1. Tevék (Camelus L.)

Teljes szövegű keresés

1. Tevék (Camelus L.)
A tevék nemzetsége a lámákkal szemben, részben kezdetlegesebb, részben fejlettebb tulajdonságokat mutat. Fogképletük 1. 1. 3. 3. - 3. 1. 3. 3. s ennek alapján a lámákkal szemben primitívebbeknek látszanak, mert ezek első felső zápfogukat már elvesztették, alsó első zápfogaik pedig gyakran kihullanak. Viszont a láb alkotását tekintve, a tevék mutatnak fejlettebb bélyegeket. Széles lábuk két ujját csaknem teljesen összeköti a talpon egy közös, széles, rugalmas párna. Testalkatukra nézve is fejlettebbek, jelentékenyebb nagyságukkal s egy vagy két púpjukkal. Testalakjuk nem szép s különösen fejük apró fülükkel feltűnően csúnya. Szőrruhájuk igen egyenlőtlen, egyes helyeken hosszú, általában azonban gyapjas. A mellen, könyökön, térden és a csánkon megkérgesedett helyek vannak. A nemnek két alakját ismerjük, közülük az egyik, az egypúpú teve, vagy dromedár kivált Afrikát, a másik kétpúpú teve főleg Ázsiát lakja. A különböző felfogástól függ, hogy két különálló fajnak, vagy a dromedárt a kétpúpú teve kitenyésztett alakjának tekintsük. Különösen Lombardini óta, ki egy dromedár-embrió vizsgálatával kimutatta, hogy a púp első kezdeménye kettős, az utóbbi fölfogás vált uralkodóvá. Támogatta nézetét a régi egyiptomi feljegyzések hiánya is, mihez még hozzájárult a Közép-Ázsiában élő vad kétpúpú tevék fölfedezése. Azonban újabban olyan tények váltak ismeretessé, melyek alapján különböző szerzők, mint KelIer O. és Hilzheimer („Zool. Annalen”, 1912) mind a két tevének a faji különállóságára vonatkozó régi nézetet veszik ismét fel; különösen az utóbbi kardoskodik e fölfogás mellett. Irányadók még a következő meggondolások: a két púp összeolvadása egy vad dromedártól is öröklődhetett. Ásatag maradványok tanúsága szerint Észak-Afrikában kétségkívül éltek vad tevék. E maradványok egyikét, mely nagyon közel áll a ma élőhöz, Algirból mint Camelus dromedarius fossilis Thomas.-t írták le. Kr. e. 120 körül említ Agatharchides – igen megbízható író – vad tevéket Arábiából. Ezek természetesen elvadultak lehettek, de ugyanezt fel lehet tételezni a Belső-Ázsiában még ma is vadonélő kétpúpúakról is. Igen beható összehasonlító anatómiai vizsgálatok után Lesbre a dromedár és kétpúpú teve közvetlen rokonsága ellen nyilatkozik. Mindketten mutatnak közös vonásokat a pliocénkori indiai Camelus sivalensis Falc. Caut. fajjal, melyhez a dromedár azonban némileg közelebb áll.
Ehhez járulnak még történelmi bizonyítékok is, melyek azt mutatják, hogy a dromedár a Középtenger délkeleti részén igen régi. Cesnola a legrégibb ciprusi kultúrából említ tevemaradványokat és egy kőkorszakból származó agyagszobrocska bizonyítja, hogy itt a dromedárról van szó. Valószínűleg a ripaci prehisztórikus cölöpépítményben talált lábszárcsont is egy akkori, vagy nem sokkal későbbi tevéé. Egyiptomból újabban ismeretessé vált két teveábrázolás. Abydosból egy fej- és egy fekvő. Mindkettő az első dinasztia idejéből, tehát körülbelül a Kr. előtti 3000. évből való. A tevék ezután teljesen eltüntek Egyiptomból s csak a Ptolomeuszok korában kerültek ismét vissza. Azóta nemcsak itt honosodtak meg, hanem egész Észak-Afrikában elterjedtek. 1000 körül Kr. e. a tevét jól ismerték Szíriában, honnan a biblia is régtől fogva honosnak említi; ellenben ettől északra, Kis-Ázsiában ismeretlen maradt még legalább 300 évig, a halysi csatáig Kr. e. 546-ban, hol Cyrus a lidiaiak előtt eladdig ismeretlen tevék segítségével győzte le Krőzust. Mezopotámiában, melynek emlékművein, Meissner professzor közlései szerint, a teve körülbelül I. Tiglat Pilesar (Kr. e. 1100 körül) idejében jelenik meg, először kétpúpú tevét tartottak. Ha nem is bizonyos, hogy ezek honnan származtak, a később behozottak mégis csaknem mindig Médiából vagy legalább is északról kerültek Mezopotámiába. Meissner szerint 854 előtt nem mutathatók ki dromedárok, melyeknek más asszír elnevezésük volt, mint a kétpúpúaknak. A dromedárok az arabokkal együtt jelennek meg, tehát hazájukat Arábiában sejthetjük. A szelíd kétpúpú teve bölcsője a legnagyobb valószínűség szerint Közép-Ázsiában ringott, de hogy merre, azt nehéz megmondani; mindenesetre azonban nem kereshetjük nagyon észak felé. A turkesztáni Anauba, Duerst vizsgálatai szerint, a teve a rézkorszakban jutott el mint háziállat. Azelőtt itt vadon nem élt. Nevezetes, hogy a Belső-Ázsiából jövő hunok-, avarok-, magyarok-, kumánok- és bolgároknak Hahn E. szerint szintén nem voltak tevéik.
A hazai irodalomból itt ki kell emelnünk Szalay Béla dr. idevonatkozó értékes tanulmányát, („A magyar teve.” Természet. 1917–20. évf.), melyben a rendkívül sok közölt adat közt, történeti hagyományok és okmányok alapján, behatóan foglalkozik a népvándorlás idején hazánkba került tevékkel, melyeknek létezése az Árpádok alatt egészen a XIII. századig követhető. E mellett a későbbi időkben, főleg a török hódóltság alatt is számos teve került hozzánk és élt Magyarországon. Itteni őshonosságát kétségtelenül bizonyító ásatag maradványát hazánkból még nem ismerjük.
Több mint valószínű, hogy a dromedár és a kétpúpú teve külön-külön jutott az ember háziállatai közé a csak hosszabb különélés után kerültek először együvé Mezopotámiában, azon népmozgalmak következtében, melyek északkeletről és délnyugatról tartottak a Tigria és Eufrát termékeny vidékei felé. Nagyjában azonban mindkét faj megtartotta eredeti elterjedési körét. Ahol mindkét faj előfordul, ott kereszteződnek is egymással.
A tevék elterjedése – Lehmann szerint – túlnyomólag tápláléknövények előfordulásától, a nedvességtől s a hőmérséklettől függ. Nevezetesen pusztai és sivatagi növények ezek, melyek táplálkozásukhoz feltétlenül szükségesek. Az alacsony bokorszerű, tövissé satnyult levelű agol (alhagi) jön itt elsősorban tekintetbe, melynek különböző fajai Belső-Ázsiában s a Szaharában tenyésznek. Éppígy kedvelik a szaxaulfát (Haloxylon), melynek levelei apró pikkelyek, annyira, hogy a növény csaknem pusztán fából áll. A fa kemény és nehéz s a benne felhalmozódott sótól igen merev. Ezekhez jön még az Acacia giraffae, mit a zsiráfok is esznek, Tamarix-ok; Artemisiák és hasonló növények. A tevék azonban nemcsak azért eszik ezeket a kemény, tüskés cserjéket, mert a puszta nem nyujt mást, hanem azért, mert megfelelnek nekik; Przewalsky többször említi, hogy bár a legszebb és legbujább alpesi réteken vonult át, tevéi mégsem találtak itt maguknak elegendő táplálékot. Éppígy van délen is, hol a teve megveti a legszebb réteket. Előfordulása nem terjed ki akkora területre, mint táplálék növényeié. Nagyobb elterjedését a hőmérséklet és légnedvesség is akadályozzák. Bár hőmérséklet tekintetében elvisel hatalmas forróságot és hideget, azonban nyilván nem az egyenletes meleget. Úgylátszik sokkal inkább megkívánja az elég szélsőséges évi és napi hőmérsékletingadozást. Érzékenyebb a nedvesség iránt. Lehmann szerint „a teve előfordulásának mindenütt ott van a határa, hol a levegő páratartalma havi középértékben a 11–12 mm nyomást nem éri el”.
Az egypúpú teve (Camelus dromedarius L.)
Egypúpú teve (Camelus dromedarius L.).
Egypúpú teve (Camelus dromedarius L.)
A dromedár vagy egypúpú teve hatalmas kérődző, általában 2–2.3 méter magasságot és orrától a farka végéig 3–3.3 méter hosszúságot is elér. Habár fajtákban nem is oly gazdag, mint a ló, mégis igen sok változatot mutat. Általában mondhatjuk, hogy a puszta és sivatag tevéje karcsú, magasra nőtt, hosszúlábú, ellenben a termékeny vidékeken, nevezetesen Észak-Afrikában honos dromedár esetlen, nehéztestű állat. A „bisarin” – egy a bisarin-nomádok tenyésztette fajta – s az egyiptomi teherhordó teve közt ép oly nagy különbség van, mint egy arab telivér és egy igásló között. Az előbbi a legkitünőbb hátasteve, az utóbbi mindközt a legerősebb teherhordó.
Az arab a „sivatag hajójának” több mint húsz fajtáját különbözteti meg a a dromedárnál is beszél nemes és kevésbbé nemesvérű állatról. A dromedár feje meglehetősen rövid, arcorra azonban megnyúlt és duzzadt; az erősen domborodó homlok kerek és boltozatos; szemei, melyeknek ovális csillaga vízszintes, nagyok és ostoba kifejezésűek, fülei igen kicsinyek, de mozgékonyak s a fejen igen hátul állnak. A felsőajak rálóg az alsóajakra, mely szintén lecsüng, mintha izomzatuk súlya túlnagy lenne. Az állat gyors mozgásánál csúnya ajkai állandóan föl és alá lefegnek. Ha elölről nézzük a tevét, csaknem mindig úgy tünik, mintha ajkai nyitva a orrlyukai oldalt volnának összehúzva. Az orrlyukak ezen elzárhatósága természetesen védőberendezkedés a homok ellen, nehogy a légzőszervekbe jusson ez az állat hazájában gyakori homokförgetegek alkalmával. A fej hátsó részén sajátságos mirigyek vannak, melyek két kivezető járattal közvetlenül a bőrfelületre nyílnak és állandóan, főleg azonban a párzás idejében undorító szagú fekete folyadékot választanak el. Nyaka hosszú, oldalt összenyomott, középtáján a legvastagabb, teste hasas és tulajdonképpen minden oldalról gömbölyded. Hátvonala a nyaktól ívben emelkedik fölfelé a marjáig s innen meredeken a púp csúcsáig, honnan hátrafelé ismét hirtelen esik le. A púp fölfelé áll, nagysága azonban az év folyamán jelentékenyen változik. Minél bőségesebb a tápláléka, annál inkább emelkedik a púp, mely elzsírosodott kötőszövet tömege s az állat zsírraktározó helyének tekinthető. Ezzel szemben minél szűkösebben táplálkozik az állat, púpja is annál inkább összeesik; a csontvázon a púpnak semmi nyomát sem találjuk. Telt, jóltáplált állatok púpja gúlaalakú s a hátnak legalább negyedrészét foglalja el, igen soványaknál csaknem teljesen elenyészik. A bő táplálékot hozó esős évszakban az éhség száraz hónapjai alatt alig látható púp, – bámulatos gyorsan nő. Ilyenkor 15 kg-ig is emelkedhet a súlya, mely az inséges időben 2–3 kg-ra szállhat le. Lábai csúnyán állnak, nevezetesen hátsó combjai csaknem teljesen elállnak a testtől, ezzel is fokozva az állat nemszépkinézését. Az elég hosszú és széles ujjakat a bőr egészen a hegyükig takarja s úgy látszanak, mintha csak a bőrhöz volnának erősítve; a széles kérges lábon az ujjak különválását a láb felső oldalán mély barázda jelzi; a láb elől párnásan beöblösödik s csak elől és hátul gömbölyödik. Nyomai, melyeket visszahagy, oválisak, két befűződéssel és elől az ujjaktól származó hegyes kiszögeléssel. A ritkán bojtozott farok a sarokig ér le. Szőre lágy, gyapjas s a homlokán, tarkóján, torka alatt, vállain és púpján feltűnően meghosszabbodott, farka végén pedig tömöttebb. Sajátságosak még azok a kérges helyek, melyek az állat mellén, csuklóján, térdein és bokáján találhatók s melyek a korral mind nagyobbak és keményebbek lesznek. A mell kérge, mint sajátszerű kiemelkedés messze kiugrik a bőrfelület fölé és valóságos párnát képez, melyen a test pihen, ha az állat lefekszik.
Szinezete nagyon változó. Ámbár leggyakrabban a világos homokszint találjuk, mégis vannak szürke, barna vagy egészen fekete tevék, sőt fakó, illetve világos lábúak is, de foltosak sohasem. A fekete tevéket az arabok rosszabbnak, értéktelenebbnek tartják a világosaknál s ezért már kora ifjúságukban levágják őket. Fiatalabb állatok abban különböznek az öregebbektől, hogy egész testüket lágy gyapjúszőr fedi, továbbá, hogy kellemesebb, teltebb alakjuk van, mert a test szögletessége csak a növekedő korral jut kifejezésre.
A dromedárt jelenleg csak mint házi állatot ismerjük és pedig Afrika minden országában, a Földközi tengertól körülbelül az é. sz. 12. s a Szomáliföldön az é. sz. 5. fokáig, valamint délnyugati Ázsiában. A legtávolabbi kelettől, Bokhara- és Turkméniától, hol a kétpúpú teve kezd már fellépni s hol Walter A. szerint mindkét fajnak nagyraértékelt korcsai fordulnak elő, Perzsián, Kis-Ázsián, Szírián, Arábián és Afrika északi részén át, egészen az Atlanti óceánig el van terjedve. Előfordul azonban a Kanári szigeteken is; Ausztráliában, Észak-Amerikában, Itáliában és Dél-Spanyolországban pedig meghonosították. Észak-India száraz vidékein is egészen jól érzi magát. Zanzibár szigetén Mayer J. szerint a szultán olajmalmaiban is dromedárok dolgoznak, bár igen szenvednek az éghajlattól. Európában a dromedár a déloroszországi pontusi steppéken kívül előfordul még a Dobrudzsában a Balkán egyes pontjain is, mint Szaloniki, Lamia és Amphiasa, Itt a nálánál jóval gyakoribb kétpúpú tevével együtt fordul elő.
A dromedár tulajdonképen pusztai állat s csupán a legforróbb és legszárazabb vidékeken érzi jól magát, míg megművelt és nedves helyeken eredeti természetét elveszti. Egyiptomban nyilván a bőségesebb táplálkozás következtében – fokozatosan igen nagy és nehéz tevéket tenyésztenek, de ezek legbecsesebb tulajdonságaik némelyikét, járásuk könnyedségét, a kitartást és igénytelenségüket elvesztették s ezért a sivatagi arabok kevésre becsülik őket. Afrika egyenlítői országaiban azonban, hol a növényzet gazdagabbá válik, a teve már nem fordul elő. Az a sokszoros kísérlet, hogy Afrika tulajdonképeni szívébe hatoljanak a tevével, mindeddig meghiúsult. Elterjedési körén belül kitűnően tenyészik az állat, de ha tovább viszik dél felé, betegessé válik s végre a bőséges táplálék dacára elhull, mert a nedves-forró éghajlatot nem tudja elviselni. Ezenkívül tudjuk még Nachtigalltól, hogy még magában Afrikában sem szokja meg a dromedár az új éghajlatot, ha megszokott vidékéről más természetű helyre viszik. Így a sivatag déli részén élő sokkal termetesebb teve leromlik Afrika ézaki részein, viszont az innen délre hajtott állat, például a Csad-tó környékén, a legközelebbi esőzésig meglehetősen biztosan tönkre megy, vagy legalább ia rövidesen hasznavehetetlenné válik.
A tevét mégis sikerül tulajdonképeni hazáján kívül eső helyen is meghonosítani, ha ott neki megfelelő viszonyok közé jut, míg ha betelepítését meg nem felelő helyeken kísérlik meg, miként a mult század, derekán Jáva szigetén, tönkre kell mennie a nedves-forró trópusi éghajlat alatt. A legszerencsésebb telepítési kísérletek egyike II. Medici Ferdinándé volt 1662-ben Toszkánában, San Rossore homokos síkságán, hol a dromedárt még ma is tenyésztik. A különböző kísérletek közül, melyek a teve meghonosítását célozták Amerikában, említésreméltók az Egyesült-Államok által 1856-ban Texasban, Arizonában és Újmexikóban tett kísérletek annyiban, hogy a tevék itt nem maradtak háziállatok, hanem teljesen elvadultak, vad állapotban szaporodtak s így maradtak fenn a mai napig. Müller Róbert szerint a teve kitűnően alkalmazkodott az ausztráliai éghajlathoz. A dromedárt itt különösen Nyugat-Ausztráliában alkalmazzák, hol a kikötők és az aranybányák vízszegény steppéi közt bonyolítja le a forgalmat. A dromedár tenyésztésének Délnyugat-Afrikában is van jövője. A kezdet balsikerei után most úgylátszik, hogy a tenyésztést gátló nehézségeket sikerül legyőzni.
A dromedárt egész Észak- és Kelet-Afrikában nagy mennyiségben tenyésztik. A néger országok és Észak-Afrika közti karavánútakat számtalan állat járja. Fel sem becsülhető a karavánútakon évente elpusztuló állatok száma, de hogy mekkora lehet, azt leginkább az tapasztalhatja, ki maga is utazik a sivatagon. Brehm a núbiai sivatagban épúgy mint Bajudában, a fentemlített karavánutak kezdetén és végén, az elhullott tevék csontvázait sok mérföldnyi távolságban oly sűrűn találta egymás mellett, hogy a naptól kifehéredett csontok tökéletesen megjelölték az utat. A sivatag a tevének nemcsak szülőföldje és hazája, hanem halála után sírja is. A hivatás útjain elpusztultak tömege mellett alig jöhet számba az a kevés, melyet levágnak.
Táplálékát a teve kizárólag a növényvilágból veszi s e mellett éppen nem válogatós. Megállapítható, hogy az igénytelenség a legnagyobb erénye: kielégíti a legsilányabb táplálék is. Hetekig kibírja, ha csak a legkeményebb és legszárazabb sivatagi növényt kapja is. Adott esetben a datolyapálma széthasított levélgerincéből készült régi kosár vagy gyékénydarab is szívesen látott eledele. Kelet-Szudánban a bennszülöttek gyönge karókból készült és pusztai füvekkel borított kunyhóit sűrű tüskesövénnyel kell óvni a tevék ellen, mert az állatok különben alapjáig felfalnák az egészet. Valóban csodálatos, hogy a teve kemény száját, még a leggonoszabb tövisek és tüskék sem sebzik fel. Brehm igen sokszor látta, hogy a teve gondolkodás nélkül nyelt el olyan akácfaágakat, melyeken tüske tüske hátán volt. Szükséges tudnunk ennek megértéséhez, hogy e tüskék némelyike oly rendkívül éles és hosszú, hogy képes magán a cipőtalpon is áthatolni. Mikor a karaván este megpihen s az állatokat szabadjára engedik, – hogy táplálék után nézzenek. – a tevék fától-fához futnak és lerágnak minden elérhető gallyat. Bámulatosan ügyesek, ha ajkaikkal letépik az ágakat, de azután aggodalom nélkül nyelik el, nem törődve azzal, hogy az ág tüskéi milyen irányban állnak. Hartert ugyan más nézeten van, miként Hecknek írja. Ő ugyanis a nyugati Szaharában megfigyelte volna, hogy a tevék a tüskés bokroknak csak a legkülső, legkevésbbé tüskés hajtáscsúcsait eszik. Ha nedvdús táplálékhoz juthatnak, az igen kedvükre való: a mezőkön gyakran iszonyú dulást visznek véghez a nagy területeket elpusztítanak; az apró babot, borsót, bükkönyt szívesen megeszik s a gabonkafélék különböző fajait valóságos csemegének tartják. Azokon a sivatagi útakon, hol szükséges a terhet a lehetőségig csökkenteni, minden arab visz magával tevéje számára némi durrakölest vagy árpát is s ebből ad esténként állatjának pár maréknyit, rendesen az övkendőjéből, illetve öléböl. Városokban lóbabot adnak a tevéknek, falvakban gyakran nem kapnak mást, mint száraz, kemény füvet vagy durraszalmát. Úgylátszik azonban, mintha legkedvesebb tápláléka a különféle fák és cserjék levele volna, legalább is észrevehető, hogy lépteiket, mint a zsiráfok, mindig a fák felé irányítják.
Nedvdús táplálék mellett a dromedár hetekig is nélkülözheti a vizet, ha nincs megterhelve és túlságosan hajszolva s ha élelmét tetszése szerint válogathatja meg. „Szomjúságot tűrő képessége” – mondja Müller Róbert – „különböző a fajta és a vidék szerint, ahol él, mindenekelőtt függ azonban az évszaktól. Igen száraz levegő mellett gyakrabban kell őket itatni, mint nedves időjáráskor. Afrikában hosszabb ideig bírják víz nélkül, mint Ázsiában. Természetesen sok függ a gyakorlástól is. A teve leginkább Szudán és a Szomáliföld nedves-forró éghajlatú tájain fejleszti ki ivást nélkülöző képességét, de ez kelet felé már csökken s a legkevésbbé nyilvánul meg Belső-Ázsia rettenetesen száraz fennsíkjain: Itt március-áprilisban nem bírja jól ki három napig víz nélkül; csak télen, mikor hóval elégíti ki magát és sík területen bírja 6–7 vagy még több napig itt ki. Az arab gyorstevékről mondja Nolde, hogy télen még nehéz munka mellett is 25, nyáron 5 napig állhatják ki víz nélkül. A kétpúpú teve kevésbbé hosszú ideig bírja a szomjúságot; forró időben biztosan csak alig tovább 48 óránál, a harmadik nap vége felé ez azonban már életveszéllyel jár. A nyugati Szaharában a tevét csak akkor itatják, ha forráshoz érkeznek, ami olykor 12 napig is eltarthat. De még itt is különbséget kell tenni tél és nyár között. Télen, ha az állat legel és pihen, el lehet 20 napig is ivás nélkül. Ha dolgozik, helyes 7–8 naponként megitatni, hogy túlságosan le ne fogyjon. Nyáron a legnagyobb forróság idején, mikor a hőmérő árnyékban is gyakran többet mutat 50 C°-nál, a meharit (egy nemes hátas-dromedár fajtát) nem lehet 3–4 napnál tovább szomjan hagyni, még akkor sem, ha nem is dolgozik. Ha ebben az évszakban gyors menetelésre fogják, gondoskodni kell, hogy legalább minden második napon megitassák az állatot.”
Ugyancsak Hartert írja fentemlített levelében; hogy a vízszükséglet nagysága többé-kevésbbé a neveléstől függ. „Az északi Szahara és az algíri fennsík tevéi, melyek csaknem mindennap ihatnak, távoli sivatagi utakra nem használhatók”. Hartert Biskrában bérelte a sivatagi útjához szükséges dromedárokat. Ezek, ha nem voltak túlságosan nnegrakva, 6–8 napig is el voltak víz nélkül, 200 kg-nyi megterheléssel a nyugati Szaharában átlag 25–35 km-nyi útat hagynak hátra megerőltetés nélkül, kivételesen azonban 45–60 km-t is megtesznek 24 óra alatt.
Régebben azt hitték; hogy a tevének e csekély vízszükségletét gyomra sajátságos képződésével magyarázhatják meg. A gyomor két első részének nagy sejtjeit víztartóknak nézték s némely útleírásban olvasható, hogy a sivatagi utazók a legvégső szükségben tevéik gyomrában még találhattak vízkészletet. Sivatagban megőszült vezetőknél kérdezősködtem eziránt – mondja Brehm –, de egy sem tudott ilyesmiről, sőt még mesélni sem hallotta. Hartert is „mesének tartja a gyomorban felraktározott ivóvíz históriáját”. Ámbár, legalább is Ázsiára vonatkozólag van a dolognak némi alapja. Ludwig Emil 1915 májusában a „Berliner Tageblatt” hasábjain közöl egy vázlatot az Emden legénységének pusztai útjáról, vezető tisztjeik jelentései alapján: Beduinok támadták meg a katonákat s három napig víztelen vidéken táboroztak miközben a szomjúságtól rettenetesen szenvedtek. „Az arab zsandárok” írja, „a meglőtt tevének egyszerűen átvágták a nyakát s azután megitták a gyomrukban található sárga vizet. E fickók biz mindent kibírnak.” Meiszner az „Orientalische Literaturzeitung” 1916-i évfolyamában különböző, egymástól független, teljesen megbízható nyugatázsiai tudósítások összeállítását közli, melyek több mint 2500 évre nyúlnak vissza. Lehetséges tehát, hogy a teve gyomrában levő víz felhasználása, mint utolsó mentőeszköz Nyugat-Ázsiára korlátozva megmaradt. Valóban mulatságos látvány, ha szomjas tevék víz közelébe jutnak. Fejüket magasra emelik, félig lehúnyt szemmel szimatolnak a levegőben, füleiket hátra szegik és hirtelen teljes erejükből futni kezdenek. Ha elérik a kutat, odatolakodnak és átadják magukat az ivás élvezetének. Hasuk e közben szemlátomást feldagad s a továbbmenetelnél a gyomorban felhalmozott víz kotyogó hangot ad. Ha elegendő víz van, a keletszudáni arabok a kisebb itató-tócsákban sót oIdanak fel és odahajtják tevéiket. A só erősen fokozza a nemes állatok étvágyát s ezek nemsokára igen csinos púpot növesztenek.
A pusztán és a sivatagban született tevék sokszor kiváló futók s ennek következtében képesek oly nagy távolságokat befutni megszakítás nélkül, mint egy más háziállat sem. A teve lépései látszólag igen esetlenek, csak lassan vagy futva tudnak haladni; az idomított hátastevénél csupán ez a lépésben haladás könnyed és csinos igazán. A közönséges járás különös támolygás s e mellett a teve minden lépésnél a fejét feltűnően előre-hátra mozgatja. Ha valóban sikerül ügetésre bírni és az állat jó fajtájú, mely megszakítás nélkül tartja a megkezdett íramot; úgy a nehézkes lény könnyednek és szépnek látszik. Afrikában a könnyű és idomított hátastevéket „hedjin”-nek vagy zarándok-tevének, a rajta ülőt pedig „hedjan”-nak hívják, de e néven elsősorban is, a tulajdonképeni futárokat értik. Az ilyen futárok rövid idő alatt caaknem hihetetlenül nagy útakat tesznek meg. Híresek az Esneh közelében, Felső-Egyiptomban tenyésztett dromedárok, de a valóban felülmúlhatatlan keletszudáni bisarin még nagyobb hírű. Egy ilyen hedjinen menekült Mohammed Ali s egy végben tette meg a Kairótól Alexandriáig terjedő 176 km-es utat 12 óra alatt. Egyiptomban és Núbiában azokat a dromedárokat, melyek a karavánutakon naponta tíz mahhadát vagy megállóhelyet hagynak hátra; egyenesen tizesnek (aasari) nevezik és joggal értékelik magasra, mert egy mahhada rendszerint 10–14, sőt 18 km-nyi távolságra is fekszik a másiktól. Ezt a menetet bármilyen jó ló sem bírja ki. Kezdetben bizonyára nagyobb az ügető ló sebessége, mint a tevéé, az előbbi azonban nemsokára messze elmarad, míg a teve azután is egyformán üget tovább. Ha a hátastevének déli időben pihenőt adnak, habár ezenkívül kora reggeltől késő estig hajtják is, az állatot ügetésben lehet tartani 16 órán át s így kényelmesen megtesz 140 km-es utat. Egy jó teve, melyet rendesen etetnek-itatnak, az ilyen megerőltetést pihenőnap nélkül is kibírja 3–4 napig s ezalatt több mint 500 km-t is megtehet.
Más az átlagos és a teherhordó tevék munkabírása. Amaz kedvező esetben félszáz akkora utat tesz meg, mint a hátasteve, rendszerint azonban naponta csak 60 km-t, emez legfeljebb 160 kg-nyi teherrel Williams J. szerint, átlag 4 km-t óránként, de egyfolytában 12 óráig, sőt kivételesen még tovább is bírja a menetet. Az egyiptomi dromedár-hadtest, bizonyos tekintetben „lovasított gyalogság”, melynek legénysége gyalogosan harcol, csak olyan külön kiválogatott könnyű és erősfajta állatokat használ, melyek ügetve 4–4.5 perc alatt tesznek meg egy kilométert s naponta átlag 8, kivételesen 10 órát menetelnek. Az állatok ilyenformán 112–120, az egyedül ügető akár 160 km-t is megtesz naponta. Ezt a menetteljesítményt a dromedár egymásután 4–6 napig bírja s e mellett lovasán és annak teljes felszerelésén kívül, még 4 napra való vizet és élelmet is visz. Ha lovasa siettetni akarja haladását, csak nyelvével csettint vagy pálcájával üt rá. Jó tevének elég ez a serkentés. Egyes karavánoknál az állatok csengőket vagy kolompokat viselnek, hogy csilingelésüknek örüljenek. Állítólag az ének is vidítja őket. Jóllehet keleten a sivatagi utakon megterhelése átlag nem több 150 kg-nál, néha mégis jóval többet raknak rá. Nachtigall szerint a középső Szaharában 200 kg még nem a legnagyobb súly a ugyane szerző szerint a dzsellabák állataikat akár 400 kg-mal is megterhelik a Dongola–Dar-Fur közti úton. Az egyiptomi kormány, hogy meggátolja a tevék túIterhelését, a felrakható legnagyobb terhet kereken 200 kg-ban állapította meg.
Az arab a jó dromedártól három félét követel még; puha legyen a háta, ne kelljen vele szemben ostort használni s a felkelés- és lefekvésnél a teve ne ordítson. Csak az tudja, hogy ez mit jelent, akinek sok dolga volt már tevékkel. A közönséges teherhordó teve a legrettenetesebb minden lovagolható állat közt. Ha lépésben halad, lovasát sajátságos ívben, mozgó kínai figurához hasonlóan dobálja ide-oda. Egészen más, mihelyt ügetni kezd. A beálló váltakozó mozgásnál az oldalsó ide-oda himbálódzás megszünik s ha a lovas ügyesen hátra dől nyergében, a még mindig heves lökéseket éppúgy nem érzi, mintha lovon ülne. Ha erősen felbőszítik, vágtatásba kezd. Ugyan nem képes ezt sokáig kitartani, de nem is szükséges, mert a nem egészen biztosan ülő lovasa már az első percben rendszerint a földön fekszik. Ez okból az arab úgy szoktatja hátastevéjét, hogy az csak ügetve járjon.
Sík vidéken felnőtt dromedár hegyes vidéken csak korlátolt mértékben használható, mert a hegymászás igen nehezére esik. Nevezetesen hegynek lefelé, a test magasan fekvő súlypontja miatt, csak a legnagyobb óvatossággal haladhat. A legelőn néha mégis látni a tevét valóban a lehetőségig esetlenül – tovább mászni. Vízben még ügyetlenebbül viselkedik az állat. Már akkor is őrültként ugrál, ha csak ivásra hajtják a vízbe, a dolog azonban sokkal rosszabb, ha nagy folyón kell átkelnie, mert nem tud úszni és mégis úszva kell egyik partról a másikra vinni, mert a kompok többnyire igen kicsinyek ahhoz, hogy az esetlen teremtést fölvehessék. Ezért rákényszerítik, hogy a vízbe menjen, a jármű oldala mellett fejénél és farkánál fogva a víz fölött tartják s ilymódon hurcolják át a máik partra.
A dromedár hangját nem lehet leírni. Különös torokhangok és nyögés, kurrogás, dörmögés és ordítás a legsajátságosabb módon váltakoznak nála. Érzékei közt állítólag a hallása a legfejlettebb. Látása ennél sokkal alacsonyabb fejlettségű, míg szaglása biztosan rossz. Tapintása ezzel szemben finomnak látszik, valamint, olykor legalább, izlése is. A tevét általában tompaérzékű állatnak tarthatjuk, melynek csökönyössége a vele való érintkezést nehéz türelempróbává teszi a gyakorlatlan európai ember részére. Ezt csak az érti meg, kit a teve már levetett, lábaival megtiport, megharapdált s akitől a sivatagban elfutott, miután napokon és heteken keresztül minden órában csodálatraméltó állhatatossággal és kitartással bosszantotta és aki az állattal szemben minden javító és fegyelmező eszközt kimerített.
Ehhez járul még, hogy a teve kigőzölgéséhez képest még a bakbűz is jó illatnak látszik, hogy ordításával éppúgy gyötri az ember fülét, mint bűzével az orrát a hosszú struccnyakán ülő mondhatatlan ostobán kinéző fejének kényszerített látványával a szemet. De ha az állatot az ember megelőzőleg megfelelő bánásmódban részesíti, jobb tulajdonságokat is tanusít. Jannasch írja déli Marokkó dromedárjairól, hogy: „az állatok szépen és gyorsan haladnak, úgyhogy még megterhelten is elég fáradságába kerül egy erős embernek, hogy velük lépést tartson. Okosak és finom a szimatjuk. Feltünő dolgot nagyobb távolságról észrevesznek, mint a bámulatos éleslátású arabok, mely utóbbit pedig sokszor volt alkalmunk megcsodálhatni. Az állatok gazdáik minden szavát követték, megálltak, lépésben mentek vagy ügettek, lefeküdtek és felálltak a jobbra vagy balra fordultak a nélkül, hogy segítségre lett volna szükségük. Az öregebb állatok kantár vagy póráz nélkül haladtak, a fiatalabbaknak halfából volt ilyen szorosan a szájuk köré csavarva. Csak akkor ordítottak hangosan s mutattak bosszúságot, ha megterhelték őket. Menet közben óvatosak voltak, szüntelenül a vidéket kémlelték a mihelyt valami feltünő mutatkozott, megálltak. Mértékletesség, türelem és munkásság a főjellemvonása e pusztai és sivatagi állatoknak, melyekből a pusztai araboknak pompás, gondosan ápolt példányaik vannak. Egyszer sem volt sebes vagy feltört a hátuk, mint oly sok másnak, melyeknek ezreivel később az Anti-Atlasz- és Atlasz-hegység vidékén találkoztunk”
Párzása idején a dromedár egyenesen visszataszító. Ez az időszak északon január és március közé esik és 8–10 hétig tart.
A hím ebben az időben lármás, ordít, harap, rúg és üt társai és gazdája felé, nyugtalan s gyakran annyira dühöng, hogy balesetek elkerülése végett szájkosárral kell ellátni. Brehm egyik tevehajcsárját bénává harapta egy ilyen örjöngő teve. A dühöngő állat, míg ez terhét felrakta rá, jobbkarját elkapta s könyökét egyetlen harapással szétroncsolta s az ember egész életére nyomorékká lett. Ismerünk eseteket, mikor a tevék harapásukkal embereket öltek meg.
Az állat nyugtalansága a párzás ideje alatt még csak fokozódik. Elveszti étvágyát, fogait csikorgatja s mihelyt egy társát látja; nagy, undok hangzacskóját torkából kiereszti és e mellett a legvisszataszítóbb módon csuklik, gurgulyázik, morog, ordít és nyög. A hangzacskó fiatal hímeknél még nem annyira fejlett, hogy kijöjjön a szájüregből; öregeknél 30–36 cm hosszúságot is elérhet s fölfújt állapotban emberfej nagyságú. Gyakran látni a száj mindkét oldalán hangzacskókat, rendesen azonban csak az egyik tünik elő az egyik oldalon. Fölfúvásnál az állat fejét előreveti s levegőt fúj a sajátságos zacskóba, melyen ilyenkor a sokszorosan szétágazó erek élesen tünnek elő. Belélegzésnél a hólyag ismét kiürül s csupán egy kerekded bőrzacskónak látszik, melyet az állat azonnal visszahörpent szájába, hogy nemsokára ismét kilökje. Egy hím 6–8 nőstényhez elegendő. A nőstény 11–13 hónap mulva egyetlen fiat szül. Ez ugyan élete első napjától kezdve egy kis szörnyalak, de mint minden fiatal állat vídám és bohókás. Nyitott szemmel jön a világra a testét meglehetősen hosszú, sűrű, lágy és gyapjas szőr fedi. Púpja nagyon kicsi és kérges helyei még alig látszanak. Nagysága jóval meghaladja az újszülött csikóét: körülbelül 1 méter magas, de egy hét mulva már tetemesen nagyobb. További növekedése alatt gyapja sűrűbbé és hosszabbá lesz. Mihelyt megszárad, követi anyját, mely odaadással szereti. Ha két nőstény csikaikkal összejön; a fiatalok szeretetreméltó módon játszanak s az öregek tetszésüknek dörmögéssel adnak kifejezést. A teve több mint egy évig szoptatja fiát s ez idő alatt a rendesnél nagyobb bátorságot tanusít, amennyiben alkalomadtán erejéhez képest védi magzatát. Az anya csak a saját kölykével törődik, ellenben idegen csikóval sohasem.
A csikókat az arabok a második év kezdetén választják el. Egyes helyeken ezt úgy érik el, hogy a fiatal teve orrsövényén egy mindkét végén kihegyezett fát szúrnak keresztül. A hegyes fa csiklandozza vagy meg is sebesíti a nőstény tőgyét s ezért ez maga kergeti el kölykét. A Pisa melletti San Rossore tenyésztelepén – Lombardini szerint – különös fogást alkalmaznak, hogy elválasszák a fiatalokat; az öregeket egyszerűen megnyírják s a fiatalok ettől kezdve nem tudják többé anyjukat megismerni. Pár nappal az ellés után a nőstényt ismét munkára fogják s a fiatal szalad utána. Az utazásokra magukkal viszik az elválasztott fiatal tevéket is, hogy korán hozzászokjanak az út fáradalmaihoz. Szépségük szerint osztályozva, harmadik évüktől kezdve lovaglásra vagy teherhordásra nevelik. Ott, ahol sok teve van, csak az ötödik évükben terhelik meg őket először, míg tevében szegény vidékeken már a harmadik évük után munkára szorítják. A hátastevéket gyermekek idomítják. A fiatal tevére könnyű nyerget tesznek a az orrára hurkot vetnek. Az ifjú lovas nyeregbe ül és ügetésre hajtja az állatot, de mihelyt vágtatni kezd, megfékezi, lefekteti és megveri; ha lépésben megy, kiabálással vagy korbácsütéssel serkenti, míg csak meg nem szokja, hogy ügetve járjon, mikor lovasa rajta ül. Negyedik éve végével hosszabb utakra is használják.
A jó teve ára vidékek szerint ingadozik. Ez az összeg csaknem mindenütt körülbelül egyenlő a szamár árával; bár a jó szamár Szudánban jelentékenyen többe kerül, mint a legjobb teve.
A teve különféle betegségeknek van alávetve, de ezek csak az alacsonyabb szélességi fokok alatt lépnek fel járványszerűen. Egy karaván tevéi közt – mondja Nachtigall – „a náthaláz egy faja járványosan lépett föl” s hozzáteszi, hogy az állatok általában „többféle könnyebb vagy súlyosabb tüdőbetegségnek vannak kitéve, a nélkül, hogy ez olyan félelmetes dolog lenne, mint várni lehetne oly állatoknál, melyek egészségük legkisebb zavaránál hihetetlen gyorsan leromlanak s a legkönnyebbnek látszó betegségtől is közel vannak a halálhoz.” Szudánban állítólag egy légy okoz közöttük nagy pusztítást. Junker W. szerint e „szurreta” nevű légy, mely egyébként nem tévesztendő össze a csecse-léggyel, már Marebnél előfordul s az összes háziállatokra, de leginkább a dromedárokra veszélyes. A betegségeik következtében tönkrement tevéknél jóval több pusztul el a hivatás útjain s a legkevesebb a levágottak száma. Öreg tevék husát egyesek keménynek és szívósnak tartják. Nachtigall szerint valami sajátságos íze van, melyet azonban 6 elég hamar megszokott. Könnyen emészthető a Bornuban igen kedvelt is. Williams J. a fiatal teve húsát csemegének mondja. Bőréből sátorfedőket s mindenféle eszközt készítenek, bár ez nem valami tartós. Szőrét erős szövetekké dolgozzák fel.
Teje oly sűrű és zsíros, hogy élvezhetetlen s e miatt nem igen használják, viszont ürüléke sokféle alkalmazást nyer. Pusztai utazásoknál, hol hiányzik a tüzelőfa, reggelenként összegyüjtik a kemény, száraz ürülék apró, gömbölyű, diónagyságú darabjait s a legközelebbi estén tüzelőül használják. Egyiptom fában szegény vidékein gondosan összeszedik a teve trágyáját, éppúgy, mint a marha, a ló és a szamár ürülékét, kerek lepényekké gyúrják s a napon megszárítva elraktározzák tüzelőanyagnak.
A kétpúpú teve (Camelus bactrianus L.)
Közép- és Kelet-Ázsiában a kétpúpú teve csaknem ugyanazt a szerepet játsza, mint a dromedár a fentebb említett vidékeken. A dromedártól két púpja különbözteti meg, melyek közül az egyik a marján, a másik a kereszttáján emelkedik. Testalkata nehézkes és esetlen, méretei nagyobbak, szőrözete sokkal dúsabb mint a dromedáré, színezete emezénél rendszerint sötétebb, általában sötétbarna, nyáron vöröses, bár akad fehér is.
A kétpúpú tevét Közép-Ázsia pusztai vidékein tenyésztik. Az állat a Kína és Dél-Szibéria, vagy Turkesztán közötti forgalmat bonyolítja le. Bokharában és Turkméniában helyét lassanként a dromedár foglalja el s ott, ahol a steppe sivatagi jelleget ölt, teljesen ki is szorítja. A kétpúpú teve nyugat felé mégis Kis-Ázsiáig és Dél-Európáig előfordul, míg keleten Mongólián és Mandzsúrián át egész Észak-Kínáig elér. Itt körülbelül a 40. szélességi fok képezi elterjedése déli határát. Tibet fennsíkján teljesen hiányzik. Előfordulásának északi határát általában az 50. szélességi fok képezi, ámbár a transzbajkáli steppéken az 55. fokig is elér, hol már a rénszarvassal találkozik. Bár a kirgízek nagyrabecsülik, tenyésztését mégis jobban elhanyagolják, mint a steppe többi háziállatáét s aránytalanul kevésbbé használják, mint a lovat; a keletázsiai mongoloknál époly fontos, mint az araboknál a dromedár. Nem sok, de jól megkülönböztethető fajtáját ismerik, melyeknek sajátságai szigorúan megmaradnak. Mongólia legnagyobb kétpúpú tevéit Chalcha tartományban tenyésztik.
Megterhelt kétpúpú tevék.
Hátas tevék.
Kétpúpú teve (Camelus bactrianus L.).
A vad teve Ázsia legbelső részén fordul elő; ez a vidék a Tarimtól, Lob-Nortól és Chamitól déli Dzsungáriáig, Manar- és Gutsentől egészen India északnyugati részéig terjed. Przewalsky, aki e vad tevéket fölfedezte, eredeti vad állatoknak tartotta őket. A vad és a szelíd közti különbséget ő a következőkben adja: a vad tevénél hiányzik a mellső láb térde alatti kérgesedés, púpjai csak félakkorák s a tetejükön levő szőr rövidebb, mint a szelíd tevéé. A gyapjú színe minden vad tevénél egyforma, vöröses homokszín, míg ez a szelídeknél elég ritka. A vad tévének szürkébb az orra és fülével egyetemben rövidebb, mint a szelídeké: De Przewalsky bizonyítékait nem tekinthetjük elégségesnek. A púp nagysága erősen függ a fajtától s az állat jóltápláltságától. A kétpúpú teve színe is igen különféle lehet fajtánként. A térd kérgességének hiánya arra vezethető vissza, hogy nem kell letérdelniök, mint a szelíd tevének. Ezenkívül Nolde említ dromedárfajtákat is, melyeknél a térd kérge hiányzik. Így tehát elfogadhatjuk Sven Hedin és Littledale véleményét, akik ezen állatokat csak elvadult tevéknek tartják. Nevezett szerzők arra utalnak, hogy a számos romváros után ítélve, Közép-Ázsia mai pusztáin egykor virágzó országok lehettek. Az itteni vad tevék tehát leszármazottjai lehetnek azon tevéknek, melyek gazdátlanokká lettek, mert uraik – hazájuk fenyegető elhomokosodása elől – elmenekültek.
Ámbár mondhatni, hogy a szelíd kétpúpú teve természete és tulajdonságai megegyeznek a dromedáréval, mégis tagadhatatlan, hogy jobbindulatú, mint ez. Könnyen engedi befogni magát, jószívvel hallgat gazdája parancsára, minden nehézség nélkül, csendes morgással vagy hangos ordítással fekszik le, magától megáll ha a teher a hátán elmozdul. De azért teve marad a szó teljes értelmében. Eltekintve igénytelenségétől, erejétől, kitartásától és állhatatosságától, keveset mondhatunk dícséretére. Szellemi képességei époly alacsony fokon állnak, mint a dromedáré; époly ostoba, közönyös és gyáva, mint amaz. Przewalsky szerint néha a lába előtt fölugró nyúl is halálos félelembe ejti. Elszörnyedve ugrik félre, eszeveszetten rohan tovább s a többiek mind követik, a nélkül, hogy tudnák miért. Az úton egy nagy fekete kő, egy halom csont vagy egy leesett nyereg annyira megrémíti, hogy minden józanságát elveszti s egy egész karavánban zűrzavart okoz. Ha farkas támadja meg, védekezésre nem is gondol, ámbár támadóját egyetlen rúgással elejthetné; mégis csak köpköd feléje s teletorokból ordít. Még a holló is bántalmazza az ostoba teremtést, hátára száll s csőrével a nyeregtől feltört, félig behegedt sebeit felszakítja vagy szétmarcangolja púpját a nélkül, hogy az állat a köpködésen és ordításon kívül egyebet tudna ellene tenni. Kivételt képeznek e szabály alól a párzó hímek, melyek oly dühöngők lehetnek, hogy láncra kell őket kötni s így védekezni ellenük. A párzási idő elmultával ismét- jámbor vagy közönyös és buta lesz a hím is.
Dús legelőn a kétpúpú teve sem tenyészik jól, ellenben oly steppenövényeket kíván, melyek alig felelnek meg más állatoknak, például ürmöt, hagymát, különféle cserjék hajtásait s ehhez hasonlókat, de ha erősödni akar vagy erejét megtartani, akkor leginkább sós növényeket igényel. A só nélkülözhetetlen szükségletei közé tartozik: élvezettel issza a steppe vidékek sótartalmú vizét a mohón és nagymennyiségben nyalja föl a tócsák szélén kivirágzó sót is. Ha a sót nélkülözi, lesoványodik, még az egyébként neki legmegfelelőbb legelőn is. Ha éhség kínozza, mindent felfal, amihez csak hozzájuthat, így Przewalsky szerint akár bőrszíjakat, nemeztakarót, csontot, állatbőrt, húst, halat és egyebet.
Párzási ideje február és április közé esik. A nőstény 13 hónap múlva hozza világra fiát. Az újszülött oly gyámoltalan, hogy élete első napjaiban gondosan kell támogatni a anyja emlőjéhez fektetni, de nemsokára minden útjára követi hűségesen oltalmazó anyját. Születése után pár héttel már enni kezd s most már időnként el is választják anyjától, melyet épúgy fejnek; mint a pusztai csordák egyéb állatait. A második évben keresztül szúrják a csikó orrát s az így támadt lyukba zablafát dugnak, mert ettől az időtől kezdődik idomítása. Harmadik életévében rövidebb lovaglásokra, a negyedikben könnyebb terhek hordására használják; ötödik évében már meglett, munkaképes állatnak számít. Jó bánásmód mellett 25 évig is szolgálhat.
Hogy a nyereg törését elkerüljék, mindkét púpjára pokrócokat tesznek s csak erre a többnyire párnázott nyerget, melyhez zsinegekkel erősítik a málhát. Egy erős kétpúpú teve 220 kg teherrel, vagy ha igen erős, még 50 kg-mal több megterhelés mellett 30–40 km-t tesz meg naponta, de félakkora teherrel ügetve ennek csaknem a kétszeresét is. A szomjúságot nyáron 23, télen 5–8 napig is elviseli, félannyi ideig panasz nélkül tűri az éhséget is a hosszabb utakon csak minden 6–8 napban igényel 24 órai pihenőt. Mongóliában csak kivételesen terhelik meg nyáron, a kirgízek lakta steppéken legfeljebb a jurtának más táborhelyre való szállítására használják, télen azonban úgy itt, mint amott, nehéz munkát követelnek meg tőle. A Peking és Kiachta közti úton csak az egyhónapig tartó utazás végén adnak neki 10–14 napos pihenőt s ilyenkor megszakításokkal az egész télen át, tehát 6–7 hónapon keresztül dolgoztatják, a nyugati steppéken azonban sohasem erőltetik meg ennyire. A vedlés kezdetével – márciustól – itt is, ott is amennyire lehet, kímélik; miután szőre nagyobb része kihullott vagy kifésülték, pokrócokkal takarják be az állatot s pihenéskor állandóan erre fektetik, hogy meg ne hüljön. Ezen idő alatt, sőt keleti Mongóliában az egész nyáron át, a lehető legnagyobb szabadságot adják neki, kedve azerint szabad a steppén legelnie s csak a nőstényeket, melyeket naponta ötször fejnek, terelik össze esténként a jurta közelében. Ez a szabad élet az állatnak különösen kedvére való. Elvesztett erejét a magaválasztotta legelő gyorsan helyre pótolja s büszkén lépdel be; mikor tavasszal csaknem csupasz bőrét ismét befedi újonnan nőtt szőre. A kirgíz steppén egyébként nemcsak teherhordásra használják, hanem egyesével vagy párosával igavonásra is, míg futóhomokos vidékeken a postalovak munkáját végzi. Moser H. az ilyen postajáratok lassúságára nagyon panaszkodik s írja, hogy: „A kétpúpú teve csak lépésben megy; a mellett oly rettenetes lármát csap, mely idővel az embert idegessé teszi a miről csak az tud fogalmat alkotni magának, kit az ilyen tevék általi fuvarozás ritka szerencséje ért”.
A kétpúpú tevénél a sikeres bánásmódhoz természetének pontos ismerete, bőséges tapasztalat és elpusztíthatatlan türelem szükséges. A kirgízek és mongolok legkényesebb háziállatuknak tartják s egészségéért állandó gondjaik vannak. Amilyen kevéssé fél a tél jeges hóviharaitól, amily erősen ellenáll ebben az évszakban a hosszabb utazások minden viszontagságának, époly könnyen mehet tönkre nyáron, ha kedvezőtlen behatások érik. A nappali hőség s az éj hüvössége egyaránt veszedelmes lehet rá ilyenkor. Télen még hosszabb utazásoknál sem nyergelik le, hanem mihelyt a megállóhelyre érnek és terhét levették, nyereggel és szerszámmal együtt legelőre hajtják; nyáron ellenben még könnyebb szolgálat mellett is mindig le kell szerelni a nyerget, hogy a feldörzsölt sebeket elkerüljék; de a lenyergelés csak akkor történhetik meg, ha az állat már teljesen lehült, mert különben bizonyosan meghülne és tönkremenne. A túlterhelést nem bírja el. Társaságkedvelése következtében a karavánnal tart, míg ereje bírja, de ha a kimerüléstől mégis lefekszik, nincs az a hatalom, mely újra lábra állíthatná. Ilyenkor a legközelebbi jurta gazdájára szokták bízni s csak később – ha hosszabb pihenés után ismét erőre kapott – viszik el tőle.
A kétpúpú tevét minden hibája dacára a leghasznosabb állatok egyikének tarthatjuk azok közt, melyek az embert szolgálják. Szolgálatai minden tekintetben oly fontosak, hogy semmi más háziállat sem pótolhatja őt. Szőrét, tejét, bőrét és húsát egyaránt használják, kocsiba fogják és teherhordásra alkalmazzák. Átutaznak vele víztelen, kopár steppéket, hol a ló már felmondaná a szolgálatot, megmásznak 4000 m-en felüli hegységeket, hol már csak a jak bírja ki. A puszta emberének társa a ló, de szolgája a kétpúpú teve.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages