3. család: Ló félék (Equidae)
3. család: Ló félék (Equidae)
A ló félék ma élő képviselői az „özönvíz előtti” őstípusokra emlékeztető tapirokkal szemben egész külsejükben a „modern”-nek, „előrehaladott”-nak valóságos megtestesülései: hiszen végtagjaik fejlettsége alapján kétségkívül páratlanujjúak fejlődési vonalának végpontjára kell őket helyeznünk. Az egypatás állat páratlan ujj-számát már semmiképpen sem csökkentheti tovább s a patának a talajjal való súrlódási fölülete már semmi módon sem lehet csekélyebb, mint aminőnek ezt az emlősök e jellegzetes „futó” csoportjában láthatjuk.
Annál különösebbnek mondható ezek után, hogy a ló félék családjának éppúgy, mint a többi páratlan ujjúnak súlypontja a Föld harmadidőszaki rétegsorában keresendő. Más szóval azt mondhatnók, hogy a lovak jellegzetesen harmadkori állatok, mert hiszen 12 kihalt nemzetségükkel szemben ma csak egyetlen élő nemet tudunk fölmutatni! Igen ám, csakhogy viszont az is megállapítható, hogy a harmadidőszakon belül nagy arányú kialakuláson átesett ló félék fejlődése a negyedkor határmesgyéjén sem állott meg, – mint a tapiroké, – illetőleg a harmadkori lónemek nem mentek át változatlanul a Diluviumba, hanem egészen máig tovább fejlődtek s elérték azt a fokot, amely a páratlanujjúak számára egyáltalán el volt érhető. A ló félék fajaik csekély száma ellenére még ma is nagyon szembeötlő szerepet játszanak a föld kerekén, s különösen igazi hazájuknak: az afrikai, valamint az ázsiai füvespusztáknak legfontosabb és a legjellegzetesebb állatai. S bizonyos benső adottság hozta magával, hogy a ló félék közül kerüljön ki a kultúrember legnemesebb háziállata is.
A lovat azon kívül, hogy mindegyik végtagján csupán egyetlen patája van, önként érthetően fogazata is nagyon jellemzi, amely mindegyik állkapocsfélben alul és fölül 3 metsző- és 6 hosszú, négyoldalú hasábot formáló zápfogból, valamint 1 kicsiny, többnyire csenevész, sőt a kancáknál rendszerint teljesen hiányzó szemfogból áll. A zápfogak rágófelületén igen tekervényes zománcredőket láthatunk. A zápfogak közül az első hármat előzápfognak szoktuk nevezni, mert megfelelő tejfogakat váltanak föl, – jóllehet mind alakjuk, mind nagyságuk a valódi zápfogakhoz teszi őket teljesen hasonlókká. A régebben kihalt lófajoknál még általában 4 előzápfogat találunk, s ezek közül a legelső is alig kisebb a többinél; ezzel szemben a ma élő lófélék első előzápfoga nyilván a teljes elcsenevészedés és eltűnés útján halad, mert főként az alsó állkapocsban – igen sokszor már egyáltalán nem búvik ki, vagy ha igen, akkor is csak csenevészalakban; rövid idő alatt pedig ki is esik.
A ló patájáról, mint egyik legfontosabb háziállatunk igen fontos szervéről már egész köteteket írtak; s ez természetes is, mert hiszen a lónak az ember számára végzett munkáját leginkább patája teszi lehetővé. Az idevágó munkák közül a német Born és Möller „Handbuch der Pferdekunde” c. könyvén kívül Zimmermann Ágoston „Háziállatok anatómiája” (1923), Zimmermann Á. „A ló ujjának anatómiája” (1909) és Guóth Gy. Endre „A pata és a csülkök ápolása és betegségei” (1925) c. műveik magyar nyelven is teljesen kimerítő tájékozódást nyujtanak ebben a kérdésben. De minthogy bizonnyal a legszélesebbkörű érdeklődésre is számot tarthat a lópata tökéletes berendezésének kérdése, ezt főbb vonásaiban itt is ismertetnünk kell.
Előre kell bocsátanunk, hogy a lópata kialakulásának alsóbb fokozatai az orrszarvú-patán, de még inkáb a tapir-patán még ma is közvetlenül tanulmányozhatók. A pata tulajdonképpeni főanyaga, – amely előlről is, meg fölülről is látható, – az úgynevezett szarutok, amely az alatta levő irharétegből képződik; ez utóbbit népiesen húsosrésznek, a pata „eleven”-jének is nevezik. A pata „eleven”-je a bőr irharétegétől főleg abban különbözik, hogy nagyobb számú és hosszabb szemölcsszerű nyúlványt és lemezt bocsájt; ezek a szarutok megfelelő mélyedéseibe illeszkednek és a szarutokot rögzítik. A szóban levő egyenetlenségek természetesen növelik az irharéteg fölszínét, ennek tehát szarukiválasztó tevékenysége is fokozódik. Ezt finom, – a toll zászlajához hasonlítható – szerkezetet, amely a pata kopásának ellensúlyozására hivatott, már a tapir „eleven”-jében is megtaláljuk. A szaruk jórészt oszlopokra sorakozó csöves szarusejtekből áll, ez az oszlopos réteg; a csöves szerkezet ebben is anyagmegtakarítást, illetőleg súlycsökkenést jelent, a nélkül, hogy a teherbírás csökkenne. A szarutok felső peremén van a párta, amely a patát a bőrrel köti össze; ez köröskörül kidomborodó, duzzadt. A párta hozza létre a pata fedőrétegét, amely innen húzódik rá a szarutok oszlopos rétegére; ez a fedőréteg, vagy „máz-réteg” bizonyos fényt ad a patának. A szarutok alul a különösen szilárd, szívós és egy kissé kiugró „hordozó-szél”-ben találkozik a homorú szarutalppal. A hordozó szél föladata, amint neve is elárulja, a talaj horzsoló, koptató hatásával való megküzdésen kívül különösen az erős iramban haladó, nagy testű állat tömegének hordozása. A lovak igazi otthonában, a pusztán, a kemény talajjal az egész patának csupán hordozó széle kerül érintkezésbe, ellenben a kissé törékeny szarutalp nem érinti a földet, mert homorú. Ahol a szarutalp hordozószéllel érintkezik, az úgynevezett fehérvonalat látjuk; ez jelzi azt a határt, amelyen belül vasaláskor a patkószeget nem szabad beverni, mert ilyenkor történik a „megnyilalás.”
A szarutokot csöves szerkezete ugyan már magában is rugalmassá teszi, ezt a tulajdonságát azonban még a talp berendezése is fokozza. A talp közepe táján ugyanis a nyílalakú nyír szárai emelkednek ki, amelynek szaruanyaga puhább, könnyen vágható. A nyír szárai a pata megterhelésekor rúgókként hatnak, tehát a pata mechanizmusában van szerepük. A pata hátulsó részén a szarutok hegyes szög alatta a talp közepe felé befordul és alkotja a saroktámasztókat, amelyek a talpi felületeten a talppal és a nyírral folynak össze. Az ezekhez leghátul csatlakozó sarokrész a sarokvánkos; ezt részben csak rendes bőr födi, s kétségtelen, hogy az orrszarvú nagy talpfelülete ennek megfelelő képződmény; a lónál nem nyomúl belé a tulajdonképpeni patába, ami viszont a tapir esetében még világosan megállapítható, mert ennél az állatnál a nyír helyén ezt találjuk.
A ló lábának nemcsak egész szerkezete, – írja Méhely – hanem kihalt elődeinek egész sorozata bizonyítja, hogy hatalmasan kifejlődött egyetlen ujja a rendes ötujjú emlősláb középső, vagyis harmadik ujjának felel meg. Ennek az ujjnak csontos vázát a patacsonton kívül a pártacsont (2. ujjperc), valamint a csűdcsont (1. ujjperc) alkotja. A patacsont tulajdonképpen a szarutokban van fölfüggesztve; alakját illetőleg – amint Zimmermann írja, – a harmadik ujjperc működéséhez alkalmazkodik, vagyis a testsúly viselésére kiterül, a pata alakjához hasonlóan ellapul s körrajza csaknem félköralakú; rajta három nyújtvány látható. Ezek közül a patacsont kápája a pártaszél közepe táján emelkedik föl, a patacsont két ága pedig a sarkok táján húzódik hátrafelé. A patacsont a pártacsonttal a nyírcsont közreműködésével a pártaízületet alkotja, az ízületet szalagok tartják össze és hajlító, valamint feszítőinak és izmok mozgatják. A nyírcsont (szezámcsont) valósággal megnöveli a patacsont s a pártacsont közötti ízületi fölületet. S végül a nyírcsont mögött a már említett rugalmas kötőszövetekből álló sarokvánkosokat találjuk. Csakis így, ez a sok rendbeli alkalmas berendezés juttathatta a kívülről is jól látható harmadik ujjpercet abba a helyzetbe, hogy a tüzes, nemes lovat képessé tegye a szemet gyönyörködtető, „kényes” járásra, amely valósággal a művészies táncoltatás mutatványaival is fölér.
Az ujja, sőt valósággal körme hegyén járó ló első ujjperce egy hosszú hengeres kéz-, illetőleg lábközépcsonthoz ízesül; ez utóbbinak mindkét oldalán szorosan odatapadt, minden tevékenységből kizárt s szemmel láthatólag elcsenevészesedett egy-egy csontot találunk: ezek a kapocs-csontok. Régebben nem tudták magyarázatukat adni, ma azonban igen egyszerű a rejtély nyitját meglelnünk; mert hiszen nem is lehetnek egyebek, mint a hajdan megvolt második és negyedik ujjhoz tartozó középcsontok satnya maradványai. Ilyenformán pedig kiváló bizonyítékai annak, hogy a mai egypatás lovak többpatás ősöktől származnak.
Ezekhez némileg hasonló, de jóval bizonytalanabb és kevésbbé hitelt érdemlő, legutolsó külső bizonyítékai a hajdani ujjaknak az úgynevezett szaru-gesztenyék, és szaru-sarkantyúk. A szaru-gesztenyék az alkar belső felületén a lábtő közelében, vagyis a hibásan „térd”-nek mondott ízület táján, (magán a szoros értelemben vett lovon, a lábon is, mégpedig a lábtő és lábközép határán, ugyancsak a belső felületen) képződő hosszúkás, lapos, tojásdad- vagy gesztenye alakú szaruképletek. A lábközépen lévők kisebbek. Szerkezetük – írja Zimmermann – a pata szarujának szerkezetéhez hasonló, részben ezért is régebben az első ujj patája maradványának tartották. „A szaru-sarkantyú a csűdizület hátulsó felületén, a hosszabb csűdszőrök közt található, szemölcsalakú szürkefekete szaruképlet, melynek szerkezete a szaru-gesztenyééhez hasonló, belőle egy erősebb rostos köteg, a szaru-sarkantyú ína húzódik distálisan a nyír felé. A szarusarkantyút régebben szintén elmaradt ujj körömképletének tekintették, újabban pedig a talpipárnával azonosítják.” Hock a szaru-gesztenyét, Vermeulen pedig a szaru-sarkantyút tette vizsgálatai tárgyává; szerintük ezek a képletek hajdani mirigyek csökevényei, amelyeknek ma már az állat életében bizonnyal megvolt a jeletőségük, mégpedig egyfelől a szomszédos bőrfelület beolajozása tekintetében, másfelől az ivarélet szempotjából. Bizonyos szagokat terjesztő mirigyek a párosujjúak rendjében általánosan ismertek s Lydekker szerint egy kettémetszett szarugesztenye nedvének szaga a lovakat odacsalja.
A lovak gyorsfutó természete végtagjaiknak abból a sajátságából is kitűnik, hogy mind könyökcsontjuk (ulna), mind pedig szárkapcsuk (fibula) egészen csökevényessé vált, mert külső (alsó) végük látszólag teljesen eltűnt, valójában azonban az orsócsontba (radius), illetőleg a sípcsontba (tibia) olvadt be.
A lovak fogazatának alakját és összetételét az a sokszor nagyon is kemény növényi táplálék szabta meg, amelyet a fogaknak kell elnyesniök s egyszeri rágással az emésztés számára hozzáférhetővé tenniök. Maga a táplálék ugyanaz, amelyet a kérődzők kétszer rágnak meg. A magas koronájú és sajátságos zománcredőkkel fölszerelt zápfogak nagyon célszerű őrlő-berendezés, annál is inkább, mivel ezek a fogak rágófölületeik kopásának arányában egészen az öreg korig nőnek, úgyhogy a rágófölület szintje a ló életének legnagyobb részében állandó. Metszőfogaik szerkezete pedig minden más emlősétől lényegesen elütő, mert a koronát borító zománcréteg a fog csúcsán kesztyűujj módjára betüremlett. Az így képződött üreget csak részben tölti ki a sötétszínű cement-állomány s ilyetén formán igen jellegzetes alakú gödör az úgynevezett kupa jön létre, amely a fog kopása folyamán meghatározott módon változtatja alakját. A kupa alakjából és nagyságából – mindaddig, amíg teljesen eltűnik, – a ló korára is vonhatunk bizonyos határok közt pontos következtetést.
A lókoponyán nagyon szembetűnő a kicsiny agykoponya, s a hosszúra nyúlt arcorr közötti aránytalanság, amiből eleve is kitűnik, hogy ilyen viszonyok mellett a ló értelmi képességeiről nem szabad olyan túlzott állításokat megkockáztatnunk, mint aminőket egyes rajongók szájából hallunk.
Hatalmasan kifejlett orrkagylóik és szaglóbarázdáik alapján a lóféléket a „szimatoló-állatok” (németesen orr-állatok) közé sorozhatjuk, miután valóban nagyon éles szimatjuk van. Egyébként pedig a ma élő lovak koponyája főleg abban tér el a régebben kihalt ősökétől, valamint a többi páratlan ujjú koponyájától, hogy a szemüreg teljesen körülzárt, mert a halánték mélyedésétől egy csont-híd választja el.
A lágy részeket illetőleg az ajkakról kiemelhetjük, hogy – ellentétben a kérődzőkéivel – nagyon könnyeden mozgékonyak s érzékenyek, s a tapirok orrmányával való rokonságukat kétségtelenül elárulják. Nyelőcsövük szűk s a gyomorszáj közelében billentyűvel van ellátva, amely a hányást akadályozza. A gyomor külsőleg ugyan egyszerű gyomornak látszik, de ha belső szerkezetét vizsgáljuk, tulajdonképpen összetettnek kell minősítenünk, még pedig azért, mert gyomorszáj felőli részén nem találunk mirigyeket, míg közepe táján ezek megvannak. Ime, bizonyosfokú közeledés a kérődzők gyomrához! Bélcsatornája hosszú, a házi lóban 32 m-ig terjedő; s különösen feltűnő a vakbél, valamint a vastagbél öblössége, mert ürtartalmuk nem kevesebb, mint 90 liter. A lélekző berendezésen szembeötlő az igazi orrlyukaknak egy 5–10 cm mély, vakon végződő s állközti csont és orrcsont közé irányuló betüremlése, amelyet álorrliknak, vagy „orrtrombitának” neveznek. Ezt azért kell itt fölemlítenünk, mert az álorrlik az orrszarvúban még jobban, a tapirban pedig a legjobban van kifejlődve. Kétségtelennek látszik, hogy ebben az esetben is ősöktől átöröklött berendezéssel van dolgunk, amely, jóllehet semmi fontos célja nincs, még a lófélék szervezetében is megjelenik. Mert az bizonyos, hogy az orrtrombita a hang megerősítését nem szolgálja; ezzel szemben az erőteljes hangszalgok, továbbá a középütt fekvő kicsiny és az oldalt fekvő két nagy (Morgagni-féle) tasak (légzacskók) bonctanilag nagyon is érthetővé teszik a ló-nyerítés, valamint a szamár-ordítás hangerősségét.
A ló féléknek a földtörténeti jelenkorban is, főleg az északi félgömb ó-világi földségei nyújtanak otthont, de meg kell jegyeznünk, hogy egyes fajaik már végkép, vagy csaknem egészen kipusztultak. Hiszen Európának még a mult század közepéig is megvoltak a vadlovai; Afrikában, egészen legdélibb csúcsáig máig is élnek; Amerikában, – ahol a Diluviumban kihaltak, s a az újkor elején az európaiak újra bevitték, – ismét elvadult; sőt még Ausztráliának is megvannak a maga elvadult lovai. Ezek rögtön visszatérnek az ő ősi, pusztai és csoportos életmódjukhoz. Másfelől háziállat mivoltában a ló még a hústáplálékhoz is hozzá tudott szokni; a magas északon hallal is etethetik, a déli népek pedig csemegéül sáskát adnak neki.
Az általában rövid, síma és fényes szőr a tél folyamán csak azokon a vadló fajokon nő hosszabbra, – s ez a szőr egyúttal sűrűbb és durvább is, – amelyeknek nagyob hideget kell elszenvedniök. Az újszülött csikókat egyébként bizonyos fokig kócos, gyapjas „csikószőr” födi.
Minden ló féle élénk, virgonc állat, mozdulatai öntudatot elárulók, élénken figyelő lénye, s büszke tartása nagyon megnyerő benyomást tesz. A vadon élő fajok rendes járása meglehetősen gyors ügetés, futásuk pedig aránylag könnyed vágta. A szabadban más állatokkal szemben, amelyektől nincs mit tartaniok, barátságosak és jóindulatúak, az ember, s a nagyobb ragadozók elől azonban riadtan menekülnek; szükség esetén rúgással és harapással védekeznek. Nagy termetüknek megfelelően kevéssé szaporák: a kanca egy évig, vagy még tovább tartó vemhesség után egyetlen csikót ellik, s ezt két bimbójú emlőjéből szoptatja.
