2. Kabócamajmok (Callicebus Thos.)
2. Kabócamajmok (Callicebus Thos.)
Az ugró tamarin felfedezése óta az éjimajom formák (Aotinae) alcsaládján belül külön kell foglakoznunk a kabócamajmokkal. (Neme: Callicebus Thos., régebben Callithrix.)
Ismertető jelei: karcsú test, nyulánk végtagok, igen hosszú, vékony, ernyedten csüngő fark, csupasz arcú, rövid orrú fej, fénylő szemek, nagy fülek, továbbá ötujjú kezek és lábak. Tudományos rendszer szempontjából jóval fontosabbak a fogazat és váz sajátságai, mint az említett tulajdonságok. A lágy részek közül a gégefő tágassága említendő elsősorban.
A kabócamajmok kisebb, egy vagy egynéhány családból álló csoportokban élnek Dél-Amerika csendes rengetegeiben; hollétüket hangjuk árulja el. A lombozatban előre görnyedve s aránylag lassan mozognak. Hangjukkal már messziről magukra vonják a vadász figyelmét. Gyenge és ízletes húsukért szorgalmasan vadásszák őket. Valószínű, hogy ezért olyan félénkek. Az indiánok és az állatkedvelők arra törekednek, hogy élve és fiatal korukban fogják el őket, hogy felnevelhessék, mert lényük rendkívüli szelíd és igen simulékkonyakká válnak. Két kiváló természetbuvár, Wied herceg és Humboldt érdeme, hogy e csoport két fajának, a feketearcú kabócamajomnak (szahuasszu) és az örvös kabócamajomnak életmódját ismerjük.
A feketearcú kabócamajom (Callicebus personatus E. Geoffr.)
Feje, mellétől kezdve a fejtetőig, barnásfekete, a fej hátsó része és a nyak felső része sárgásfehér, a test többi része szürkésbarna, a szőrszálak hegye világosabb halványsárga. A karon sötétebb a szőr s ezért vége elütőbb. A kéz és láb fekete, a kar belső fele és a sípcsont feletti rész feketésbarna. A comb elől világos-sárgás-szürkésfehér. A has mentén szürkésbarna, a szőr és a szálak vége vöröses. A fark vöröses-szürkésbarna, alsó felén és tövén pedig rozsdaszínű. A nőstény színei halványabbak s nincs meg a nyakon, illetve a fej hátsó részén a fehér folt. A mellső részek inkább fehérek, a karok és lábszárak kissé sárgásak. A lábszárak belső fele sötétszürkésbarna. A karok könyökig feketés-barnák. Teljes hosszuk 80 cm körül van, a fark 45–50 cm hosszú. Egyébként a kabócamajmok színe többé-kevésbbé változó, ami arra vezetett, hogy sok fajra osztották őket (Elliot 22 fajt különböztet meg).
Az örvös kabócamajom (Callicebus torquatus Hoffm.)
Az előbbinél sokkal szebb színű s az egész családnak egyik legszebb képviselője. Hossza 90 cm, ebből 50 cm jut a farkra. Humboldt a következőket írja róla: „A kis állatnak finom, fénylő szép fekete a szőre, arca egy kékbejátszó fehér álarc, mely alól a szem, orr és száj kilátszik, füle kicsi, szép alakú és majdnem csupasz, széle behajtott. A nyakán elöl fehér, mintegy 25 cm széles örv látható, lába, mint a test többi része is, fekete, de keze kívül fehér, belül fénylő fekete. A testén lévő fehér részek a hittérítők szerint egy gyászoló özvegy fátylát, sálját és kesztyűjét jelentik.
E kis majom kedélyállapotára magatartásából ritkán lehet következtetni. Hátsó lábain csak táplákozáskor áll. Csendesnek és bátortalannak látszik, sokszor még éhségtől gyötörve sem nyúl a neki nyujtott falathoz. Más majmok társaságát kerüli, még a legkisebb szaimiri elől is megfutamodik. De szeme nagy élénkséget árul el. Sokszor órákig sem jött ki a sodrából, holott nem aludt és mindenre figyelt, ami körülötte történt. De bátortalansága és csendes természete csak látszólagos. Ha magára hagyják, dühöng; mikor madarat vesz észre, bámulatos ügyességgel fut és mászik, ráveti magát zsákmányára, mint valami macska s megfojtja.
„Ez a ritka és gyengéd majom az Orinoco jobb partján, a Santa Barbara-misszió mögött lévő gránithegyekben él, továbbá Chaviare-ban, San Fernando de Atapabo mellett. Egy szelidített példány velünk volt a Cassiquiare-n és a Rio Negro-n megtett utunkon és kétszer kelt át velünk zuhatagokon.”
Wied herceg a következőket írja a kabócamajomról: „Első ízben az Itabapuana és az Itapemirim partjait beárnyékoló őserdőben talákoztunk vele. Láttuk még az Iritaba-n és Espirito Santo-n, továbbá északra, Rio Doce-ig és azon túl is. Spix még Rio de Janeiro vidékén is találkozott vele. Az említett helyeken lévő rengetegekben csak ritkán zavarja meg valami ezeknek az ártatlan és kellemes teremtéseknek életét. Kisebb csapatokban élnek, egy vagy egynéhány család együtt. Különféle, érőfélben lévő gyümölcsök után járnak és közben megfordulnak az erdő nagy részében. Időnként egészen eltűnnek az erdő bizonyos helyeiről és visszamennek megszokott helyükre. A csendes magányban messze elhallik a hímek és nőstények röfögő hangja, melyet úgy utánozhatunk, hogy gyors egymásutánban beszívjuk és kiengedjük a levegőt. Ha közelükbe lopódzunk, látjuk, hogy kissé görnyedten ülnek és farkuk ernyedten lóg alá. Amint észreveszik az idegent, sietve eltűnnek a lombozatban. Meneküléskor a vastagabb ágakat keresik és hangot nem adnak. Röfögésük egyébként csak meleg reggelen és este hallható, de csakis akkor, ha teljes csend van és semmi sem zavarja őket. Csak egy fiat szülnek; azt az anya addig hordozza, míg meg nem erősödik, hogy az öregeket mindenüvé követhesse.” Wied herceg októberben már elég fejlett fiatalokat talált, de olyanokat is látott, melyeket anyjuk még hordott. A fiatalokat úgy fogják, hogy az anyát lelövik s hátáról leveszik a kölyköt. Könnyen nevelhetők és szelidíthetők, hamar megtanulnak enni s igen jámborak és csendesek lesznek. Az ezen fajtába tartozó majmok nem haragosak és nem marnak, ha megsebesítették őket, hanem igen nyugodtak. Kényelembe helyezkedve úgy dorombolnak, mint a macska. A braziliaiak, fehérek, négerek és indiánok egyaránt kedvelik a szahuasszu húsát és ezért vadásszák.
Állatkertjeinkben igen ritka a kabócamajom. Ha sikerül is néha egy élőpéldányt áthozni, hamar elpusztul.
