Az ázsiai házisertések
Az ázsiai házisertések
Azt már tudjuk, hogy a kínaiak már évezredekkel előbb – jóval a történelmi időket megelőzőleg – tenyésztettek sertéseket. Feltehető, hogy a sertést az indiai vaddisznóból (Sus vittatus) tenyésztették ki és az évezredes sajátságos kínai tartási mód és az erős, a vérfertőzésig menő – beltenyésztés által teljesen átalakították. A kínai sertésnek többféle jellege van és vidékek szerint nagyon változó kinézésű és sajátságú, azért is hívják sziámi sertésnek, kínainak, indiainak, sőt japáninak is, ami azonban nem helyes, mert a japánok eredetileg sertést nem tartottak, hanem Kínából vitték be magukhoz.
A kínai sertést két főcsoportba lehet beosztani, a nagyfülű és a kisfülű jellegű csoportba.
A nagyfülű kínai sertés fej- és arcalakulatra egészen elüt a többi sertéstől, mivel arca ráncos, sajátságos majom- és kutyaszerű kinézésű (hasonló a Bernáthegyi kutya ráncos arcához), és ezért is hívják lárvás sertésnek.
Kínai (japán) lárvás sertés.
Kínai (japán) lárvás sertés.
Bőre ugyanis igen lazán fekszik a testén és ráncképződésre hajlik. Főleg a pofán és a fején képződnek hatalmas bőrredők, ami valószínűleg a csontok megrövidülésének következménye. Fülei igen nagyok és lelógók. Egyebekben alacsony testállású, hosszúhátú, de lapostestű állat; színe fekete. Fiatal korában és az északi fajták mindig erős, fekete sörtével vannak fedve, idősebb korában azonban – főleg a déli fajtáknál, – vastag bőrét alig fedi sörte. Sörtéje különben fontos kereskedelmi cikk. A kivitelével foglalkozó kereskedők hosszúsága szerint 60–200 márkát is fizetnek a sörtének kg-ért. Igen szapora, rendesen 15–20 malacot ellik, előfordult azonban már az is, hogy 23 malacot ellett. Valószínűleg kiváló szaporasága volt az oka, amiért ismételten megkísérelték, hogy tisztavérben való tenyésztés és keresztezés céljára Európába hozzák.
Az európai sertéstenyésztés szempontjából, sokkal fontosabb az ázsiai házisertés rövidfülű fajtája a kisfülű kínai sertés (a sziámi), mely kicsiny, 45–60 cm magas, 60–90 cm hosszú, 60–80 kg súlyú állat. Rövid, széles feje oldalról konkáv képet nyujt, orra rövid és széles, állkapcsa erős, füle kicsiny, hegyes és igen mozgékony. Nyaka rövid és vastag, nyakszirtje húsos és annyira meg tud hízni, hogy a kihízlalt állatnál a fej mögül kimagaslik. Teste hosszú, majdnem hengeresen kerek, háta egyenes, combjai szélesek, teltek és erősek. Mellkasa széles és mély, a hízott állatok hasa majdnem a földig lóg. Farka kevéssé kunkorodott, a hízott állaté csak lottyadtan lelóg. Vékony bőre csak ritka sörtével van fedve. Színe fekete, feketésszürke, fekete-felnércsíkos, vagy foltos, ritkábban sárgás vagy fehéres. Hízlalásra kiválóan alkalmas testalkatához nyugodt, lusta természet járul, ami a hízlalását igen megkönnyíti. Az állat olyan gyorsan fejlődik, hogy 6–8 hónapos korában már le is vágható, mikor olyan, mint egy zsírgömböc.
Van még egy jellege a kínai sertésnek, ez a mandzsuriai lárvás sertés, mely szintén lógófülű és ráncosképű, de sokkal kisebb, mint a kínai, ami magyarázható azzal, hogy a zord klímájú Mandzsuriában, Szibériában és az Amur vidéken honos, hol silányabb tartás mellett jellege is megváltozott. Az apró, visszamaradt termetű állat sűrűn van borítva hosszú (sokszor 15 cm hosszúságú) szálkás szőrökkel, ami visszataszító kinézést ád neki.
A két másik fajta gyors növekedése, rendkívüli szaporasága és nagy hízékonysága felkeltette az angol sertéstenyésztők figyelmét és a XIX. század elején többen hoztak be magukhoz tenyészanyagot. Állítólag a nagy svéd természettudósnak, Linnénak (1707–1778) a figyelmét is magukra vonták és az ő leírásából ismerték meg őket Európában. Állítólag 1745-ben hozták be belőlük az első példányokat Svédországba tudományos tenyésztési kísérletekre.
Tisztavérben tenyésztve azonban még a gondos angol tenyésztői kezekben sem váltak be, mert a klímaváltozáshoz nem tudtak hozzászokni, húsuk lágy, íztelen volt, szalonnájuk kenőcsös, puha volt, és nem felelt meg az angol ízlésnek, fődolog volt azonban, hogy rendkívül tunya, lusta természetük mellett sem járkálni, sem legelni nem szerettek és elpuhult szervezetük miatt, gyakori volt náluk a meddőség és a rossz malacnevelőképesség. Annál jobban beváltak azonban a régi angol nagytestű, lassan fejlődő, lassan hízó, kisszaporaságú házi sertések keresztezés által való javítására. Ezen vér segélyével tenyésztette ki Colling a világot meghódító Yorkshire sertésfajtát, azután mások a Berkshire, Lincolnshire, Cornwall, Essex, Suffolk, stb. új angol fajtákat. Alig van ma már Angliában tenyészet, melynek vérében a kétféle sertés véréből ne volna. Ha az ember ezen nem éppen előnyös kinézésű állatokat látja, nem is álmodná, hogy az angolok velük formálták át alig pár évtized leforgása alatt nemcsak az ő addig elég primitiv saját fajtáikat, hanem az angolok által előállított új modern kultúrfajtáknak köszönhető az is, hogy az egész világra kiható nagy és eddig sohasem hallott tenyésztési eredményeket értek el és rövid idő alatt az egész földkerekség kultúrgazdáinak kezén levő sertésállományt átalakították és ezzel a sertéstenyésztés jövedelmezőségét hatalmasan föllendítették.
