1. Igazi antilopok (Antilope Pall.)
1. Igazi antilopok (Antilope Pall.)
A régi Pallas-féle Antilope név eredetileg mindazokat az összes tülkösszarvúakat jelentette, melyeket megfelelő módon nem lehetett elhelyezni a szarvasmarhák, juhok és kecskék közt, ma azonban már csak a jól ismert indiai antilopra alkalmazzák. Ezt főképpen hosszú, dugóhúzószerűen csavarodott és gyűrűzött szarvairól lehet megismerni, de szarvai csak a baknak vannak; nagy szemgödöralatti mirigyei, mellékcsülkei és mirigyei mind a négy lába ujjai közt vannak, és vannak lágyékmirigyei is.
Az indiai antilop (Antilope cervicapra L.)
Az indiai antilop (Antilope cervicapra L.).
Az indiai antilop igen fontos szerepet játszik a hindu hitregében mint a hold szent állata. Valamivel kisebb, karcsúbb és sokkal szebb, mint a mi dámszarvasunk. Testének egész hossza 1.2–1.3 m, a farok hossza 15 cm, marjamagassága 80 cm. Háta hátrafelé kissé magasabb a marjánál, nyaka vékony és oldalról összenyomott, feje meglehetősen gömbölyű, hátul magas, előrefelé megvékonyodott. Lábai magasak, karcsúak és vékonyak, a hátulsók valamivel hosszabbak az elülsőknél. Aránylag nagy és rendkívül élénk szemei alatt nagy zacskóféle képződményeket formáló mirigyek találhatók, amelyeket az állat tetszése szerint kinyithat és bezárhat. Szőrözete rövid, sűrű és síma, az egyes szőrszálak meglehetősen merevek és kissé kondorak. A szőrözet a szügyön, a vállon és a combok közt határozott tarajokat, a szarvak és a köldök táján pedig forgókat alkot, a fülek belső okdalán három hosszanti sorba sorakozik, a kéztőizületen és a farok hegyén kis szőrpamatokká nyúlik meg, az utóbbinak az alsó oldalán egészen hiányzik. A vén bika pofája, nyaka, háta és egy a lábakon lévő és a bokáig lehúzódó és lefelé megvékonyodó csík barnásszürke vagy mély fekete évszak szerint, a nyakszirtje sárgásbarna, az orr elülső része, a szemet körülvevő gyűrű, a gyenge rozsdabarnával beszegett tükör és egész alsó oldala a szügytől kezdve, valamint lábszárainak belső oldala fehér, az orrlyukai közé eső keskeny rész kivételével szőrös orrahegye, szarvai, valamint csinos, közepesnagyságú, összenyomott és hegyes csülkei és közepesnagyságú, lapított és letompított fattyúkörmei feketék, szivárványhártyája barnássárga, harántirányú szembogara sötétfekete. A nőstények és a fiatal bikák sokkal világosabbak, vöröses sárgásbarnák, egy az oldalukon végigfutó elmosódott sáv világosabb, homlokuk feketésbarna, alsó oldaluk, egy a szemüket körítő gyűrű és füleik töve fehér. A bika szarva átlag 40–50 cm, ritka esetben 60–75 cm hosszú, és rendesen három-négyszer, néha ötször is gyengén, dugóhúzószerűen csavarodott. Tövük egymáshoz nagyon közel esik, hegyük ellenben 30–40 cm-re hajlik el egymástól; az állat kora szerint erősebbek vagy gyengébbek és egészen síma hegyükig gyűrűzöttek. Jó vén bikák szarván 30-nál több gyűrűt is lehet találni, számuk azonban nincs egyenes arányban az állat korával és nagyságával. Nagyon ritkán szarvval bíró nőstények is akadnak.
Az indiai antilop Elő-Indiai nyilt, lapos rónáin lakik, kivéve a Malabár-partot, a Himalájától a Comorin fokig és Pandsabtól Alsó-Asszamig. Rendesen 20–30, sőt gyakran 40–60 darabból álló csapatokban él, amelyeket egy-egy vén bika vezet. Jerdon azonban látott olyan csordákat is, melyeket több ezer főre becsült, Scott meg éppen 8–10.000 darabból álló csordákról beszél. Valószínű, hogy mint az afrikai antilopok is, a nélkülözés idején verődnek össze ilyen sok főből álló csapatokká, miközben legelő és víz felé vonulnak. Minden körülmények közt a nyílt területeket szeretik és kerülik a sűrűn benőtteket, mert mindig a legpontosabban gondoskodnak biztonságukról. A legelő nyáj mindig állít ki őröket. Gyorsaságuk menekülés közben állítólag olyan nagy, hogy az agarak nem tudják utolérni őket. Azért az indiai fejedelmek sólymokkal üldöztetik vagy pedig vadászleopárddal fogatják őket. Táplálékuk fűből és leves növényekből áll. A vizet hosszú ideig nélkülözni tudják.
Mint látszik, párzásuk ideje nincs megszabott időponthoz kötve, hanem tájak szerint az év bármely szakában végbemehet. A nőstények már második, a hímek legalább harmadik életévükben alkalmasak a szaporításra. Az állat rendkívül termékeny. Frankfurtban, miként Haacke közli, egy nőstény 1888 októberében ellett először; 1890 júliusában harmadik fia már majdnem teljesen kifejlett volt, és ellés előtt állt, így az első unoka is közel volt a világrajövetelhez. A berlini állatkert példányai tél közepén ellettek, és az ott születettek ellési ideje is az maradt. Heinroth szerint vemhessége 6 hónapig tart. Miként látszik a párzással együtt jár a szemgödöralatti mirigyek sajátságos izgalmi állapota is. Fogságban tartott állatokon megfigyelték, hogy a szemük alatt levő egész bőrzacskó, amely rendes körülmények közt csak keskeny résként látható, ha az állat fel van indulva, erősen felduzzad és valósággal kitürődik. A zacskó sima belső fala erősen illatos anyagot választ el, melyet az állat úgy juttat ki, hogy a mirigyet fához vagy kőhöz dörzsöli, s valószínűleg arra való, hogy a másik ivart nyomra vezesse. Leginkább a párzás idejében hallható a hím hangja is, valami mekegő röfögés; a nőstény halkabb röfögő hangot hallat.
Indiában a tigris, párduc, gepárd és farkas veszedelmes ellensége az indiai antilopnak. A hinduk hasonlóképpen szorgalmasan üldözik az indiai hatalmasoknak nemzeti sportja szelidített gepárdokkal való vadászata. Az európaiak puskával vadásszák és mindenek fölött arra törekszenek, hogy a csapat hatalmas szarvú vezérbikáját cserkésszék be. Ez, ha a csapatot nyugtalanítják és az visszavonul, leghátulra szokott maradni. Meglepetve nem mindig futásban keresnek menekülést, hanem gyorsan és kitünően olyan módon tudnak elrejtőzni a bozótban, hogy a vadász, mint Sir Walter Elliot beszéli, nem egykönnyen akad rá a teljes csöndben és elnyujtózva meglapuló állatokra. Sterndale beszéli, hogy egy általa üldözött bika még a vízbe is bele vetette magát és lebukva a káka között iparkodott elrejtőzni. Ugyanez a tudósító azt is közli, hogy az állatok ameddig csak lehet ragaszkodnak tartózkodási helyükhöz és makacsul visszatérnek oda, ha mérföldekre el is űzik őket onnan.
Az indiai antilop ma már egyetlen állatkertből sem hiányzik és már vadaskertekben is sikeresen megtelepítették, mert még a fiatalok is jól állják az idők viszontagságait. A fogságot jól bírja, könnyen szaporodik és öröm látni, milyen bizalmas és ragaszkodó. De óvakodnunk kell attól, hogy a bikával ingerkedjünk és incselkedjünk. Ha például hozzá van szoktatva, hogy a kenyeret kézből egye, akkor, ha az ember magasra tartja ezt a kedves eledelét, szelíd szarvasokhoz hasonlóan hátulsó lábára ágaskodva iparkodik elérni azt; ha azonban az ember még akkor is bolondítja, dühös lesz, remegni kezd és rosszkedvének ökleléssel iparkodik kifejezést adni. Nagyobb parkokban rendkívüli szépségük és kecsességük miatt pompás látványt nyújtanak, különösen mikor istállójukból kieresztve, mint Heck írja „karcsú, inas lábaik gyorsaságát kipróbálják és egy helyből kétszer, háromszor egymásután embermagasságnyira a levegőbe szökellnek”. Indiában, mint szent állatot, sok helyen szelidített állapotban tartják.
