3. Amerikai szarvasok (Odocoileus Raf.)
3. Amerikai szarvasok (Odocoileus Raf.)
Az őzhöz számos amerikai szarvas hasonlít, ezeket az amerikai szarvasok (Odocoileus Raf.) nemében foglalhatjuk össze. Nemcsak a láb- és koponyafelépítésben hasonlítanak az őzhöz, hanem közülök soknak a szájrajzolata és az agancsfelépítése azonos. Mint az őzeknek, ezeknek sincs szemboguk, agancsaik villásan elágazók. Az idősek egyszínűek, a fiatalok többnyire foltosak. Az orrukon a fényszáj nagy. Elterjedési terüIetük Amerikában a 60-ik északi szélességtől le egész Patagóniáig van.
a) Pampaszi amerikai szarvasok (Blastoceros Wagn.)
Az alnemek közül legjobban hasonlítanak az őzhöz. Az agancs főágai egyenesen felfelé állók, a végük felé elhajlók; teljesen szabályosan villásak. Mirigyek a hátsó lábszáron hiányzanak, a felső szemfogak a hímeknél megvannak. A farkuk rövid.
A pampa-szarvas (Odocoileus bezoarticus L.)
[Más neve: campestris.]
A délamerikai szarvasok közül a legismertebb a pampaszarvas vagy guazuy, ezt világos színéről a brazíliaiak Veado branco-nak (fehér őz) hívják. Családjuk tagjai közt középnagyságú, 1.1–1.3 m hosszú állat; farka 10 cm; marjánál 70 cm, keresztcsontnál 75 cm magas. Szőre tömött, érdes, szakadós és fényes. A felső és külső felén világos vörösesbarna vagy fakó sárgásbarna, oldalain, a torkánál és a végtagok belső részein a legvilágosabb, feje sötétebb, gyakran a feje tetején fekete folt van. Háta közepén és a nyakszirt alján egy-egy szőrfogó van. Az alsórészek, mint az áll, torok, szügy és a hosszanti sáv a comb belső részén piszkosfehér, a has, a comb hátsó része; a farka alsó része és a vége tisztafehér, fülei kívül világos vörösesbarna, belül fehér. A szemet és a rózsatövet fehér gyűrű veszi körül és fehér foltok vannak a felsőajak végén is. A fiatalok világosabb színűek és egész sor fehér petty van a hátuk két oldalán és egy másik a váll és a comb között. Ennek a szarvasnak agancsa emlékeztet a mi őzünkre, hatágú, de vékonyabb, finomabb és a bogaik is hosszabbak, az alsó bog mélyebben beillesztett. Sohasem osztott. Néha olyan agancsot is találunk, amelynek ágából az elülső részen még egy második bog is ágazik ki. Az agancs hossza néha 25 cm-nél is hosszabb, de 35 cm-es már kivétel.
Pampaszarvas (Odocoileus bezoarticus L.).
Brazília, Paraguay, Uruguay és Észak-Argentina nyilt pusztáin otthonosak. A pampa-szarvas a mocsarakat és erdőket kerüli, legszívesebben a puszták magasabb területén tartózkodik, ahol legbiztosabban érzi magát. Párosan vagy kis csapatban él; a vén bak elkülönül. Nappal, a déli órákon kívül, a magas fűbe rejtőzik. Érzékei élesebbek, mozdulatai gyorsabbak és ügyesebbek, mint sok más szarvasé. Csak a nagyon gyors ló éri be. De ha némi előnyhöz jut, a legjobb lovas sem érheti el. Röviddel a nap lemente után legelni megy és egész éjjel csatangol. Csak egy borjat ellik, vagy tavasszal, vagy ősszel és ezt pár nap mulva a bakhoz vezeti; mindkét szülő jól gondját viseli a kicsinek. Mihelyt veszély fenyegeti, elbujtatják a magas fűben, maguk mutatkoznak a vadász előtt, a borjú nyomától elcsalják és nagy kerülővel térnek vissza újra a kicsinyhez. Ha elfogják a kis borjút, az öregek, ha a kutyák nem üldözik őket, sohasem távoznak messzire a vadásztól, hanem nyugtalanul nagy körben kerülgetik, s egész lőtávolba közelednek feléje, ha a borjú mekegő hangját meghallják. Ilyen szarvaspár egyszer félóra hosszat követte Renggert, aki ilyen borjút zsákmányolt.
A fogságba jutott fiatal rendkívül szelíd, megismeri a ház összes tagját, mindenüvé követi őket, hívásuknak szótfogad, játszik velük, megnyalja kezüket és arcukat. A kifejlett állat, nevezetesen a párzáskor, nagyon kellemetlen, fokhagymaszagot áraszt, ez oly erős, hogy meg lehet érezni ott, ahol a hím félórával előbb tartózkodott. Ez a szag hosszú ideig érezhető azokon a tárgyakon, amelyeket az állat megérintett, az agancson még évek mulva is.
A guazuy-t hajtóvadászaton szokták elejteni. Néhány vadász lóháton félkörben áll fel a mezőn, várja a vadat, amelyet kutyákkal hajtanak feléjük. Amint egyik eléggé közelükbe ér, a vadász hirtelen feléje ugrat és a pányváját agancsára vagy lába közé dobja. Ha hosszan üldözik, úgy tesz, mint a mi őzeink, gyakran oldalt ugrik, hogy a kutyákat a nyomról elterelje, és végül ahol magas füvet talál, ott meglapul. A végszükségben bátor a kutyával és az emberrel szemben, agancsaival és első lábaival védekezik. Ha a pusztán elővigyázattal átlovagolnak, az is megtörténik, hogy a guazuy-t felriasztva, lóról lőhetik le; Bornmüller írja, mikor a szarvasra a földön csúszva cserkésznek, annak a kíváncsiságát hasznukra hajthatják, mert gyakran a szarvas a lövésre készen feléje közeledő vadász felé lépked. Bornmüller így sok szarvast ejtett el. Neumann P. közlése szerint Argentinában az előrehaladott földmívelés folytán a pampa-szarvasállomány a pusztulás felé halad. Az emberen kívül ennek a vadnak csupán a pumától kell félnie. A fiatal állat húsa kellemes ízű, az öreg sutáé kissé rágós, a baké pedig szaga miatt teljesen élvezhetetlen. Bőrét kicserezve lótakarónak és ágybetétnek használják. Az állatkertekben a pampa-szarvas ritka, egyáltalában még a hazájában is az állományuk a folytonos üldözésük folytán már nagyon megritkult és korlátozódott.
b) Mocsári amerikai szarvasok (Dorcelaphus Glog.)
A mocsári amerikai szarvas (Odocoileus dichotomus Ill.)
[Más neve: paludosus.]
Ellentétben az előbbiekkel, a mocsári amerikai szarvas, mint a neve is mondja, a mocsaras erdők és a dzsungelek lakója, amelyek Brazília folyóit szegélyezik. Itt él 5–6-os csoportokban. Ez a legnagyobb délamerikai szarvas, alig áll nagyságra a mi szarvasunk mögött, de karcsúbb. Az agancsai nagyok, mindkét végen a villák, valamint az alsó külső bog is elágazik. A rendes a tizes agancs, de ettől elütő számú agancsok is vannak. Már a nyársasnak különleges ellapított nyársa van, amely az agancs későbbi villás elágazására utal.
Mocsári amerikaiszarvas agancsa.
Mocsári amerikaiszarvas (Odocoileus dichotomus Ill.).
A hosszú, merev szőr a háton és a nyakon nem örvényes, mint az előbbieknél. Színezete nyáron gesztenyebarna, télen jobban barnavörös, oldal felé világosabb. A végtagok alsó fele fekete. A has, a combok belső fele, a mell, az áll, a fülek belseje, a fültő, egy vonal a szem felett vagy egy kör körülötte fehér; az orr fényszája körül egy sáv és az alsó ajak fekete A fiatalok nem pettyesek. A hasonló életmód ugyanolyan mocsaras területen, amint Heck is kiemeli, a mocsári amerikai szarvas külsejét hasonlóvá teszi az afrikai mocsári antilopéhez: a szarvasnak ugyanolyan vékony, túlhosszú lábai lesznek, amelyen a test egészen sajátszerűen ide-oda imbolyog, ugyanolyan hosszú, hegyes, a járásnál egymástól messzire elállók a patái, ugyanolyan durva, kissé kuszált a szőrtakarója. Sajnos, ezt a szép mocsári amerikaiszarvast is csak nagyon ritkán találjuk meg állatkertjeinkben, és ami még sajnálatosabb, csak nagyon kevéssé kitartónak mutatkozik.
c) Virgíniai amerikaiszarvasok (Odocoileus Raf.)
Észak-Amerikában és Dél-Amerika északi részében élnek a virgíniai amerikaiszarvasok. Díszes és bájos állat; feltűnik úgy testének felépítésével, mint a bak agancsával. Alakja karcsú, nyaka és feje hosszúkás, lábai közepes hosszúságúak, de gyöngék, farka elég hosszú és alul is szőrös. A hátsó Iábszáron legtöbbször van mirigye és szőrpamatja. A felső szemfogak hiányzanak. Az agancs villásan elágazó, ívalakban hátulról kifelé és előre görbül, és felső élükön több vagy kevesebb bogot viselnek. A szembog, a jég- és a középbog hiányzik, de majdnem az agancs alsó részén egy ág fejlődik, amely azonban a most felsoroltak egyikének sem felel meg. Ez a virginiai amerikai szarvasnál a negyedik ág gyanánt nő, nem pedig a másodiknak, mint az óvilági szarvasoknál a szembog; Dél-Amerika északi részén élő néhány rendszerint ideszámított szarvasnál ellenben, mint a honduraszi és panamai Odocoileus nemoralis H. Sm.-nál tényleg a fejlődés szerint a második bognak felel meg. Mivel ezen féleségeknél sohasem találunk nyolc ágnál többet, némelyek azt indítványozzák, hogy ezeket, mint Cariacus Less alnemet a tulajdonképpeni virgíniai amerikaiszarvasoktól, amelyek 10–14 és több ágúak, válasszák el. Megjegyzendő még, hogy ezek a virginiai amerikaiszarvasok dél felé mindig kisebbek lesznek. Egyik törpeféleség, Odocoileus mexicanus Gm. – csak 6 ágú aganccsal – DéI-Mexikóban él. A kicsi és déli fajok legtöbbjénél az agancs előrehajlata majdnem hiányzik. A legdélibb képviselőjét (O. peruvianus Gray) Peruról nevezték el.
A virgíniai amerikai szarvas tükre nagy és jelentős, a fül meglehetős nagy, lándzsaalakú, a külső részén nagy rövid szőrözetű, úgyhogy majdnem csupasznak látszik, ellenben belül, különösen az oldalsó részeken gazdagon fedett. Sűrű, puha és élénk színezetű szőrű az irhája. A kicsinyek többnyire pettyesek. Ezek a szarvasok még azért is különös érdekességűek, mert egyik fajtáját különösen Yukatan őslakói háziállat gyanánt tartották.
A virgíniai amerikaiszarvas (Odocoileus americanus Erxl)
[Más neve: virginianus.]
Virgíniai amerikaiszarvas
A legismertebb közülük az amerikaiak fehérfarkú szarvasa. A színezete az évszakok szerint változik. A nyári ruhájának a színe túlnyomóan szép, egyenletesen sárgásvörös; ez a hátán sötétebb és oldalvást világosabb; téli szőre többnyire szürkésbarna, hasonló a mi őzünk téli színéhez. Egy folton kívül az alsó fültöve, az állkapocs alsó része, a torka, az elsőcomb hátsó fele, a has, a hátsó comb belső és az elülső része tiszta fehér; a farka felül sötétbarna feketével szegélyezett, alul és az oldalán tiszta fehér. Jellemző fejének a színezete; ez mindig sötétebb, mint a test többi része, mégpedig barnásszürke. Az orrgerince rendszerint nagyon sötét szokott lenni, a fényszája feketével szegélyezett. Az állát keresztbe menő fekete sáv diszíti. Az alsó ajak mindkét felére és a felső állkapocs hegyén fehér foltok húzódnak lefelé, amelyek majdnem gyűrűvé egyesülnek. A fül külseje sötét szürkésbarna, a szélén és a végén feketés, belül fehér. Wied herceg megadott méretei szerint a középfejlett szarvas hossza 1.8 m, farka 30 cm, a fej hossza körülbelül ugyanannyi, a füle 15 cm, agancsmagasság 30 cm és az agancs hossza a hajlásokkal együtt mérve körülbelül 50 cm. Ilyen szarvas 1 m magas a marjánál. A jóval kisebb állat csak 1.3 m hosszú és nem magasabb 80 cm-nél. A borjú sötétbarna alapon nagyon kecses fehér vagy sárgásfehér foltos, különben szüleihez hasonlít. Az agancs főága bizonyos magasságban hirtelen előrehajlott és a legnagyobb hajlás helyén hosszú ágat találunk. A fővilla hátsó ága felegyenesedik, az elülső pedig tovább ágazik. A kanyarulattól kezdve, az agancs vízszintes főágat fejleszt három függőleges ággal, amelyek a felső részéből erednek.
Az amerikai kutatók adatai szerint ez a szép szarvas a nagyon északon fekvő helyeket kivéve, megtalálható Észak-Amerika keleti összes erdőségeiben, New-Yorktól egész Floridáig és az Atlanti-óceántól egész a Missouriig. Előbb mindenütt nagy számban fordult elő, jelenleg azonban a sűrűn benépesedett részeken már teljesen visszaszorult és vissza kellett vonulnia a hegyvidékek nagyobb erdőségeibe.
Az Egyesült-Államok nyugati részén megfelel ennek a hosszúfarkú amerikaiszarvas (O. a. macrourus Raf.); ez állatkertjeink gyakori vendége. A típusos alaktól valamivel kisebb alakjával, halványabb szemével különbözik és hiányzik a fekete szín az arci részen és a farkán.
„A vad – így írja régebben Audubon – nagyon ragaszkodik az egyszer már kiválasztott helyhez és üldözése után mindig oda visszatér. Valójában nap-nap után rendszerint nem fekszik le ugyanabba a vacokba, azonban mégis azon a tájon találjuk, gyakran nem is 50 lépésnyire attól a helytől, ahol előbb felzavarták. Kedvenc tartózkodási helye a parlagon fekvő szántóföldek, amelyet a cserjés részben újra benőtt és így számára biztonságot nyujt. A déli államokban, mégpedig nyáron, ha kevéssé zaklatják, ellátogat gyakran az ültetvények külső sövényéig, naphosszat itt áll a sűrű bozótban, nád, vadszőllő és vadrózsabokrok közt, de mindenesetre a legelőhöz lehető közelben. De a vad számos nyomát találjuk oly szántóföldön is, ahová csak messziről juthat el. A hideg évszakban előnyben részesíti a védett és száraz helyet, azonkívül szívesen álldogál a szélmentes helyen és sütteti magát a meleg napsugárral; nyáron nappal visszavonul az erdő árnyas részébe és kis patakocska vagy hűvös folyó közelében tartózkodik. Hogy a szúnyogok és csípős legyek üldözését kikerülje, gyakran a folyóba vagy a tóba menekül és ott egész az orráig a vízbe fekszik.
„A vad tápláléka évszakok szerint változik. Télen a bokrok hajtásaival és a levelekkel is megelégszik, tavasszal és nyáron kiválogatja, mégpedig nagyon nagy torkossággal az igen gyönge füvet és gyakran a fiatal kukorica és más gabona után kimegy a szántóföldekre is. A különböző fajtájú bogyókat, diót és hasonló terméseket fölötte szereti. Az eledel ily bőséges válogatása mellett azt hihetnők, hogy állandóan jó húsban van. De nem úgy van, mert egyes időszak kivételével ez a szarvas nagyon rossz bőrben van. Augusztustól novemberig hízottak. Mi elejtettünk olyant, amelyik 80 kg-ot nyomott, úgy tudjuk, egyesek a 90 kg-ot is elérik. A párzás ideje Carolinában legalább november, de némelykor már előbb is. A szarvasbika ilyenkor állandóan talpon van, majdnem állandóan lót-fut, hogy ellenfelét felkeresse. Ha más szarvasbikával összetalálkozik, heves küzdelem kezdődik meg, s ebben némelykor az egyik el is pusztul; nem ritkán két, egyformán kifejlett bika agancsukkal úgy összeakad, hogy egymástól nem tudnak elszabadulni és a nyomorultak így pusztulnak el. Iparkodtunk ilymódon összeakadt agancsukat felszabadítani, de így találtuk, hogy sem ügyességünk, sem erőnk nem tudta ezt keresztülvinni. Más alkalommal két és egyszer pedig három pár agancsot láttunk összebogozva. A párzási idő körülbelül két hónapig tart, és az idős szarvasoknál korábban kezdődik, mint a fiatalabbaknál. Január táján vetik el a bikák agancsaikat és ettől kezdve békességben élnek egymással.”
„A suták legkövérebbek novembertől januárig, ettől kezdve minél közelebb van az ellés ideje, mindjobban fogynak, és újra magukra szednek, ha borjaikat szoptatják. Ezek Carolinában áprilisban születnek; a fiatal anyák evvel szemben először rendesen csak májusban vagy júniusban ellenek. Az északi államokban az ellés ideje valamivel később van, mint Floridában és Texasban. Az anyaállat az újszülöttjét sűrű bokor alatt rejti el, vagy a magas fűben és naponta többször felkeresi, különösen reggel, este és az éj folyamán. Csak későbben viszi magával a borjút. Hogyha a borjak párnaposak, nagyon gyorsan megszelidíthetők és már páróra mulva örömmel csatlakoznak elfogóihoz. Barátunknak volt egy borjúja, amelyet fogságba jutása után nőstény kecskéhez vittek és ez el is fogadta és mi más esetet is láttunk, mikor tehenek nevelték fel és szoptatták a szarvasborjakat. A fogságot jól tűrik, de úgy találtuk, hogy ezek kellemetlen kedvencek. Az a pár, amelyet mi több esztendőn át tartottunk, úgy megszokott, hogy a nyitott ablakon át meglátogattak a dolgozószobában és megtették ezt még akkor is, ha az ablakok zárva voltak, nem törődve az üvegtáblával. Ezek az állatok vidám kedvükben romboltak, nyalták és rágták a könyvtábláinkat és gyakran írásaink között nagy rendetlenséget okoztak. A kertben nem hagytak egy bokrot sem békén; megrágták magát a lószerszámot is, végül nekiestek fiatal kacsáinknak és tyúkjainknak, leharapták fejüket, a lábaikat és a megcsonkított törzset otthagyták.”
„A suta legfeljebb kétéves korában ellik először és ekkor rendszerint egy borjút, míg később kettőt hoz a világra. Az erős és egészséges állat gyakran hármat is ellik; oly állatot is ejtettünk el, amelyikben négy jól kifejlett kicsinyt találtunk. A borjak rendes száma kettő. A suta nagyon szereti borját és hívására pillanat alatt megjelenik. Az indiánok azt a cselt használják, hogy nádsíppal utánozzák a borjú mekegését, hogy az anyát odacsalják, amely rendszerint nyilaik áldozatául esik. Az emberrel szemben nem meri az anyaállat megvédelmezni borját, hanem csak a menekülésre gondol. Állatunk nagyon társaságszerető és a nyugati preriken (pusztákon) rendkívül nagyszámú csapatokban többszáz állatot is lehet együtt látni. A párzás után, amint már említettük, a bakok is csapatba verődnek vagy a fiatalabbak a tehenekkel egyesülnek és ezek az év legnagyobb részén át együtt élnek.”
„Ennek az állatnak ritkán hallani a hangját. A borjú halk bégetést hallat, amelyet a finom hallású anyja talán már 100 lépésről is meghall; ez pedig borját halk mormogással hívogatja magához. Hangos szavát csak akkor hallottuk, ha megsebesült. A bak, ha felzavarják, röviden felhorkan; mi azonban éjjel is hallottunk a zerge hangjához hasonló éles füttyentést, még pedig körülbelül félmértföldnyi távolságból. Szaglásuk oly nagyszerű, hogy egyik a másikat szimatja után követheti. Egyik őszi reggelen szarvastehenet láttunk előttünk átszaladni; tíz perccel később megfigyeltük a bakot; amely orrával a földet szaglászva követte a nyomot és pedig útjának minden kanyarulatában; fél órával később második bak jelenik meg, jó idő mulva harmadiknak egy nyársas jött és mindannyian ugyanazt a nyomot követték. Úgy látszik a látásuk kevéssé fejlett; legalább is megfigyeltük, hogy a vad, ha csendben álltunk, gyakran pár lépésnyire előttünk elment, a nélkül, hogy észrevett volna, míg legott megiramodott, ha mozogtunk vagy ha szél mentébe jutottunk. A hallása éppoly éles, mint a szaglása.”
„Állatunk víz nélkül el nem lehet és így kényszerül minden éjjel a folyókat vagy a forrást felkeresni. 1850-ben általános szárazság uralkodott a mi déli tartományainkban, és ennek az volt a következménye, hogy a vad tömegesen hagyta oda tanyáit és vízben gazdagabb vidékre húzódott. A bikák nagyon szeretik a sót: a vadászok, akik ezt jól tudják és a sónyalóhelyeket ismerik, ennek a közelében rendesen jó zsákmányra tesznek szert. Ha éjjeli állatnak is mondjuk, hozzá kell tennünk, hogy a prérin, a pusztában vagy azokon a helyeken, ahol ritkán zavarják meg, a reggeli és délutáni órákban is megy eledele után. Ilyen körülmények közt rendesen csak a déli órákban pihen. Az Atlanti-óceán felé eső államokban természetesen, ahol a vadászok állandóan zaklatják, ritkán kel fel naplemente előtt a vackából, különben tavasszal és nyáron gyakrabban látjuk napközben legelni, mint télen.”
„Azokon a vidékeken, ahol állandóan zavarják, a vadászt sokkal közelebb engedi a vackához, mint olyan tájakon, ahol ritkán nyugtalanítják. Nyugodtan marad fekve, nem azért, mert alszik vagy nem éber. Mi láttuk, amikor feküdt. A hátsó lábak ugrásra készek, a fül símán a nyak oldalára fekszik, a szemei élesen figyelnek minden békebontó mozdulatra. Ilyen körülmények közt a vadász csak akkor számíthat eredményre, ha lassan az állat körül körbe lovagol s úgy tesz, mintha semmit sem vett volna észre, azután hirtelen lő, mielőtt vackából felemelkedne. Amikor még a cselvetésekkel meg nem ismerkedett, a vadász közeledtére megkísérli, hogy meglapulva elillanjon.”
„A vad járása különböző. Futásközben fejét alant hordja, és az útját óvatosan és csendesen folytatja s egyszer-egyszer mozgatja a fülét és a farkát. A legkifejlettebb tehén rendszerint a csapat vezére, amely az úgynevezett indiánsorban [Annyi mint libasorban. Szerk.] vonul el; ketten egymás mellett ritkán mennek. A nyugodt lépés a meg nem ijesztett állat mozdulata. Ha felzavarják, de még sem ijedt meg, kétszer, háromszor felszökell és látszólag ügyetlenül három lábára esik, egy pillanat mulva az ellenkező irányba fordul, felemeli fehér farkát és ide-oda forgatja. Erre egypár magas ugrás következik, amire a fejét minden irányban fordítja, hogy lehetőleg a megzavarás okát kifürkéssze. Ugrásai és szökdelései nagyon kedvesek, hogy az ember csak bámulva és csodálkozva nézi. Ha pedig meglátja ijedtségének okát, mielőtt még vackából felkelt volna, akkor gyorsan közel a földhöz lapul, fejét, farkát a testtel egyirányban tartja és így szalad párszáz lépést előre, mintha a nemes paripával akarna versenyt futni. Ezt az iramot azonban nem sokáig bírja; mi már többször láttuk, hogy az ügyes lovas elérte és visszahajtotta és azt is tudjuk, hogy jó kutyafalka a vadat körülbelül egyórai üldözés után beéri, és csak az esetben nem sikerül, ha mocsarat vagy folyót érhet el, amelybe ily esetben azonnal beugrik. Különben önként is bemegy a vízbe s nagyon gyorsan úszik, teste mélyen elmerül és csak a feje emelkedik a víz tükre fölé. Tapasztalatunk szerint némelykor nagyon széles folyókon átkel, két angol mértföldnyi távolságot is átúszik oly gyorsan, hogy csónakkal alig lehet elérni. A déli partokon, mikor a kutyák üldözik, a hullámok közé veti magát, 1–2 mérföldet úszik ki a tengerbe, és rendesen ugyanoda tér vissza, ahonnan kiindult. Ha éjjel az erdőn keresztüllovagoltak és a vad közelében haladtak el, gyakran hallották, hogy lábaival dobog vagy hallották a bikák hangos horkantásait. Erre a falka kis darabig elrohant, dobogott és újra felhorkant. Így azonban csak éjjel viselkednek. Húsa az összesek között a legízletesebb. Jobb, mint a vapitié vagy az európai szarvasféléké. Legjobb ízű azonban mégis a hízás idején” Lydekker szerint a virginiai amerikaiszarvas, ha megzavarják, a farkát függőlegesen felemeli s annak fehér alsó része a comb belső részével együttesen messziről látható ismertetőjel lesz társai számára a menekülés alkalmával.
Már az indiánok mindenféle csellel vadászták a virginiai amerikai szarvast. Azonban a fehéreknek néha bizony barbár vadászási módja, és a fejlődő kultúrával kapcsolatos modern lőfegyverek és a lakosság megnövekedése ezt az egykor oly bőséges vadat is kiírtással fenyegeti. Palmer T. S. szerint, a Hornaday-féle statisztika alapján, 1908–1910 közt évente kereken 57.000–60.000 darab állatot ejtettek el.
„Nagy sajnálattal állapíthatjuk meg – írta már Audubon – a vadászok aggodalmát, hogy a vadunk gyors fogyásban van és valószínűleg gyorsan ki is irtják. Már most is csak az ötvenedrésze van annak, a vadállománynak, amely ott 20 évvel előbb élt. Az északi és középső államokban már is kiirtották és csak a déli államokban barangol még, ahol a kiterjedt erdőségek, ingoványok és mocsarak a talaj művelését megnehezítik, dacára, hogy itt már sok telepes kutyáit is elajándékozta, mivel semmi dolog sem akadt a számukra ”
Egyes államokban, megfelelő vadkímélési törvény következtében, a virgíniai amerikaiszarvas száma újra növekedést mutat, amint ezt Hornaday Massachusettsból, Connecticutból és Dél-Newyorkból jelenti. Általában azonban az észnélküli pusztító hadjáratnak alig vetnek gátat.
Az állatkertben általában a virgíniai amerikaiszarvassal nem valami különösen jó tapasztalatot szereztek, különösen újonnan nem; ugyan többízben ellettek és a fehérpettyes borjúk nagyon csinosak és kedvesek voltak; a vemhesség ideje 205–212 nap. Breuner gróf az alsó-ausztriai Grafenegg-uradalomban honosította meg régebben sikerrel.
A csupaszfülű amerikaiszarvas (Odocoileus gymnotis Wgm.)
Ennek az alnemnek más faja, amelyet hosszú és majdnem csupasz füléről könnyen megismerhetünk. Ez a 70 cm vállmagasságú állat sárgásbarna, szürkepettyes színezetű. A nyakán végig sötét sáv húzódik, szemét szürkés gyűrű veszi körül. Sárgásfehér és barna foltok díszítik a fejének elülső részét, fekete folt az orrot, az alsó és felső ajkat. Az ajkak, az áll, a torok és a has többi része tiszta fehér. Hazája Kolumbia.
d) Füles amerikaiszarvasok (Otelaphus Fitz.)
Az eddig említett fajoknál az agancs a virgíniai amerikai szarvasnál leírt típushoz volt hasonló, a következőkben más alakút figyelhetünk meg. A hosszú ág helyén, amely a virgíniai szarvas agancsán a visszahajlási helyén van, a füles amerikai szarvasnál (alnem Otelaphus Fitz) csak egészen rövid nő ki. Ezen a helyen az agancs rövid darabon közvetlenül kifelé és azután fölfelé hajlik és tovább ágazik szabályszerűen, miközben a következő villának mindegyik ága újra villás lesz, míg az agancs öt ágat el nem ér. Ehhez járul még a koponyaalkat néhány sajátszerűsége, éppen úgy a virgíniai amerikai szarvastól eltérő szokása, hogy a farkát futás közben behúzza.
A füles amerikaiszarvas (Odocoileus hemionus Raf.)
[Más neve: macrotis.]
Fülei rendkívül hosszúak, nagyon tömötten szőrösek. A nem nagyon hosszú farkának töve az alsó részen szőrtelen és a farka végén levő fekete szőrcsomó kivételével fehér. Fehér a hasa is, a lábszárak belsőrésze és a fülei. Melle, a nyak alsórésze barnásfekete, a fül elülső széle fekete. A felső rész színe nyáron általában vöröses, vagy világos sárgásvörösbarna, télen pedig sötétbarnás vagy vöröses szürke, többé-kevésbbé fehérrel pettyezett. A szemek közt a homlokon sötétbarna folt van.
Füles amerikaiszarvas (Odocoileus hemionus Raf.).
A füles amerikai szarvas főbb faja Észak-Amerika legnagyobb részében él, mégpedig a Missouritól nyugatra, a 30-ik foktól kezdve Brit-Kolumbia északi részéig. Lydekker szerint nyáron kis csapatban él, két vagy három öreg bak és egy fiatal, amelyik őrt áll, míg a félig fejlett bakok gyakran egyedül vannak. A párzási időben, amely körülbelül október végétől december közepéig tart, az öreg bak 11–12 tagú háremet, ritkán még több nőstényt gyüjt maga köré, anélkül mégis, hogy a két-hároméves bakokat elkergetné, jóllehet az idősebb vetélytársakkal heves párviadalra kel. A foltos kicsinyek májusban születnek; legtöbbnyire kettő, de már hármat is megfigyeltek. Hornaday szerint (Our vanishing Wild Life) a füles amerikai szarvas, kivéve a vadaskerteket, kihalófélben van, négyötödét máris kipusztították.
A feketefarkú amerikaiszarvas (Odocileus columbianus Rich.)
Míg a füles amerikaiszarvas a nyilt vidékeken otthonos, a közeli rokona, a feketefarkú amerikaiszarvas, éppen a legsűrűbb tűlevelű erdőkben tanyázik Észak-Amerika pacificus partjánál, körülbelül Alaszkától egész Kaliforniáig. A füles amerikaiszarvastól különösen abban különbözik, hogy majdnem az egész farka, az alsó rész első harmadától eltekintve, fekete, rövidebbek a fülei, hátsó lábán mirigy és szőrpamat van, valamivel nagyobb. Az európai állatkertben füles amerikaiszarvast csak rendkívül ritkán látni, és ha egyszer mégis beszereznek, nem sokáig tudják életben tartani.
