2. Nagylábú vidrák (Pteronura Less.)
2. Nagylábú vidrák (Pteronura Less.)
Dél-Amerikában több vidrafaj él, amelyek a mi vidránktól sűrű szőrrel borított orrcsúcsuk, még erősebben fejlett úszóhártyájuk, nagyon hosszú hátsó végtagjaik, valamint egészen lapos, középütt kiszélesedő farkuk révén különböznek. Ezenkívül azonban életmód tekintetében is eltérők a mi fajunktól, amennyiben – úgy látszik – nagyobb csoportokba szeretnek verődni; Hensel („Zool. Garten,” 1869.) szerint ugyanis 8–10, sőt 20 nagylábú vidra szokott közösen halászni.
Az óriás vidra vagy lontra (Pteronura brasiliensis Zimm.)
Nemzetségének legjobban ismert képviselője az óriás vidra, vagy lontra, a braziliaiak nyelvén ariranha. A rövid szőrű szép gerezna színe csokoládébarna, alul valamivel világosabb; alsó állkapcsa sárgás vagy fehéres, s a nyak egész alsó részén a melltájig nagyon változó alakú és nagyságú, hosszúkás, fehéres tarkázat tűnik szembe. A mi közönséges vidránk mellett az aritanha valóságos óriásnak látszik. Testének egész hossza 2 m-re is rúghat, ebből azonban mintegy 70 cm-t a farokra kell leszámítanunk.
Az óriás vidra főként a lapályos területek nagy folyóit lakja, s legszívesebben ezek csöndes mellékágaiban tartózkodik. A hegyvidékre nem is nyomúl föl nagyobb magasságba. „Ezeket az állatokat – írja Wied herceg – Braziliának kevéssé látogatott folyóiban nagyobb csoportokban találni. Ritkán hajóztunk a Belmonte, Itabapuana, Ilheos vagy más folyókon a nélkül, hogy ily vidratársaságok különös képe ne gyönyörködtetett volna bennünket. Szokásaik ugyan megegyeznek a mi európai fajunk szokásaival, csakhogy ízig-vérig nappali állatok, mert halászatukat korán reggel kezdik meg, s az esti sötétség beálltakor nyugovóra térnek. Hogyha ilyen csapat közeledik, már messziről hallani erős füttyentéseiket és a macska nyávogására emlékeztető, horkantásokkal és prüszköléssel kísért hangjukat. A vizet erősen mozgatják, s a rendkívül ügyesen úszó állatok fejükkel, sőt féltestükkel emelkednek ki a vízből, fogaik közt egy-egy halat tartogatva, mintha kérkedni akarnának zsákmányukkal.” „Hogyha – fűzi hozzá Hensel – a Jakuby csöndes mellékágában, vagy mellékvizeiben könnyű lélekvesztőn, a folyóra hajló lomb árnyékában, csöndesen siklunk tova, időnként bizonyos távolságban egyes sötét pontokat vehetünk észre, amelyek rendesen nagyobb csoportokká egyesülve szelik át a folyót. A gyakorlott vadász szeme már messziről észreveszi a szögalakú fodrozást, amelynek csúcspontján messzilátóval az ariranha alig kiemelkedő fejét lehet fölismerni. De mire erre a helyre érünk, már minden eltűnt és legföllebb a jégmadár kiáltásaitól néha megtört csönd borul a sötét víztükörre. Egyszer csak, egészen váratlanul, a lélekvesztő tőszomszédságában hangzik föl egy haragos horkantás, s majd jobbról és balról, előlről és hátulról hirtelenül emelkedik ki a feje egy-egy óriás állatnak, hogy egy második horkantás után ismét villámgyorsan és nyomtalanul tűnjön el a mélységben.”
„Az ariranha fóka-természete ellenére is mindent fölfal, amit hatalmába tud keríteni. Egyik megölte és félig föl is falta azt az erszényes emlőst, amelyet csapóvasammal sikerült megfognom; egy másik vidra egy kisebb folyóban, lakóház közvetlen közelében rövid idő alatt két ludat fogott meg oly módon, hogy prédáját a víz alatt úszva közelítette meg, és hasába mártotta fogait. A lontra nagyon ellenséges lábon áll a kutyával, s oly vidékeken, ahol az embert még nem tanulta meg rettegni, nem ritkán meg is támadja a vadászok csónakján levő kutyákat. A kutyával, amely őt a vízben üldözni meri, könnyen végez.”
Amint Wied herceg közléseiből tudjuk, az óriás vidra is szárazon teszi meg az utat egyik folyamból a másikba, s ilyenkor néha csapóvasba is kerül. Bőrét itt-ott sokra becsülik, helyenként még a jaguár bőrénél is többre.
„Ennek a vidrafajnak kiszálló helyei – nagy testével arányban – széles, csupasz helyek, amelyeket bambusz vagy más áthatolhatatlan sűrűség föd és árnyal be. Ezeken a helyeken mindig nagyon sok halpikkelyt találunk, ezek a pikkelyek azonban nem falatozás közben hullnak le a halról, hanem egészen híg bélsarából valók, mert nem tudja megemészteni.” (Hensel.)
Az állatkertekben óriási vidrát csak nagy ritkaságképpen látni. A berlini állatkertben egy ízben évekig ápoltak egy példányt, amely maga volt a megtestesült szelídség; ápolójával szemben úgy viselkedett, mint egy szeretetre áhitozó gyermek.
