1. Dugongok (Dugong Lacép.*)
1. Dugongok (Dugong Lacép.*)
A család egyetlen élő neme; 3 fajban él az Indiai-Oceán partán; a Dugong dugon P. L. S. Müll. Madagaszkártól Indiáig, a D. australis Ow.
Ausztráliai dugong (Dugong australis Ow.).
A viziló csontváza
Testük egészben véve hasonló a szirénákéhoz, szőrőzetük azonban még ritkább a manatuszokénál. Sűrűn barázdás bőrük a hátoldalon világos szürkésbarna, gyengén fémes csillogású. Az ausztráliai faj inkább vörösesbarna, a Vöröstengeri fakó ólomszürke, a hátán és feje tetején zöldes. Az ausztálilai faj hasuk alatt fehér vagy világosszürke, a Vöröstengeri kékes hússzínű, néhány sötétes hosszúkás folttal tarkítva.
Eltekintve ezektől a színezetbeli eltérésektől, ajkuk is más alakú, mint a manatuszoké. „Az élő állat egész orrtájéka lágy és mozgékony és tömör, erősen zsíros izomtömegből áll, amelynek rostkötegei, mint az emlősök nyelvén, sokszorosan keresztezik egymást. Olyan finom, vékonyan redőzött bőr borítja, hogy az „ujjak” közt ráncba szedhető” (Dexler és Freund). Elől az orr csaknem merőlegesen le van vágva, mint a manatuszoknál. Közepén patkó alakú rész különböztethető meg, amelyet egy középső barázda két részre oszt és tele van szabályosan elrendezett kiemelkedésekkel, amelyeken vastag, rövid sörték állnak. Az oldalsó ajkakat a középső résztől egy-egy mély barázda választja el, úgyhogy viszonylag keskeny duzzanatokként jelennek meg. Az egész orrtáj ilyenformán a viziló szájára emlékeztet s a célja is ugyanaz: lehetővé tenni, hogy az állat a víz alatt felaprítsa és megtisztítsa a homoktól táplálékát. A homokot alaposan le is tudják tisztogatni, mert bélcsatornájukban alig akad homok. Mint a manatuszoknál, a dugongoknál is megjelenik a kemény szájpadlás lapos, rostos szövetekből álló nyujtványa, amely a csukott szájból is kimered. „Mivel a dugongok legelés közben a kemény homokba ugyanolyan széles barázdát vágnak, mint a szájpad-nyujtvány szélessége, nyilvánvaló, hogy ez a nyujtvány a táplálkozásnál szerepel.” Dexler és Freund szerint az ausztráliai dugong egy Hydrocharis-féle moszattal (Halophila ovata) és egy tengeri hínárfélével (Zostera caprionni) táplálkozik. Rendszerint éjjel táplálkoznak, minthogy a dugongok is általában éjjeli állatok; végigmennek a növényekkel borított tengerfenéki mező felett, a talajt szájpadlásnyujtványukkal feltépik és az ekként elszabadított növényeket ajkukkal megragadják és megeszik. Dexler és Freund ekként magyarázzák a „dugong-nyomokat”, azokat a hosszú barázdákat a tengerfenék homoktalaján, amelyeken a nyoma sincs a Halophila moszatnak. Ebből is kitűnik, hogy a dugongok a lapos, homokos partvidék lakói, s hogy nem merészkednek ki messzire a nyílt tengerre.
Légzési szervezetükre vonatkozólag eltérők az adatok. Klunzinger szerint 10 percenként, Semon szerint 3–5, Rüppell szerint percenként vesznek lélegzetet és pedig ugyanúgy, mint a manatuszok: kizárólag orrukon át, amint ez a Dexler által megölt hímen bebizonyosodott. Amikor orrnyílását eltömték, megfulladt, a nélkül, hogy megkísérelte volna a szájon át való lélegzést.
A dugongok többnyire kis csoportokban élnek. Mozgásuk lassú, nehézkes, noha farkuk ereje igen jelentékeny. Amíg csak táplálékot talál egy helyen, helyét nyilván nem változtatja meg, ha azonban lelegelte a rendelkezésére álló tengeri rétet, lassan új helyre költözik, amely ismét leköti egy időre. A heves viharok, amelyek bizonyos évszakokban végigszántanak az Indiai Óceánon, nyilván kihatnak vándorlásukra s a nyugtalan hullámjárás elől öblökbe menekül, amelyekben veleszületett lustaságát mi sem zavarja. Hogy a viharok indítják útnak, azt abból következtették, hogy időnként olyan pontokon jelennek meg, amelyeken nyugodt évszakokon nem figyelték meg. A Vörös-tenger déli felében, azaz nubiai és abesszíniai partokon minden évszakon megtalálni; északabbra csak a téli hónapokban jelennek meg.
Testük mozdulatlanságával és nehézkességével összhangban áll szellemi képességük is. Érzékeik gyengén fejlettek. Hangjuk mindössze tompa nyögés és szuszogás; a fiatal állatoké valamivel élesebb. Bizonyos fokú izgalom csak a pározási időben vesz erőt rajtuk; a hímek olyan csökönyösen küzdenek a párzás jogáért és e mellett annyira megfeledkeznek mindenről, hogy a vadászok ilyenkor kerítik legkönnyebben hatalmukba. A dugong-pár veszély esetén egymást segíti. Megfigyelték, hogy a hím aggódva követte úszva a megsebzett nőstényt és erőteljes farkúszójának heves csapkodásával iparkodott megszabadítani üldözöitől. Ha egyik házasfelet a másiknak távollétében megölték, párja sokáig úszkált a megszokott tartózkodási hely fölött és minden kedvenc helyén keresgél utána. Szaporodásukra vonatkozólag Klunzinger halászai a következőket mondták el. Párzásuk és kölykezésük ideje a tél; a nőstény csaknem egy teljes évig terhes. A párzás egymásután három ízben megy végbe, féléves időközökben. Szüléskor a nőstény hasával a víz felszíne felé fordul és csak 2 nap multán ereszkedik le, most már kölykével a tenger fenekére. Az újszülött legalább harmadfél kar hosszúságú, egy évig szopik, miközben anyja melléhez szorítja. Idősebb korában olykor fölkapaszkodik szülei hátára, hogy kényelmesen pihenhessen. Az anya sohasem hagyja el kölykét és halálos veszedelemmel is szembeszáll. Egyéves korában elszakad a kölyök anyjától és ettől kezdve magányosan jár-kel. Hogy mindebből mennyi igaz, azt Klunzinger nem tudta eldönteni.
A párzás és kölykezés idején a halászok szorgalmasan vadásszák a dugongokat, mert az elejtett példányokat jól tudják értékesítnei. Az állatokat vagy hálóban fogják, amelyben könnyen megakad, vagy szigonyozzák.
A malájok és abesszíniaik megeszik a dugong-húst, amely azonban nem megy csemegeszámba és – állítólag – betegséget is okoz, ha nincs kellően előkészítve. Előítéletmentes emberek húsánál többre tartják zsírját, amelyből az idős állatok 30 kg-ot adnak. Vastag bőrüket, – állítólag a zsidók frigyládája is ezzel volt borítva – Ruppel szerint az abesszíniai partokon állítólag nem cserzik ki, hamem csak a levegőn szárítják meg és szandálokká vágják fel.
