel bebizonyult, hogy a szudániaknak igazuk volt, amikor azt mondták, hogy ezeket a majmokat ilyen lerészegítéssel lehet legkönnyebben kézrekeríteni. Vörösbort is ittak, de a törkölyt megvetették. Egy ízben egy pohár törkölyt erőszakkal öntöttünk beléjük. a pálinka rögtön megtette hatását, kiváltképpen, ha állataink már előzőleg kóstolgatták a Meriza-italt. Teljesen berúgtak, a legrettenetesebb pofákat vágták, nem fértek a bőrüókbe, nem tudtak uralkodni magukon, szóval valami részeg, durva ember ijesztő torzképét mutatták. Másnap pedig rájuk jött a korhelyláz, összes tüneteivel. Látszott rajtuk, hogy heves fejfájás kínozza őket. Fejüket – akárcsak az emberek ilyenkor – kezükbe temették és időnként jajgattak. Hogy ennyire erőt vett rajtuk ez a „katzenjammer” , abból látszott, hogy nemcsak az eledelüket, hanem az odanyujtott merizát is megvetették és a bortól, melyet annyira szerettek, most undorral elfordultak. Ellenben a nedvdús citrom rendkívül felfrissítette őket; tehát még ebben is egészen emberi módon viselkedtek.
Más elevenen tartott állatainkkal is jól megfértek. Habár szelidített nőstényoroszlánom a cerkófokat állandóan rémítgette, a vakmerő páviánjaink nem félte tőle. A rettegett állat közeledtére ők is kifelé vették útjukat, de bátran szembeszálltak vele, mihelyt valamelyiküket komolyan meg akarta támadni. S ezt később is megfigyeltem. Szelíd páviánjaim félve futamodtak meg. pl. vadászkutyáim elől, amikor azokat rájuk uszítottam, de rögtön futásra késztették azokat, amikor az egyik kutya megragadta valamelyikük bundáját. A menekülő majom rettentő ordítás között villámgyorsan ugrált össze-vissza, hihetetlen ügyességgel akaszkodott bele a kutyába, megpofozta, megkarmolta és úgy összeharapta, hogy ellenfele szinte megdöbbenve jobbnak látta, ha odébb áll. Annál nevetségesebb volt azonban az a határtalan félelem, mellyek a kígyók és békák iránt viseltettek. Az ártatlan gyík, vagy bármely béka szinte kétségbeejtette őket. Szinte őrjöngtek ilyenkor, a magasba törekedtek és görcsösen kapaszkodtak a falba vagy valami gerendába, amennyiben pórázuk ezt megengedte. Kíváncsiságuk e mellett oly nagy volt, hogy nem tudtak meglenni a nélkül, hogy meg ne nézzék ezeket a förmedvényeket közelebbről. A többi között mérges kígyókkal örvendeztettem meg őket, s ezeket bádogdobozokba tettem. Tapasztalásból már tudták, milye veszélyes állatokat rejtegetnek ezek a dobozok, de mégsem tudtak ellentállni annak, hogy fel ne nyissák a kígyók börtöneit. S aztán saját rémületükre legeltették rajtuk szemeiket. Egy páviánunk életet szomorúan végződött. Szolgám meg akarta füröszteni a Nílusban és a hajó fedélzetéről a folyóba dobta. A majom kötélre volt erősítve, de kötél véletlenül kicsúszott a szolga kezéből és a majom elmerült a nélkül, hogy a legkisebb kiísérletet is tette volna, hogy megmeneküljön.
A társaságnak egy másik tagját – az egyszer egy hölgy, Atile volt a neve hoztam magammal Németországba. Értelmességével tünt fel, de a mellett sok gonosz csínyt is elkövetett. Amikor vén, mogorva házikutyánk odakint az udvaron délutáni álmát aludta, az ingerkedő nőstény is halkan odasompolygott hozzá, lassan megfogta farkánál, s hirtelen rántással felébresztette. Dühösen ugrott fel erre a kutya és morogva és ugatva vetett magát a majomdámára. Ez azonban a legkihívóbb állásba vágta magát, kezével ismételten a földre csapott, és nyugodtan várta elkeseredett ellenfelét. Ám ez határtalan bosszúságára sohasem érhette el őt. Amikor ugyanis feléje harapott, a majom egyetlen ugrással átugrott rajta, s a következő pillanatban ismét csak a farkához kapott. Hogy a kutya a végén tajtékzott dühében, az mit sem használt, s végre is farkát behúzva, leverten elsompolygott.
Atile a mellett nagyon szerette, ha volt valami gyámfia, neveltje, mellyel elszórakozott. hasszán, a már előbb említett cerkóf volt kedvence, s ehhez nagyon ragaszkodott, amíg ennivalóra nem került a sor. Atile kinyitotta Hasszán száját és félretett falait hamarosan kivette pofazacskójából, ha ugyanis ennek az a gondolata támadt, hogy magának is biztosítson egyet-mást. Egyébként tág szívét nem tölthette ki egyetlenegy neveltje sem. Szeretete több foglalkoztatást kívánt meg. Amikor csak tehette, fiatal kutyákat és macskákat lopott; tudta, hogyan kell azokat ártalmatlanná tenni; megvizsgálta karmaikat és leharapta azokat.
A társaságot nagyon kedvelte, de a férfiaknak nagyobb barátja volt, mint a nőknek, akiket nem egyszer megbosszantott. A férfiakra csak akkor haragudott meg, ha azok megbántották, vagy ha azt hittek, hogy reájuk akarom uszítani. E részben teljesen az idomított kutyát juttatta eszembe. Elég volt, ha bizonyos szót kiejtettünk, vagy ha valakire rámutattunk: akkor biztosan dühvel rontott az illetőre és sokszor érzékenyen megharapta. Hetekig visszaemlékezett arra, ha valaki megsértette, s bosszút állt érte, ha alkalma nyílt rá.
Éleslátása hihetetlenül nagy volt. Mesteri módon lopott, nyitott ki és csukott be szekrényeket és különös tehetsége volt ahhoz, hogy csomókat feloldjon. Skatulyákat és ládákat szintén kinyitott és ilyenkor teljesen kifosztotta azokat. Nem egyszer ijesztettük meg azzal, hogy egy csomó puskaport hintettünk elébe s azt aztán taplóval meggyujtottuk. Ha a puskapor lángot fogott, s felgyulladt, többnyire hangosan felkiáltott, s akkorát ugrott, amekkorát póráza megendett. De az ilyen tréfákat csak néhányszor tűrte el jóindulatúan. Később már elég ravasz volt ahhoz, hogy az égő taplót kezével eloltsa s így a por fellobbanását megakadályozza. S aztán azt felnyalta, úgy látszik, jól esett neki salétromos íze.
Télen a meleg kecskeólba menekült, de itt sok bajt okozott. Kiemelte az ajtókat, kiszabadította a kecskéket és disznókat, deszkákat mozdított el és egyéb tiltott dolgokat művelt. Szenvedélyesen szerette a kevert korpát, mellyel a kecskéket etetik és azon össze is veszett velük. De ilyenkor rendkívül ügyesnek bizonyult. Egyik kezével a vödröt fogta meg, a másikkal a kecske szarvát, vagy az azokra csavart kötelezet, s amíg ivott, lehetőleg távoltartotta az állatot. Ha valamelyik kecske megdöfte, akkor hangosan felordított, de a következő percben már ellenfelének nyakán ült, hogy megbüntesse. Minden lehetőt megevett, különösen azonban burgonyát, mint legfőbb táplálékát. A fűszeres mag, mégpedig kömény, csemege volt számára. A dohányt is szerette és még jobban a dohányfüstöt, akárcsak más majom, s amikor arcába fújtam a füstöt, jól kitátotta száját, hogy minél többet beszippantson belőle.
Hozzám való ragaszkodása mindent felülmúlt. Bármit tettem is vele, mindig egyformán szeretett. Úgy látszik, minden esetben ártatlannak tartott, s ha meg kellett fenyítenem, akkor sohasem haragudott meg rám, hanem mindig azokra, akik véletlenül jelen voltak. Engem valamennyi ismerőse fölé helyezett, s ha feléje közeledtem, rögtön ellenséges indulattal viseltetett azok iránt, akiket azelőtt még kedvelt. Barátságos szavukat hízelgésnek vette, a nevetés feldühítette, kiváltképpen ha tudta, hogy neki szólt. Mindig válaszolt, ha hívtuk, s ha akartam, azonnal hozzám jött. Sétáimra is magammal vihettem, a nélkül, hogy a pórázon kellett volna vezetnem. Hűséges kutya módjára követett, ha nagyobb távolságra is, melyet ő maga állapított meg. hasszán pedig hűségesen csatlakozott hozzá.
Amikor Hasszán meghalt, igen boldogtalan volt és időnként ugatásban tört ki, még éjjel is, amikor pedig rendesen aludni szokott.
Szudánban sok babuint fognak, s a Nílus mentén Egyiptomba és onnan Európába hozzák. De máshonnan is kerül hozzánk, hiszen fogságban oly gyakran láthatjuk. Egyiptomban a varázslóknál ugyanazt a szerepet játssza, mint a hamadriász. Európában ez a majom az állatkertek állandó lakója, s az állatseregletekben is elmaradhatatlan. Értelmessége és jóindulata alkalmassá teszik majomszínházakban való fellépésre is, s könnyen hajlítható farkát könnyű a ruhája alatt elrejteni. Hogy mennyire tanulékony, az eddigiekből is kitűnt. S hogy mennyire hűen viselkedik és milyen jóindulattal „dolgozik” , azt a majomszínház valamennyi előadása bizonyítja. A majomszereplők legnagyobb művészei között foglal ő helyet.
