5. Makákók (Pithecus E. Geoffr.)
5. Makákók (Pithecus E. Geoffr.)
Makákó.
A makákó elnevezéssel (macaco portugál nyelven majmot jelent) a tudomány nyelvén egy fajokban gazdag nemzetséget jelölünk, (Macacus, vagy a régebbi elnevezés szerint Pithecus E. Geoffr.), melynek tagjai egynek a kivételével Dél- és Kelet-Ázsiában élnek. Következő sajátságaikkal tűnnek ki. Termetük alacsony, középhosszúságú végtagjaik erősek. Homlokuk hátrafelé csapott, s csak az erős szemöldökívekkel borul rá a szemekre; arcorruk kevésbbé előreálló, mint a cerkófmajmoké, de mindig bekerített; orrlyukaik nem az orr végén ülnek. Állkapcsuk vaskos, rövid hüvelykujjuk lapos, többi ujjuk pedig félhengeres körmöket hord. Csupasz ülepükön jól feltűnnek az ülőgumók. A fark hosszú és vastagsága rendkívül változik; némelyütt majdnem a test hosszát eléri, máskor azonban elsatnyult, de nem talán azért, mintha kevesebb számú csigolyái volnának, hanem sokkal inkább kicsinységüknél fogva. Hajzatuk középütt kettéválasztott, vagy pedig parókaszerűen borul a különben kopasz fejtetőre. Körszakálluk hiányozhat, de egyes fajokon hatalmas nagyra is duzzad.
Fogazatuk tekintetében a makákók a mangabókhoz sorakoznak, mert alsó állkapcsukban megvan a nagy hátsó zápfoguk. Az ötödik gumót hordják és a mellett „sarkuk” van. Halvány, tompított színeikben is a mangabókra emlékeztetnek, de azokkal ellentétben éppen esetlen és idomtalan a testformájuk. Ebben a tekintetben, valamint alakjuk kecsességét, mozgásukat illetőleg, de színezetükben is még jobban távolodnak a cerkófoktól. Másfelől azonban ezek a majmok otromba, kurtafarkú fajaikkal a kutyafejű páviánok termetes, nagy alakjait juttatják eszünkbe és így szinte áthidalják a legkarcsúbb cerkófok és a legotrombább kutyafejű majmok közötti nagy üröket.
A rég elmult geológiai időkben a makákók Európában is széles elterjedésnek örvendtek, és máiglan is, délázsiai elterjedésük és a szigetvilágon való előfordulásuk mellett messze északra, a tengerszíne feletti magasságokban is felvonulnak, mint azt Tibetben, Khínában és Japánban való elterjedésük igazolja. Életmódjukban is közbülső helyet foglalnak el a cerkófok és páviánok között, mert hiszen részben fánlakók, részben a földön élnek. Ez utóbbiakhoz tartozó fajoknak éppen ez a földi életmódja kisebb védelmet nyújt, miért is azokat a természet máskép kárpótolta; nemcsak védelemre, de támadásra kész állatokká fegyverezte fel, s ez a fogságban is egész lényükre rányomta a maga bélyegét. Állatkertekben a makákók a majomketrec lakóinak zömét teszik ki és itt mint Paprika Jancsiknak kell gondoskodniok verekedő mutatványaikkal a nevetésre vágyó és ingerkedő közönség mulattatásáról. Az ápolóknak, kik az állatokért felelősek, és az igazi állatbarátoknak ez igazán vajmi kevés örömöt szerez; de a „nép akarata” ezt kívánja és a majmok ennek a nevelésnek hatása alatt nőnek fel.
Fiatalkorukban jámborak, játszókedvűek, bizalmasak és könnyen megszelídülnek, de néhány „szolgálati év” leteltével a nagy ketrecben csakhamar többé-kevésbbé haragos, veszélyes és csendbontókká válnak, össze-vissza harapnak mindenkit és nemcsak a látogatóknak, s kiváltképpen a gyermekeknek, de az ápolóknak is óvakodniok kell.
Hogy ennek mi az eredménye, az érthető. Harapdálás, veszekedés és civakodás, mint azt már a majmokról szóló általános bevezetésünkben részleteztük. Ha az állatkertekben felnevelkedett makákóknak, meg is vannak a maguk rossz tulajdonságai, mégis sok örömet okoznak szellemi képességeikkel. Ezekkel minden alkalommal kétségetelenül kitűnnek s fogságban legalább is – a cerkófokat messze felülmulják és a mangabék sorába emelkednek.
Szervezetük különösen alkalmas a fogság elviselésére, itt legtovább bírják ki, sőt szaporodnak is. Innen tudjuk, hogy 7 hónapig tart terhességük. A párosodás idejében a nőstények ivarszervei erősen megduzzadnak, akár csak a páviánnőstényeké.
A következőkben a makákók legkülönfélébb alakjait tárgyaljuk a hosszúfarkúaktól kezdve, a közép-, rövid- kurtafarkúakig, a fark alapján ugyanis a makákókat újabban természetesen ismét több nemzetségbe különíthetjük el, noha sokszor Pithecus E. Geoffr. néven is (Macacus, Cynomotgus) egyesítik azokat. A hosszúfarkúakat mindenesetre a Pithecus-ok nemzetségébe sorolhatjuk, a közép- és kurtafarkúaknak a Simia (Inuus), és a gyűrűsfarkúaknak a Nemestrinus Rehb nemzetségekben adhatunk helyet.
A közönséges makákó (Pithecus fascicularis Raffl.*)
Régi neve: Macacus cynomolgus L.
Ettől a fajtól nyerte ez az egész csoport nevét, s a jávaiak Monjet, a malájok Krá néven ismerik.
Legfejlebb 115 cm hosszúságot ér el, melyből a farkra 50–58 cm esik; vállmagassága 48 cm. Körszakálla rövidre „nyírott”, a hajzata különösen a vén hímeken erősen hátrasimított, nőstényeken és fiatalokon többé-kevésbbé taréjosan felálló és és középütt felkunkorodó; bundája felül zöldes olajbarna, feketével átitatva, alul, ahol gyérebb a szőrözete, piszkosfehér, a lábuk belül szürkés, kezei, lábai és farka egyébként feketések. Arca ólomszürke, szemei között fehéres, fülei feketék, a szempillái fehérek, szivárványhártyája ellenben barna. 1913-ban egy teljesen fehér makákó került a frankfurti állatkertbe.
Mindenütt, ahol megjelenik, közönséges. Hátsó-Indiától a bengáli öbölig otthonos, az Andamani és Nikobári szigeteken éppúgy előfordul, mint Keleten a Philippini szigeteken, s az ezeken való elterjedése következtében egy sereg földrajzi változatot hozott létre. Ezek ugyan egymáshoz sokszor az összetévesztésig hasonlók, a leíróik adatai szerint sokszor mégis annyira mások, hogy egészen eltérő koponyáik vannak. Ezeknek a makákóknak leírása terén Elliot és Miller nagy érdemeket szerzett. Az előbbi búvár a majmokról szóló nagy művében nem kevesebb, mint 26 fajt sorol fel. Már az állatkertekben is feltűntek ezeknek az állatoknak nagy különbségei, csak a bundájuk színét kell megfigyelnünk, meg végtagjuk színét, az előbbi a sötét zöldesszürkétől a sárgán keresztül a vörösig variál, az utóbbi, majd fekete, majd világosabb, akárcsak farkuk. Mauricius szigetén a makákót a régi írók tanubizonysága szerint már a portugál tengeri hajósok meghonosították. A kereskedelemben is a legközönségesebb árunak mondható ez az állat; mindig olcsón kapható, noha újabban a bunder, úgy látszik, kiszorította.
A legkimerítőbb részleteket a jávai majomfajról Junghuhn leírásaiban találjuk, aki a következőket mondja a Pithecus fascicularis mordax Thos. Wrought-alfajról: „A monjet mindenféle gyümölcsöt szívesen megeszik és azért is az őserdőkben 1600 m magasságig éppoly gyakran előfordul, mint a tengerpartok rhizophoraerdőségeiben, ahol gyakran látni, amint apály alkalmával a parton visszamaradt rákokat és kagylókat szedegeti és elfogyasztja. Tíz–tizenöt tagú hordákban él. Sokszor gyönyörködhetünk ennek a vidám, a vadonban sem ijedős majomnak tréfáiban, amidőn alkalmunk nyílik végignézni, amint a fiaikat mellükön hordozó anyák a fákon ugrálnak, vagy ha másokat pillantunk meg, melyek mit sem törődve az arra haladó utazókkal, a patak fölé messze kihajló ágakon himbálódznak.”
Martens-től tudjuk, hogy az a majom, melyet Jávában tartózkodó európaiaknál láthatunk, nem egyéb, mint a makákó. Gyakran tartják istállókban, akárcsak minálunk a kecskéket és házinyulat: a jávaiak szerint ugyanis a lovak ilyenkor nem unatkoznak annyira és jobban fejlődnek. Blanford szerint a makákó kitűnően úszik és pompásan bukik a víz alá. Tichell adataira hivatkozva, megjegyzi azt is, hogy egy ilyen fogolymajom nemcsak kiugrott a csónakból, de a víz alá is bukott, 50 m. távolságban uszva így tovább, hogy ezáltal meneküljön meg támadóitól.
Állatkertjeinknek és állatseregleteinknek a makákó rendes, elmaradhatatlan lakója, és itt is, ott is sok barátot szerez. Határozottan esetlenebbül mozog, mint a cerkófmajmok, de mindig elég ügyesen. őt is örökké vidám és többé-kevésbbé jóindulatú majomnak mondhatnánk; meglehetősen megfér társaival és rokonaival, nagyobb majmokkal is békésen együttél, sőt a páviánok szeszélyét és gorombaságait is eltűri, ha a sors összehozza őket. Azon, hogy ügyefogyott pajtásait támogatja és nála kisebbekkel éppoly rosszúl bánik, mint ahogyan ő vele bánnak a nagyobbak, mint általános majomszokáson nincs mit csodálkoznunk. Lényének hangulatváltozásaiban is igazán majomi. Egyik pillanatban még szerfölött kedélyes és jóindulatú, a másikban azonban valami csekélység miatt önmagából kikelve, dübhe gurul. Szinte a gyengédségtől áradozva ápolója vagy társa iránt a következő pillanatban már meg is pofozta azt és szeretné meg is harapni. Mégis becsületére válik, hogy a jó bánásmód iránt ő is nagy mértékben fogékony, miért is nevelése nem ütközik kimondottan nehézségekbe. Az, aki néhányszor etette, vagy valami édességet juttatott neki, csakhamar megnyeri igaz barátságát és végre is állandó ragaszkodását. Mert, ha bizonyos összekoccanások napirenden is lehetnek közötte és ápolója között, a régi barátság mégis hamarosan helyreáll, mihelyt valami külső körülmény leköti figyelmét és zavarba ejti majmunkat. Végtelenül kíváncsi természetű, az unalmat határozottan gyűlöli és a legkisebb változások iránt nagy mértékben fogékony. S éppen ezért a makákó figyelmét tetszésünk szerint még nagyobb mértékben terelhetjük valamely dologra, mint a páviánét és ezáltal legnagyobb haragjában is kibékíthetjük, ami a vele való bánásmódot e tekintetben is megkönnyíti.
Ha felizgatjuk, akkor hangja tompa morgássá és röfögéssé fajul, de ha megfélemlítjük, akkor – kiváltképpen fiatalkorában – jajveszékelésben tör ki. A barátság és függetlenség jeléül vigyorgó pofával csemcseg a többi majom szemeláttára, s ezzel tulajdonképpen az ember is megnyerheti barátságát, úgyhogy utánozza, hiszen ez a vigyorgás ő nála a jó modorhoz tartozik.
A szabadban a makákók éppúgy, mint rokonaik is, növényi anyagokkal és rovarokkal táplálkoznak; de a rákokat sem vetik meg. A fogságban a legegyszerűbb táplálékkal is beérik, mint olyanok, melyek e téren különben is szerényebb igényűek. Egy darabka kenyér kedvező pillanatban kitűnő nyalánkság számára, de ha jóllakott, akkor mit sem törődve vele, elveti azt. Egy maréknyi mag, a földre szórva, rögtön arra készteti, hogy azt sürgősen fölszedje és gyorsan megtöltse vele pofazacskóit, még akkor is, amikor az étellel megrakott tálat már otthagyta; ha bármely fáról leszakítunk egy ágat, akkor nagy élvezettel tépi le róla a leveleket, a virágot, bimbókat, s az ág végét egyaránt. A tejet szenvedélyesen szereti, a tejeskenyeret még vén korában is előszeretettel fogyasztja el. Húsra is könnyen szoktathatjuk s általában hamarosan rávehetjük őt arra, hogy a mi étlapunkat velünk megossza. A szeszes italoktól sem idegenkedik s ha egyszer megszokta ezeket, akkor többre tartja másnál. De minél gazdagabb étlapot nyujtunk elébe, annál jobban válogat. És mégsem tudjuk elkényeztetni, mert végső szükségben ismét a legegyszerűbb táplálékkal is beéri és ezt úgy látszik éppoly gyönyörűséggel fogyasztja el, mint a legízletesebb nyalánkságot.
Fogságba került makákók a ketrecben gyakran szaporodnak is; párosodásra könnyű őket rávenni, még ha saját rokonaikról is van szó, s ilyenkor erőteljes korcsokat hoznak létre. Ilyen korcsot hozott a világra újabban egy makákó, mely a hallei állatkertben egy közeli rokon majommal, a parkásmajommal párosodott. Ez a korcs a fejforma, farkhosszúság és szőrözet tekintetében csodálatos átmeneti lénynek bizonyult e kettő között, noha nagyjában mégis inkább a makákó jellegei ütöttek ki rajta. A terhességük 7 hónapot igényel. Hogy milyen szeretettel csüngenek a makákók kicsinyeiken, arról fogalmat nyujthat a következő megfigyelés: Egyik majomketrec társaságába egy nőstény makákó kölyke is keveredett, amelyet már hónapok óta elválasztottak anyjától. Amikor a téli átrendezések alkalmával a majmokat összefogták, az anya rémült pillantásokkal követte az ápoló minden mozdulatát és hangosan felkiáltott, valahányszor az gyermekéhez közeledett. Ez feltűnést keltett, úgyhogy a majom iránt végre is oly nagy volt a részvét, hogy az visszakapta gyermekét. Ebben a pillanatban megragadta, karjaiba vette és leggyengédebben dédelgette.
Egy másik nőstény makákó – ez a berlini állatkertben élt – annak idején nagy szolgálatot tett a nőgyógyászatnak azáltal, hogy Veit, az ismert nőgyógyász császármetszést végzett rajta, hogy a hashártyán bizonyos varrási módszereket kipróbáljon. Az operációt kiállta és még évekig élt.
Haas-Königswald kedvence – egy fiatal nőstény – nemcsak szívesen evett lisztkukacot, hanem szorgalmasan és ügyesen fogdosta a legyeket is, határozottan gyűlölte a nőket, még gazdájának feleségét és leányát is, de csakhamar szoros barátságot kötött egyik macskával. Ezzel szinte mindent megtehetett, amit akart, legfeljebb ő neki volt kellemetlen, ha a körmeit akarta rágicsálni.
Egy másik, kisebb jávai makákót Fischer Johann tartott fogságban. Annyira szelídnek és félénknek bizonyult, hogy elég volt erősebb hangon rászólni, ha valamit meg akartak tiltani neki. Kétségtelen tanujelét adta ez a kis állat annak is, hogy nemcsak gazdájának hangulatát és szeszélyát olvasta le arcáról, hanem a legnagyobb buzgalommal és félve törekedett arra, hogy a szerint is cselekedjék. Ezért is lopva figyelte meg gazdáját, valahányszor hazajött s valamelyik sarokban halkan mormolt és locsogott, de szótlanul tünt el hálókosarában, ha az igazán rosszkedvűnek látszott, vagy ha csakugyan szeszélyes hangulatjában találta. De mihelyt mosolygott és felhívására barátságos gesztusokkal és mozdulatokkal reagált, akkor nagy ugrásokkal és örömkiáltásokkal közeledett feléje, és barátságosan locsogott, majd az ölébe simult. S ha hirtelen arcot vágott, közben ráncoló homlokkal mereven rászögezte szemét, akkor sivítás és ordítás közben ugrott ki öléből és sietve iparkodott szerencsésen megmenekülni.
Majomszínházainkban is a makákók bizonyos határozott, ha nem is szűkre szabott szerepe van. Rendesen mint felszolgáló, vagy mint inas lép fel, ritkábban lóra is ültetik. Betanítása, amint azt szakértőktől hallottuk, nagyobb fáradságot igényel, mint a páviánoké, de viszont könnyebb, mint a magóté.
