3. Ürgék (Citellus Oken)
3. Ürgék (Citellus Oken)
[Más neve: Spermophilus.]
Az alcsalád legkisebb fajai az ürgék nemzetségéből kerülnek ki. Csinos, aránylag karcsú törzsű állatok, hosszúkás fejjel, amelyeknek füleik a szőrruhába rejtettek; elülső lábukon négy ujj és egy csökevényes hüvelykujj, a hátulsón öt ujj található. Két nagy pofazacskójuk van; testalkatuk karcsússága és koponyájuk formája is a mókuséra emlékeztetnek. Felső állkapcsukban öt, az alsóban négy zápfog van; a felső fogsor első zápfoga körülbelül felével kisebb a többinél és magas, éles keresztléccel ellátott. Farkuk vagy kurta és rövid szőrrel fedett, vagy pedig, mint a mókusé, hosszú, bozontosan és kétsorosan szőrös.
E nemnek számos faja mind földünk északi részét lakja s a szabad és bokros síkságokat kedveli, ahol magányosan, önásta üregekben, vagy pedig társasan tanyázik. Eledelük mindenféle mag, bogyó, gyenge füvek és gyökerek, de egereket és apró madarakat sem vetnek meg.
a) Igazi ürgék (Citellus Oken)
A közönséges ürge (Citellus citellus L.)
Közönséges ürge (Citellus citellus L.).
[Más neve: citillus.]
Hossza kb. 22–24 cm, a farok hossza 7 cm, vállmagassága 9 cm is lehet; súlya kb. 0.5 kg. Bundája laza. Az egyéb szőrök meglehetősen durvák, középen sötétebben gyűrűzöttek; színe a háton sárgásszürke, szabálytalan rozsdasárga hullámvonalakkal átszelt és apró foltokkal pettyezett; a hasoldalon rozsdasárga; álla és nyakának elülső része fehér színű. Homloka és fejének teteje barnával vegyes vörhenyessárga, szemkarikái világosak, lábai rozsdasárgák, lábujjai felé világosabbak, karmai és bajuszsörtéi feketék; felső metszőfogai sárgásak, az alsók fehéresek. A felső testnek gyapjúszőre feketésszürke, az alsóé világosabb barnásszürke, a nyak előrészén egyneműen fehér színű. Orrának hegye feketés, meglehetősen nagy szemeinek csillaga feketés-barna.
Az ürge főképpen Európa keleti részében honos, honnan újabban Sziléziában nyugati irányban terjed.
Úgy látszik, hogy minden rokona közül a közönséges ürge a legelterjedtebb faj. Jól ismerik déli és mérsékelt Oroszországban, Galiciában, Sziléziában és Magyarországon, Stájerországban, Morvaországban és Csehországban, Krajnában.,Karinthiában és a Fekete-tenger felett fekvő orosz tartományokban. Orosz eredetű német neve is azt bizonyítja, hogy Oroszországban gyakoribb, mint Németországban; az orosz szuszlik-, a lengyel szuszel-, a cseh sziszelből származik a keleti német Ziesel vagy Zizel, amit Albertus Magnus Citellus-nak fordított latinra – mondja Martens. Falz-Fein szerint az ürge „mindenekelőtt a szabad, nyílt steppét kedveli és tanyáját legszívesebben a rövid fűvel benőtt helyeken üti fel; nevezetesen legelőn, ahol a fű letaposott, és töltések ritkásan benőtt helyein. Mély fekvésű, nedves helyeket elkerül, éppúgy homokos vagy felszántott, megművelt földeket. Azok közelében azonban szívesen üt tanyát, mert a fekete földnek sótartalmú, agyagos altalaja leginkább felel meg építési céljainak. A steppe füves részein ürge jóformán nem is található”. Herkoltz szerint különösen a vasutak mentén él, mert a laza vasúti töltésben könnyen áshat és az eső ellen is bizonyos mértékig védelmet talál. De ha a megélhetési feltételek egyébként kedvezők, a szilárdabb talajtól sem riad vissza s azt néha annyira át meg átlyuggatja, hogy helyenként sűrűn egymás mellett van a sok kifelé vezető folyosó. Az ürge mindig társaságban él, de mindegyik külön tanyát ás a földbe, a hím a föld színéhez közelebb, a nőstény mélyebben. A körülbelül 30 cm átmérőjű katlan 1–1.5 méternyire van a föld színe alatt, tojásdad alakú és az állat száraz fűvel béleli ki. Mindig csak egyetlen, meglehetősen szűk és némely kanyarulatában sokszor a föld színéhez közel jutó folyosó vezet fölfelé, amelynek nyílása előtt néha egy kis halom kikotort föld hever. Ezt a folyosót az ürge csak egy évig használja; mihelyt ősszel hűvösre fordul az idő, betömi a bejárást és fekvőhelyétől új folyosót vezet a felszín közeléig, amelyet tavasszal, téli álmából fölébredve, megnyit és abban az évben bejáratul használ. A különböző folyosók számából így pontosan meg lehet állapítani a lakás korát, ha nem is az állatét, mert megesik, hogy egy még hasznavehető lakásba, amelynek előbbi gazdája elpusztult, egy másik ürgepéldány költözik be. Az ősszel behordott téli készletet az építmény mellékhelyiségeiben találjuk fölhalmozva. A nőstény tavasszal, rendszerint áprilisban vagy májusban 3–8 gyámoltalan, csupasz és vak kölyköt hoz a világra egy olyan üregben, amely mindeig mélyebben fekszik a rendes lakásnál, azért, hogy a kicsinyek kellő védelemben részesülhessenek. Érdekes, hogy az ürgeépítmények előtt rendszerint nem találni földhányásokat, s a lyukak olyanok, mintha földbe szúrt lyukak volnának. Falz-Fein megfigyelte, hogy az ürge a földet pofazacskóiban hordja széjjel, ezt bizonyítják az építmények közelében talált apró földrakások is.
„A lakott üregeket – írja Herklotz – rögtön elárulja a belőlük kiáramló bűz, mert az ürge, mielőtt lyukába bújik, többnyire vizelni szokott s vizeletének maró bűze már távolról érezhető. Említésre méltó az ürgének az a szokása, hogy mindenféle fénylő tárgyat, porceláncserepeket, üveg- és vasdarabkákat behurcol lakásába. Az áskálásban bámulatos ügyességet fejt ki.”
Az ürge gyenge füvekkel és gyökerekkel, útifűvel, lóherével, hüvelyesek magvaival és mindenféle bogyókkal táplálkozik. Ősz felé e terményekből készletet gyűjt, melyet a hörcsög módjára pofazacskóiban hord haza. E mellett az egerekre és a földön fészkelő madarakra is veszedelmes, mert nemcsak fészkeiket fosztja ki, hanem az öregeket is megtámadja; néhány harapással megöli őket, kirágja az agyvelejüket és végül húsukat is felfalja. Eleségét kecsesen két elülső végtagja közé fogja s hátulján ülve, félig felegyenesedve eszi meg. Evés után megtisztogatja arcát s fejét, és végignyalja, megfésüli bundáját. Vizet csak keveset iszik és rendszerint csak evés után.
Az ürge által okozott kár csak akkor válik érezhetővé, ha az állat nagyon elszaporodik. A nőstény, mint minden rágcsáló, nagyon termékeny; 25–30 napi terhesség után áprilisban vagy májusban, vackának legmélyebb, puha üregében több kölyköt hoz a világra. A kölykeit gyengéden ápolja, szoptatja és még akkor is óvja őket, amikor már meglehetősen nagyok és kirándulásokat is tesznek. A kicsinyek gyorsan nőnek; egy hónap mulva már félig felnőttek, nyár végén alig különböznek az öregektől, s a következő tavasszal szaporodásra képesek. Körülbelül őszig az egész család az öregek lakásában marad, akkor azután mindegyik fiatal állat külön üreget váj magának, behordja téli eleségét és azontúl úgy él, mint elődei. Az ürge ellenségei a „hivatásos” ragadozó állatokon és madarakon kívül a varjú, a gém, a gólya, a szürke sirály és a túzok, amelyek mind buzgón üldözik. A túzok, Herklotz szerint, nem csupán az egerek ellensége, hanem éppoly buzgón és ügyesen vadássza az ürgét is; csőrének egy vágásával megöli és szőröstül-bőröstül felfalja őket. Mojsisovics szerint az ürge és a királysas között különös viszony áll fenn; „mindkettő előbbi előfordulási helyéről eltűnt (Baranya vármegye), vagy pedig még együtt található, mint például a Fruska-Gora hegységben és annak lábánál, a Duna balpartján”. Az ember hasznot akar húzni az ürgéből s ezért részben bundája, részben húsa miatt hurokkal és csapdákkal vadászik rá, kiássa vagy pedig vízzel önti ki őket lakhelyeikről. Ily módon az ürge túlságos elszaporodásának sokféle akadálya van. Legádázabb ellenségük azonban a tél. Mindegyik ürge külön-külön vonul be tanyájára, betömi a bejárásokat, új folyosót ás tavaszra és téli álomba merül. Sokan azonban fel sem ébrednek többé, ha az időjárás nedves és hideg és a nedvesség az ürgelyukba is beszivárog; a félig megdermedt állat nem tud a hidegnek ellentállani s így csakhamar elpusztul. Falz-Fein szerint nagy szárazság idején nyáron is rövid álomba merülnek.
Az ürgét nem nehéz megfogni; télen kiássák, nyáron kiöntik vackából. Az ürgefogásnak igen érdekes módját mesélte el Szalay László dr. jeles magyar írónk, aki mint gyermekkori emléket közölte, hogy a halasi határban az ürgét nem vízzel, hanem néhány kalap finom homokkal öntötték ki lakásából. Megjegyezte azonban, hogy a homokkal való kiöntés csak az esetben sikerült, ha az ürgelyuk egészen föggőlegesen hatolt a földbe. A lőcsei határban, hol az ürgelakta helyektől messze van a víz, de van e helyett elég bokor, az ürgefogást egy igen egyszerű, de elmés szerkezettel gyakorolták. Jó méteres rugalmas vesszőket szúrnak le a földbe oly módon, hogy hajlított vége az ürgelyukig érjen; a vessző végére hurkot kötöztek és a hurkot az ürgelyukba helyezték nagy gondosan; a lehajított ág végét egy kis keresztfácska tartotta feszített helyzetben. Amikor az ürge kidugja a fejét a lyukból, a keresztfácskát meglöki, a hajlított vessző mint a rúgó visszapattan és a végére erősített hurok az ürgét a levegőbe rántja. Egy-egy ügyesebb gyerek egy délután 30 ürgét is fogott ily módon. Véghelyi Lajos dr. ismert egy pásztorgyereket, aki egy fanyelű bicskával, bámulatos ügyességgel ásta ki az ürgét vackából. A jobb marokba fogott bicskát addig forgatta az ürgelyukban, míg keze-feje bele nem fért és így csupán a földet lazítva haladt mindig lefelé; a legtöbb esetben jó könyöknyiről már sikerült az ürgét kiemelnie. A fogásnak ez a módja lényegében a homokkal való kiöntéssel egyező, csakhogy ez esetben a behulló finom laza föld helyettesítette a homokot.
A fogságban tartott ürge igen kedves. Hamar beletörődik sorsába és lassanként ápolójával is barátságot köt, ámbár néha kitör rajta a rágcsálók alattomossága és alaposan megharapja gazdáját. Jó bánásmód mellett több éven keresztül bírja a fogságot.
Szibéria lakóin és a cigányokon kívül csak a szegény emberek eszik meg az ürge húsát, mely pedig Herklotz tapasztalatai szerint kitünő ízű és a csirke húsára emlékeztet. Bőrét kevéssé használják, legfeljebb bélésnek, szegélyezésre, vagy pénz- és dohányzacskók készítésére. Brasz szerint – aki azonban nem emeli ki külön a közönséges ürgét, hanem az összes ürgéket együtt tárgyalja – „a bőröket Oroszországban elkészítik és bélésnek összevarrják. Évi termelés kb. 30.000 bélés; ezeknek ára 5 és 12 márka között ingadozik. Azokban az években, amikor nagy a kereslet az ilyen bélések után, vagy egy millió ürgebőrt dolgoznak fel”. Az utóbbi években (1927–29) azonban közönséges ürgebőrből készített bundákat – festve és festetlenül is – bőségesen láthattunk a nagyvárosok utcáin.
Az ürge magyarországi elterjedésére vonatkozólag Méhely a következőket mondja: „Magyarország alföldjein és dombos vidékein, sőt még délnek fekvő hegyoldalain is gyakori, a felföldeken azonban sokkal ritkább s a magasabb hegyvidékeken teljesen hiányzik. Már Erdélyben is nagy ritkaság (Bielz), s például a Magas-Tátrából egyáltalán nem ismerik (Kocyán).” Ehhez hozzáfűzhetjük, hogy hazánkban elsősorban a félig homokos és löszös területeket szereti. Sajátságos, hogy helyenként tömegesen található, más helyeken pedig – amelyek látszólag semmiben sem különböznek előbbi előfordulási helyeitől – egyáltalán nem találhatók. A Magas-Tátra közelében, Lőcse környékén elég szép számmal él, de csak a Lőcse–Lublói-hegység keleti részein, a Poprádi-fennsíkról hiányzik; ez utóbbi helyen inkább a hörcsög gyakori.
A gyöngyös ürge (Citellus suslica Güld.)
Gyöngyös ürge (Citellus suslica Güld.).
[Más neve: guttatus.]
A második európai ürgefaj, a valamivel kisebb és rövidebb farkú gyöngyös ürge, sűrű, világos foltjairól kapta nevét. Kérdés, hogy e két faj elterjedésében hogyan viszonylik egymáshoz. Mojsisovics szerint („Tierleben der österr.-ung. Tiefebene”) a közönséges ürge a Duna folyamterületén van elterjedve. De előfordulási területe ezzel még nincs kimerítve, mert éppúgy található a Visztula, Odera és Elba folyók mellett. Másrészről Ausztriában a közönséges ürge előfordulása szigorúan az ú. n. pontusi flórához, a délkeleteurópai-előázsiai növényvilághoz van kötve, amint azt a botanikus Kerner („Studien über die Flora der Diluvialzeit in den höchsten Alpen”, Sitz.-Ber. d. Akad., 1888) kimutatta.
A gyöngyös ürge ellenben sokkal „határozottabban keleti faj: nyugati határa alighanem a Podolai fennsík, a honnan észak felé a határon (t. i. a régi Osztrák-Magyar Monarchia határán, vagyis Galicia keleti részén) át Orosz-Lengyelországba húzódik és Lublinig terjed”. A gyöngyös ürgéről korántsem mondhatjuk egész egyszerűen, hogy a Dnjeszter területén él, mert Schauer (Die Murmeltiere und Zieselmäuse Polens und Galiziens) „a Dnjeszter partján, a besszarábiai határon egyetlenegy példányt talált” csupán, és Falz-Fein Frigyes adatai szerint a Dnjepr alsó folyásánál, a mély steppében, a folyó északi, jobb partján egy gyöngyözött, déli balpartján egy nem gyöngyözött faj található.
Schauer azáltal a megfigyelt területen, Poturzykában, Sokal mellett a Bug-folyó partján Galiciában nyáron néha szép időben sem látni őket, néha pedig éppen esőben szaladgálnak. Naplemente előtt eltűnnek, és a nap már magasan áll az égen, amikor megjelennek, hogy a növények szárairól lenyalják az utolsó harmatcseppeket. Mindegyik állatnak megvan a maga területe, amelyért tavasszal néha élet-halál küzdelemben folyik. Ezt legjobban réteken és gyepes dombokon látni. A legtöbbet használt s így legszélesebbre taposott folyosóból három, négy, öt irányban alaposan kijárt, 4 öl hosszú gyalogutak ágaznak ki egy újabb folyosóig, a honnan ismét gyalogösvények indulnak, és így tovább; minél távolabb van a lakó a búzaföldtől, annál több járata van. A „bejáró”-csatorna függőlegesen vezet a földbe és körülbelül 3 láb mélységben egy, két, három vízszintes ágra oszlik, de ezek nincsenek másokkal összeköttetésben... Ha az állat a főüregből a földekre megy ki, útközben mindegyik csatornába belebújik, ismét kijön, felágaskodik, óvatosan körülnéz és továbbmegy a következő csatornáig, és így tovább a búzaföldig, ahol szintén lyukakat ás a veszély esetére. Ezek nem mélyek és mellettük mindig kalászok és polyva fekszenek... Ezeket a menedékházakat jól meg kell különböztetnünk a tulajdonképpeni lakóüregektől... Az ürgék nem tudnak úszni és vízben nagyon rakoncátlanok és ügyetlenek...”
„Fogságban is azonnal esznek és veszekszenek egymással, ülő helyzetben, kezeikkel hadonásznak és úgy sivítanak, mint a malacok. Akárhányat is zárunk össze egy ládába, alvásközben vagy pihenéskor mind egyrakáson, egymás felett fekszenek, amiből viszont társas téli álomra lehetne következtetni... Poturzykában lőtt hat törpesas közül ötnek egy-egy ürge volt a begyében... Ölyvek, kányák, hollók túlságosan ügyetlenek ahhoz, hogy ürgét fogjanak; erre egyetlen példát sem találtam, holott azon a vidéken százával lőttem és vizsgáltam meg ezeket a ragadozó madarakat. Ha egy ragadozó látható a levegőben, egyetlen ürge nem hagyja el rejtekét; a törpesasok és vándorsólymok vakondtúrásokra vagy rögökre ülnek és úgy várják be, hogy egy ürge kimerészkedjék a mezőre és akkor megfogják.”
b) Nagy ürgék (Colobotis Brdt.)
Az eddig tárgyalt fajok a szorosabban vett Citellus alnemhez tartoztak. Az Ural és Kaukázus hegység keleteurópai részeiben azonban egy második alnem: a nagy ürgék (Colobotis Brdt.) fajai élnek, amelyek namcsak Közép- és Kelet-Ázsián keresztül az Amurig és Kamcsatkáig, hanem Amerikába (Alaszka, Kanada és az Unió nyugati államaiba) is átterjednek.
A rőt ürge (Citellus rufescens Keys.-Bl.)
Az Ural területétől nyugatra, Kazántól, a Volga felső folyásától Orenburgig, az Ural folyó felső részéig van elterjedve. Eversmann Spermophilus undulatus-nak nevezi. „E faj hazája körülbelül a 49–50 szélességi fok alatt kezdődik és innen észak felé az 56. fokig terjed. Ott, ahol az Ural előhegyei fátlanokká és steppe-szerűvé válnak, ahol a hegyek ellaposodnak és dombos steppéket alkotnak, a bobak igazi hazájában kezd előfordulni ez az ürge-faj, főleg az inkább vízszintes, kevés fűvel benőtt helyeken; sűrűbben találhatók nyugatra a száraz, lapályos steppén. Igen gyakori az Orenburg körül fekvő steppén, az Ural folyó bal- és jobbpartján egyaránt, s nyugat felé Uralsk vidékéig és a Volga területéig; Kazán tartományban mindenütt található, ahol nincs erdő, s a talaj agyagos és kevés a fű rajta.” Az állat, Eversmann szerint, külsőleg a már ismertetett fakó ürgéhez, egy óvilági „prairie-kutya”-fajhoz, hasonlít.
A mugozáriai ürge (Citellus mugosaricus Lcht.)
E faj leginkább Turkesztánban fordul elő, de található a MuUgodzsár-hegyekben, az Uraltól délre, a Káspi-tenger és az Araltó között is; nyugat felé Szareptáig nyomul elő. Eversmann azt írja róla: „Lichtenstein professzor ezt az ürge-fajt azért nevezte el a mugozáriai hegyekről, mert a neki megküldött példányokat ott fogtam; e faj azonban nemcsak ezeket a hegyeket, jobban mondva a környező steppét lakja, hanem széltében el van terjedve. A déli, terméketlen agyagtalajú steppén, körülbelül a 45. és 49. szélességi fokok között, mindenütt előfordul; a Kaspi tenger és az Araltó között fekvő magas steppén, a 45. szélességi fok alatt, nem található. Az Ural alsó folyásánál ugyanazokat a területeket lakja, mint a fakó ürge; a Volga alsó folyásánál néha szintén jelentkezik és pl. Szarepta környékén nem is ritka... Ürgéink között a legkisebb és aránylag legrövidebb farka van. Teste kicsi, de nehézkes felépítésű, lábai meglehetősen rövidek, járása ezért egér-szerűen csúszkáló”.
E helyütt mondjuk el azt, amit Németország és Nyugat-Európa fosszilis ürgéiről tudnunk kell, mivel közöttük nem a jelenleg nyugaton élő fajok szerepelnek, hanem az éppen leírt Volga- és Ural-mentiek. A diluviális ürgemaradványok Nehring teóriájának legalaposabb támpontjai; szerinte ugyanis Közép- és Nyugat-Európában a Jégkorszak után a Steppe-korszak következett. Viszont az általa Németországban talált ürgemaradványok minden további nélkül a rőt ürge fossziliáinak bizonyultak, amiből következik, hogy ez a faj annakidején messze Németország határain kívül is el volt terjedve. Ebből az is kitűnik, hogy Németország nagy területein akkor éppolyan steppe volt, mint van ma a Volga és Ural mentén, ahol az ürge, a bobak és a lófejű egér honosak.
Teljesen azonos a helyzet Magyarországra is, amennyiben a glaciális steppét többek között bizonyító rőt ürge maradványai hazánkból több helyről ismeretesek; így például a bajóti Jankovich-barlangból, a pilisszántói kőfülkéből stb. Igen érdekes, hogy ez utóbbi helyről Kormos Tivadarnak egy új ürge-fajt (Citellus citelloides Kormos) sikerült kimutatnia (Földt. Intézet Évkönyve XIII. köt., 6. füzet, 1915.), amelyik kisebb a rőt ürgénél.
A kaukázusi ürge (Citellus musicus Ménétr.)
Az ürgék a Kaukázusban is honosak és az észak-kaukázusi steppékből az északnyugati főhegylánc meglehetősen magasan fekvő alpesi réteire is felnyomulnak. König a Kükürlikolon, 10.000 láb magasságban figyelte meg őket és Szatunin szerint e faj a Kaukázus északkeleti „részeinek száraz steppéin gyakori”.
Minden további, ezentúl leírásra kerülő ürge-faj Észak-Amerika lakója. Hála Allen és Merriam munkásságának, egy egész sereg különböző fajt ismerünk. Az ürge, mint a steppék törzslakója, Amerikában is csak a steppéken, vagyis a prairie-ken és a nyugati fennsíkokon tanyázik; a Misszisszippi keleti partján már igen ritka. Az Új-Világban, ahol előfordul, ott éppolyan tömegesen lép fel, mint nálunk, és a szamárnyúllal (Jack Rabbit) egyetemben a gazdáknak a legtöbb kárt ő okozza. Az északi ürge-fajok Amerikában is téli álmot alszanak, a délebbi fajoknál már tetemesen megrövidül az alvási periódus, és egészen délen az ürgék többé-kevésbbé ébren maradnak. Az amerikai szójárás sokhelyt gofernek nevezi az ürgét, s ezzel szemben az állattan „gofer”-jét, a tasakos patkányt „pocket-gopher”-nek nevezi.
Parry ürgéje (Citellus parryi Rich.)
Parry ürgéje (Citellus parryi Rich.)
Az Új-Világ északnyugati részében, Alaskában és környékén honos. A szibériai C. eversmanni Brdt. fajhoz nagyon hasonlít; Richardson szerint rendszerint köves talajon él, s nagyon kedveli a sziklák közötti homokbuckákat, ahol rendszerint tömegesen találhatók. Ez a faj többedmagával lakik, s amíg a társaság a környéken legel, az egyik ürge a domb tetején felágaskodva ül; veszély esetén azonnal hallatja vészjelét, mire a többik rögtön a lyukakhoz rohannak. Parry ürgéje Alaskától kelet felé, arktikus Amerikán keresztül Kanadáig, a Mackenzie folyóig és a Melville szigetekig van elterjedve; dél felé néhány alfaja Brit-Kolumbia sziklás vidékéig nyomul előre.
Richardson ürgéje (Citellus richardsoni Sab.)
Elterjedése – déli és keleti irányban – Parry ürgéjének elterjedéséhez csatlakozik, Saskatchewan, Montana, Dakota sziklás hegységeiben fordul elő. Az Egyesült-Államokban mint kártevő ismeretes. Richardson ürgéje alakra és színre nagyon hasonlít egy fiatal prairie-kutyához, főleg mert teste meglehetősen egyneműen sárgásszürke színű, és nincsenek rajta foltok és rajzok; csak farkának felső része feketés, hosszabb oldalszőrei fehéresek.
Életmódjának legalaposabb leírását Couesnek köszönhetjük. Szerinte „Richardson ürgéje egyike ez ország leggyakrabban előforduló állatainak. Sok négyzetmérföldnyi területen többszázezer példányban található, úgyhogy jóformán minden egyéb emlőst kiszorít. Néhány millió hold földet lyuggat át meg át építményeivel. Soha semmiféle állatot ilyen tömegben nem láttam. Fokozottan társas életet élnek. Néhol egy síkon sokezer ürge látható egy tömegben, mint a prairie-kutyák, és az ember esetleg egész napi út alatt nem lát egyedül járó példányokat. Lakóhelyeiknek megválasztását a véletlenre bízzák, a nagyobb kolóniák rendszerint szomszédosak egymással.
A nőstény júniusban ellik, ezt abból következtetem, hogy júliusban nagy tömegben találni kétharmad-nagyságra megnőtt fiatalokat, amelyeknek élete addig, amíg ezt a nagyságot el nem érik, szigorúan a lakótelepre van korlátozva. Nem emlékszem, hogy kisebbeket láttam volna szabadon szaladgálni. Veteménymagvaknak összegyüjtése és felraktározása az ürgék főfoglalkozása a nyár folyamán.
Bár az ürge alapjában véve növényevő, mint minden rágcsáló, mégis kapva-kap a hús után, s úgy vélem, hogy nyári eleségének nem csekély része a bivalyhullákból kerül ki. Farkasok, legalább is nyáron, úgy látszik, nem igen fordulnak elő ebben az országban, és a bivalyok csontvázát főleg kit-rókák, borzok, szagos görények, szkunkok és ürgék preparálják. Majdnem bizonyos, hogy az elhullott bivaly mellett csakhamar borz- és ürge-lakótelepek létesülnek, utóbbiak nagyobb számban. Húsevő hajlamaikat avval bizonyíthatom, hogy az ilyen száradó hullák belsejét sokszor láttam az ürge könnyen felismerhető szemetével elborítva, s a mellett a csontok és a hús olymódon voltak megrágva, hogy gondolkodás nélkül megállapítható volt, mindez kinek a műve. Ha megfogják vagy megsebesítik, energikus cviccelő kiáltást hallat ijedtében, ami nagyon hasonlít más fajok hangjára”. („American Naturalist”, 1875.)
Bailey megjegyzi, hogy „a Coues leírása óta eltelt tizennyolc év alatt sok minden megváltozott. Bár Dakota és Montana még nem lettek a világ kertjévé, Dakota mégis nagy részét alkotja a világ búzaföldjének. Sok-sok mérföldnyire hullámzó búzaföldek vannak a régebben a bivaly és gopher által szabadon birtokolt területeken. A bivalyok eltűntek, megfehéredett csontjaikat összegyüjtötték és eladták. Az ürgék megmaradtak és a farmerek ijedtségére minden évben nemcsak nagy károkat okoznak, hanem szemmelláthatóan szaporodnak is. E szaporodás azonban talán csak látszólagos, mivel az állatok a felszántott területekről elmenekülnek a prairie-re. Amint az eke feltárja és betemeti üregeiket, s amint a vetés a fejük fölé nő, az ürgék a földek szélére húzódnak, ahol több a természetes környezet s ahonnan könnyebben jutnak a földekre és a prairie-re, eleségkeresés közben. Kisebb területeken számuk nagyobbnak tűnik fel.
Hogy a gabonának mi módon ártanak, arról Bollin C. Cooper így ír: „Richardson ürgéje akkor tesz legtöbb kárt, ha a gabona szára kihajtott és beárnyékolja a földet; a szárakat lehajtják és felső részét leharapják széles körben üregeik körül, valószínűleg azért, hogy a nap odasüssön. A nedvességet nem szeretik és hullámos talajon számosabbak, mint a símán.” Sewell ezt írja: „Amint elkezdjük a tavaszi földmunkákat, az ürgék már mindenütt ott vannak és felfalják az elvetett gabonát. A köröskörül fekvő gazdátlan területekről összesereglenek és csírázási idejétől kezdve addig eszik a búzát, amíg körülbelül 5 cm magas lesz; akkor aztán lerágják a csíraleveleket. Elpusztítják a búzát, a rozsot, a babot, kitúrják a lenültetvényeket és a burgonyát. Június 15-én kezdik a búzát leharapdálni és ezt a teljes beérésig folytatják, azután kihámozzák a magokat és üregeikbe hordják. Ahol nincs gabona, ott a prairie füvét rágják le. 60–80 hold gabonámat tették tönkre és helyenként a termés 60 százalékát elpusztították.”
Ha a helyzet nagyon komollyá válik, többféle módszerrel irtják ki őket.
c) Hosszúfarkú ürgék (Ictidomys Allen)
A hosszúfarkú ürge (Citellus franklini Sab.)
Ez a faj is egyszínű, mint Richardson ürgéje, de barnásszürke, és hosszabb, bozontos farka van. A délkanadai Szaszkatsevan és Manitoba államoktól délfelé, a Red River és a felső Misszisszippi területén keresztül Kanzaszig és Nyugat-Indiáig terjed; nyugati határa összeesik a prairie-kutya elterjedésének keleti határával: emez a szárazabb, nyugati síkságok, amaz a nedves, termékeny keleti prairiek lakója.
Bailey szerint a mezőgazdaságnak ez az ürge éppannyi kárt okoz, mint Richardson ürgéje, sőt állítólag a hosszúfarkú ürge esetleg apró csirkéket is megtámad. „Egyszersmind azonban – folytatja Bailey – rengeteg mezőgazdaságilag kártékony rovart is megeszik, s így több hasznot hajt, mint amennyi kárt a mezőgazdasági termények fosztogatásával okoz. Huszonkilenc ürgegyomor tartalmát megvizsgálva, azt tapasztaltam a benne talált eleség alapján, hogy az állat inkább hasznos, mint káros.” Ezt a megállapítást persze mindjárt le is rontja a következővel, miszerint „ha le lehetne szoktatni a mezőkön való garázdálkodásról, a nélkül, hogy el kellene pusztítani, a mezőgazdasági terményeknek leghasznosabb védelmezője volna.” Méltán kérdezhetjük, miképpen lehetne ezt keresztülvinni!
Lakótelepeiknek, úgy látszik, a homokos, dombos vidék felel meg, s üregeiket földek és utak mentén, rendszerint sűrűn benőtt kerítések sarkában, néha azonban nyílt helyeket, irtásokat, legelőket és útszéleket keresik fel. A mezőgazdasági termények egy részére károsak… és ha túlnagy számban lépnek fel, a farmerek sokszor kénytelenek másodszor is vetni és gabonaneműjüket állandóan őrizni, ha aratni is akarnak.”
A hosszúfarkú sávos ürge vagy leopárdürge (Citellus tridecimlineatus Mitch.)
A legfontosabb, legelterjedtebb, legszebb és legkártékonyabb az amerikai ürgefajok közül. Az egyik legkisebb faj, nem nagyobb, mint az európaiak; teste karcsú; testtartása és mozgása néha a gyíkra emlékeztet. Farka fél olyan hosszú, mint teste és kétsorosan, bozontosan szőrös. Leginkább jellemzi azonban, hogy bundája épp olyan feltűnően, mint tetszetősen foltos és sávos; tudományos fajnevét (a tizenhárom-sávos) is innen kapta. Hátának szürkéssárga alapszínén hat keskeny világos és hét szélesebb, sötétbarna sáv húzódik végig: utóbbiakon egy egész sor apró, világos folt látható. A hát közepén a sávok a fejtől a farokig húzódnak, oldalán rövidebbek.
A hosszúfarkú sávos ürge Észak-Amerika belsejében Michigan keleti részétől Montanáig és Coloradóig, és Texas belsejétől északra, a kanadai Szaszkatsevan melletti síkságokig van elterjedve. Ez a legkeletibb alak a Sziklás-hegységtől keletre fekvő prairie egész területét uralja és igazi prairie állat, amelyik sohasem található erdős vidékeken. De amint az erdőt irtani kezdik és a földet megművelik, rögtön ott terem és így sokszor igen távolra jut eredeti tartózkodási helyeitől.
Richardson szerint a sávos ürge veszekedő természetű, élénkebb, bátrabb és ingerlékenyebb, mint a róla elnevezett Richardson ürgéje. Ha az állat kénytelen üregébe bújni, haragjának sokszor úgy ad kifejezést, hogy éles, kemény hangon ismétli a „szik” szótagot. Hímek, ha összeakadnak, erős küzdelmet vívnak egymással, ami sokszor farkuk megcsonkítására vezet. Richardson több példányon látott ilyen friss sebet és egyáltalán ritkán talál az ember hímeket, amelyeknek épp olyan hosszú a farkuk, mint a nőstényeké.
A hosszúfarkú sávos ürge természetesen lakóüregében érzi magát legbiztosabban. A körülbelül 5 cm átmérőjű csatornák először meredeken, azután vízszintes irányban vezetnek a katlanokig. Néha egy-egy szokatlanul hosszú csatorna majdnem a föld színéig visz fel, hogy azután szivornyaszerűen haladjon lefelé, ami által a bejáró és a fészek között védőgát keletkezik a beszivárgó víz ellen. Sok csatorna egészen rövid és csak azt a célt szolgálja, hogy veszély esetén az állat bebújhassék: ezek az óvilági ürgék által is készített menedékházak. Azokhoz az üregekhez, amelyekben az ürgék a telet töltik és a fiatalokat felnevelik, 15–20 láb hosszú csatornák vezetnek, de az üregek egy, vagy legfeljebb két lábnyira vannak a föld felszíne alatt. Habár sok üreg kijárata síma, csupasz földön és egészen szabadon van, a legtöbb mégis rendszerint valami fűcsomó alá rejtett; sokszor száraz gaz, egy papírdarab vagy valami régi rongy takarja el.
Terjeszkedésüknek nyugaton a Sziklás-hegység állja útját, ezt nem lépik át, habár a keleti lejtők néhány völgyébe, sőt helyenként a hegyvidékekre is benyomulnak.
A Misszisszippi völgyének prairiején a hosszúfarkú sávos ürge közismert jelenség: látni a fűszálak között, amint üregébe bújik, vagy pedig, amint mereven, botszerű mozdulatlanságban ül hátulsó végtagjain. Rövid fülén, síma, gömbölyű fején, mereven lecsüngő elülső végtagjain, testének vonalain az ember szeme semmiféle támpontot nem talál és már csekély távolságban sem lehet őt egy öreg karótól vagy cövektől megkülönböztetni.
A párzás ideje alatt a sávos ürge csendes és félénk, de júniusban és júliusban, ha már a „serdült” ifjúság is kimerészkedik, igen gyakran hallani hangjukat. Ilyenkor az öregek és a fiatalok állandóan kiáltgatnak egymásnak és mindig egymás közelében maradnak. Egyszerre 7–10 kölyök jön a világra és a Bailey által megvizsgált nőstények csecsbimbóinak száma 8 és 12 között ingadozott. Richardson és Kennicott szerint a kölykök május végén vagy június elején jönnek a világra és pedig csupaszon és vakon. Fogságban tartott példányokat vizsgálva, Hoy azt tapasztalta, hogy szőrük csak a 20-ik napon kezd kinőni és szemeik csak a 30-ik napon nyílnak ki. A sávos ürge, úgy, mint valószínűleg a többi faj is, csak egyszer ellik egy évben.
Ősz táján az ürgék jól meghíznak és az első fagyos éjtszakák után – jóval, mielőtt az első hó leesik vagy a föld megfagy – bebújnak üregeikbe és csak tavasszal, ha olvad, jönnek elő ismét. Minnesota déli részében ritkán látni őket a föld színén október 1. után, vagy tavasszal április 1. előtt. Nehéz megállapítani, hogy a föld alatt töltött hat hónap alatt állandóan alszanak-e, mert különféle magvakból és dióból ősszel nagy készletet halmoznak fel üregeikben, fészkükhöz közel. Megállapításra vár még, hogy ezt a készletet télen fogyasztják-e el, vagy pedig tavasszal, amikor még kevés a mag és a vetemény.
Skoglund Péter azt állítja, hogy a sávos ürge többet árt a mezei terményeknek, mint bármelyik más emlős állat. Houghton azt is látta, hogy a káposztalepkét megfogta és megette, s megfigyelte, hogy férgek után túr. Bruner L. szerint az ürgék régebben a prairien laktak s a földek szélén „dolgoztak”; ez évben (1888) azonban üregeiket a földeken ásták és köröskörül az egész gabonát megették. Azt is látta, hogy az ürge megfogott és meg is ölt egy egeret. Hunter N. W. így ír: E nyáron egy farmer kénytelen volt tíz hold földet másodszor is bevetni, mert a gopherek annyira tönkretették vetését! Az állandó pusztítás ellenére is folyton szaporodnak. Dyche L. L. szerint Kansasban és Coloradoban nagy kárt tesznek a dinnyében is. Smith G. Horace az ürgelyukak előtt egyszer-kétszer a füles-pacsirta (Eremophila alpestris leucolaema) tollait is találta és hozzáfűzi: „Az ürge valószínűleg ellensége a pacsirtának; sokszor láttam ugyanis, mint igyekszik azt fészkéből kitúrni s úgy ennek, mint az amerikai sarkantyús sármánynak (Calamospiza melanocoris) fészkét sokszor találtam feldúlva, ami, úgy látszik, az ürge műve volt”.
De még többet is tudunk: az ürgék valóságos kannibálok, amelyek felfalják saját halottaikat. A bőrt csíkonként tépik le, a húst pedig kiszedik. Az egereket rendszerint mindenestől, csontokat is beleértve, eszik meg és sokszor csak néhány bőrdarab, a lábak és a farok maradnak meg. Bailey egyszer lőtt egy ürgét, amelyik ülve lakmározott az elülső végtagok között tartott valamiből. Kiderült, hogy az a valami egy félig felfalt gyík volt (Eumeces fasciatus); farkának egynéhány ízét az ürge pofazacskóiban még megtalálta.
Gillette C. P. professzor 1899-ben tette közzé az Ames-i (Jowa állam) kísérleti állomáson végzett vizsgálatainak eredményét, mely szerint április 22. és augusztus 2. között megölt 22 ürge gyomra tartalmának 46%-át rovarok tették ki s átlagban 13 „lepkehernyó” volt mindegyikben. Utóbbiaknak legnagyobb része a Crambus exsiccatus lárváiból került ki, amelyik Jowában sok kárt tesz a gabonában és a fűben. Ebből azt következtethetjük, hogy az ürge által elpusztított rovarok jóformán mind a kártékony fajokhoz tartoznak. Mivel abban az időben, amikor az ürgéket megölték, fű, lóhere és egyéb zöldség nagy mennyiségben volt található, s az ürgék gyomra mégis rovarokkal volt tele, habár ezeknek fogása nagy fáradtságukba kerül, feltehetjük, hogy ez utóbbi táplálékot kedvelik leginkább. Kétségtelen, hogy a rovarok és dudvamagok elpusztításával a sávos ürge nem csekély hasznot hajt; kérdéses azonban, hogy felér-e ez a haszon azzal a kárral, amit a gabonaföldeken okoz?
Fogságbeli életéről Bruhin mond egyet-mást. Sávos ürgéjének „tejet adott, amit az élvezettel szürcsölt”. Az állat „szeretett órákhosszat a napon ülni és közbe tücsökszerű hangját hallatta. Abban a szobában, amelyikben szabadon mozoghatott, már reggel kikereste a napsütötte helyet és a nappal együtt mozgott tovább, mert a nap csak egynéhány négyzetölnyi területen sütött.” Hoy meséli: Ha egy sávos ürge ketrecébe mókust engedünk be, az ürge rögtön rátámad a betolakodóra, megsebesíti és olyan gyorsasággal vonul vissza, hogy alig lehetséges ellene védekezni. Ha ellenfelét kifárasztotta, nyakánál megfogja és agyonharapja. A küzdelem alatt mély, hurrogó morgást hallat és áldozatának kimúlása után agyvelejéből és véréből lakmározik.
d) Fületlen ürgék (Xerospermophilus Merr.)
A fületlen ürge (Citellus obsoletus Kennicott)
A fületlen ürge csak Nebraskában, Kelet-Wyomingban és Dél-Dakotában, a Black Hills-től délre honos. Ez az ürge kicsiny; bundáját bizonytalan és szabálytalan foltok tarkítják; színei tompák, fülei alig láthatók, farka rövid és vékony. Ott, ahol a sávos ürgével együtt fordul elő, megkülönböztetésül sokszor kicsiny, sávos ürgének is nevezik. A fületlen ürge „annyira félénk és csendes, színe és foltjai annyira beleolvadnak a környezetbe, hogy nagyon ritkán látni, bár csapdában fogni nem nehéz. Könnyű, homokos földben ássák lyukaikat. Egy Bailey által megvizsgált ürge gyomrában vetőmagvak és néhány fiatal egér maradványai voltak, egy másikéban magvak és rovarok. További hasonló vizsgálatok nyomán ugyanerre az eredményre jutottak, s így feltehetjük, hogy a fületlen ürge épp olyan sokféle eledellel táplálkozik, mint a sávos. Gazdaságilag nem fontos tényező, mert mezőgazdaságilag megművelt területeken nagy számban nem fordul elő. Legszívesebben füves területen lakik, ritkán elszórt telepeken.
A mexikói ürge (Citellus mexicanus Lcht.)
A mexikói ürge nagyon hasonlít a hosszúfarkú ürgéhez, de abban mégis különbözik tőle, hogy a kilenc vagy tizenegy fehér, sávos alapon lévő foltjai világosbarna alapszínen nyugszanak; a fületlen ürgétől pedig abban különbözik, hogy a foltok sávokban vannak, nem pedig elszórva az állat hátán. Az Egyesült-Államokban ez a faj csak Texas délnyugati és Új-Mexikó déli részén fordul elő, innen a mexikói fennföldön át Zapotlan-ig és Jalisco-ig s dél felé Mexikóig és Orizaba-ig található. Bailey a többi fajtól eltérően a mexikói ürge a téli álom időszakán kívül is néha betömi belülről üregeit. Rendszerint igen félénk állatok, amelyek – mielőtt lőtávolságra ér az ember – lyukaikba bújnak. Annyira éberek és oly hamar riadót fújnak, hogy nagyon kevés példányt látni még ott is, ahol aránylag sűrűn fordulnak elő.
e) Nagyfülű ürgék (Otospermophilus Brdt.)
A nagyfülű ürge (Citellus grammurus Say)
E fajnak igen nagy, sokszor hosszú szőrrel benőtt fülei és hosszú, bozontos farka van; ezen az eltérő sajátságon alapszik az új alnem (Otospermophilus Brd.) is. Colorado, Oregon, Nevada, Utah, Texas, Kalifornia és Mexikóban otthonos, s általában azokat a területeket lakja, amelyeknek folyói a Csendes-óceánba torkollanak. Gazdaságilag a már előbb leírt, tömeges károkat okozó fajok közé sorozhatjuk; hazájának irodalmában legalább is sokszor „Kalifornia pestise” név alatt szerepel.
