4. Kétszínű denevérek (Vespertilio L.)
4. Kétszínű denevérek (Vespertilio L.)
Középtermetű, zömök testű állatok, vaskos fejjel, széles és rövid arcorral s erősen kiduzzadó pofamirigyekkel. Fülük széles, kerekded, háromszögű, hegyével legföljebb az orr csúcsát éri el. Fülfedőjük rövid, fölfelé alig keskenyedő, hegyén szélesen kerekített. Szárnyuk meglehetősen hosszú. Az öregvitorla a hüvelykujj tövéig terjed; a farkvitorla a fark utolsó csigolyáját hagyja szabadon.
Bundájuk szőrözete kétféle színű; a szőr töve feketebarna, hegye fehér vagy sárga. Fogazatuk a felső fogsorban 2–2 metszőfog-, 1–1 szemfog-, 1–1 előzápfog- és 3–3 utózápfogból, az alsó fogsorban pedig 6–6 metsző-, 1–1 szem-, 2–2 előzápfog- és 3–3 utózápfogból, tehát összesen 32 fogból áll.
A kétszínű denevérek a hegyvidék erdőségeinek lakói; ügyes és kitartó repülők; röptük gyors és magos. Esténként napszállta után rövid idő mulva jelennek meg. Hűvös és szeles időjárás iránt érzékenyek. Évente két fiat szülnek.
A fehér torkú denevér (Vespertilio murinus L.)
Kiterjesztett szárnyainak hossza 27–31 cm, egész teste 9–10 cm, mely méretből 3.5–4.5 cm esik a farkra. Alsó karja 4–4.5 cm hosszú. Nemzetségének jellemvonásain kívül megemlítendő, hogy fülfedője rövid és fölfelé szélesedő. Felső fogsorának metszőfoga kéthegyű, a második egyhegyű s alig félakkora, mint az első. Füle és vitorlája vastag bőrű, sötét barnafekete. Bundája a test felső oldalán sötétbarna alapon deres, alul ugyanolyan, de szürkébb. Álla és füle alja sötét feketésbarna s többnyire éles vonallal válik el a torok sárgásfehér színétől. Fiatal állatok torka szennyesfehér, sőt szürke is lehet, azonban sohasem teljesen sötét. Számos öreg példányon a törzs két oldala, a lágyék, valamint a combok tájéka is túlnyomóan fehér.
Amint Méhely munkájában olvashatjuk, hazánk felföldein meglehetősen elterjedt; alföldi tájakon csak nagyon elvétve mutatkozik. Eddig Árva, Szepes, Gömör, Kolozs, Udvarhely és Brassó megyék területéről van kimutatva, sőt a budai hegyekben is előfordul.
A nappalt odvas fákban, meglazult fakéreg alatt, vagy sziklahasadékokban tölti, azonban az emberi lakások közelében is szívesen tartózkodik s a hegyvidéki városok tornyaiban, nagyobb épületek padlásainak csöndes zugaiban és magányos erdei lakások tetőzetében is gyakran ráakadhatunk. Nagy tömegekben sohasen található, többnyire egyenként vagy apróbb csapatokban él s a tűlevelű fák honában érzi magát legjobban.
Esténként már korán kezd vadászgatni, még pedig legtöbbnyire fenyves vidéken, s mintegy 20 m magasságban, azonban gyakran még ennél is magasabbra emelkedik. A legmagasabb fák koronáinál jóval magasabb szintben és szívesen hajszolja a rovarokat, megjelenése és vadászati módja tehát élénken emlékeztet a fecske-denevérekére. Fáradhatatlan vadászatával nagy hasznot hajt az erdőgazdaságnak.
Téli álma – írja Méhely – mint minden olyan fajé, amely nagyobbfokú nedvességet és hifeget bír el, nem lehet hosszú.
A vándor denevér (Vespertilio borealis Nilss.)
Ez is a közepes termetű fajok sorából való. Egész teste 10 cm hosszú s ebből 4.5 cm-t a farokra kell számítanunk. Kiterjesztett szárnyainak hossza 26 cm. Bundája fölül sötét feketebarna, alul valamivel világosabb; a fiatalabb állatok sötétebb és határozatlanabb színűek. A vastag bőrű fülek és vitorlák sötét barnásfeketék; az egyes szőrszálak mindvégig két színűek: tövükön sötét feketebarnák, hegyükön világos barnássárgák. Alul fakóbarna a bundájuk. „A felső oldal szőreinek világos hegye – mondja Blasius – aranyos hamvasságként tűnik föl a feketebarna alapon, s a gereznának valóban sajátos külsőt kölcsönöz.”
Téli tanyájául védett zugot szemel ki, s főkénr fából épült házakban szeret meghúzódni. Kolenati szerint nem függeszkedik, hanem hasadékokba ékelődik be, amelyekből csak orra hegye kandikál ki. Úgy látszik, téli álma semmi megszakítást sem szenved, jóllehet fajunk a tavasz első enyhe napján már megjelenik. Az eddig gyüjtött adatok szerint rendesen két fiat szül évente.
„Azok alapján, – mondja Blasius – amit én erről az állatról Észak-Oroszországban (ahol ez az egyetlen denevér-faj) kipuhatoltam, arra kell következtetnem, hogy különböző évszakokban – költöző madarak módjára – nagyon messzire eltávozik tartózkodási helyétől. Azt, úgy látszik, senki sem vonja kétségbe, hogy a vándor denevér a Balti tartományoktól a Fehér-tenger vidékéig általánosan elterjedt; de feltűnő, hogy kora tavasszal és nyár elején az északi területeken senki sem látta.” Ezzel szemben azonban Jäckel nemcsak ezeket a vándorlásokat tagadja, hanem ilyen nagy utak megtételére a denevéreket általában képteleneknek mondja. Mert ha – úgymond – a vándor denevért Sziléziában télen, Morvaországban, Nassauban és Bajorországban áprilisban, Morvaországban és Regensburg vidékén májusban, Svájcban nyáron, Észak-Magyarországon augusztus 7-én, a Sváb földön pedig augusztus 8-án figyelték meg (már pedig, Blasius szerint, ebben az időben Észak-Oroszországban kellene lennie), érthetetlen, hogy még ugyanabban a hónapban hogyan érkezhetik el céljához...”Úgy hiszem, hogy ilyen mértékű repülési készsége egyetlen denevérnek sincsen... S különben is a nappalt pihenéssel kell tölteniök, a 9–10 órás augusztusi éjtszakából 2–3 órát rovarvadászatra kell szánniok, sok esetben pedig zivatar, nagy eső, vagy ellenszél több éjjelen át lehetetlenné teheti számukra a továbbhaladást.”Jäckel-nek ezek szerint az a meggyőződése, hogy minél gyakrabban kerül majd elő a vándor denevér a Harz-hegységtől délre fekvő vidéken, annál inkább rájönnek arra, hogy ez a faj nem a magas észak jellemző állata, hanem Svájc, Ausztria, Német- és Magyarország magas hegyeinek lakója, s hogy ősszel a síkföldekre vonul, ahol telelő szállást keres, tavasszal pedig ismét visszamegy a hegységbe. De azt, hogy a Balti-tenger déli partvidékeiről, illetőleg ennek a területnek földrajzilag megfelelő más helyekről augusztusban Észak-Oroszországba, a Fehér-tenger vidékére is fölvonul, s ennélfogva valóban vándorol, Jäckel sem vonja kétségbe.
Magyarországi előfordulását Méhely megállapítása szerint Jeitteles Lajos tisztázta, aki 1860-ban, Kassán jutott egy példány birtokába. Utóbb Kocyan Árva megyében gyüjtötte ezt a fajt, s ritkának mondja. Stetter 1874-ben Tátrafüreden, míg Méhely 1899 junius havában Báziáson fogta. „Ez az utóbbi adat – írja Méhely – nagyon figyelemreméltó, mert Európában oly délen fekvő ponton még senki sem gyüjtötte az északi (vándor) denevért; mindazonáltal hangsúlyoznom kell, hogy a példány meghatározásánál csak másodrendű jellegekre támaszkodhattam, amennyiben az egyformán lesúrolt felső metszőfogak éppen a legfontosabb bélyeg megállapítását tették lehetetlenné, s Báziásról minden fáradozásom dacára sem sikerült több példányt szereznem.”
A nőstény – Blasius szerint – május végén, vagy junius elején két fiat szül, azonban Kolenati szerint csak egy fia volna. Kellemetlen szagot nem terjeszt. Fogságban szelíd, noha minden érintésre cincogással felel.
