2. család: Hosszúfarkú halak (Macruridae)
2. család: Hosszúfarkú halak (Macruridae)
A hosszúfarkú halak (Macruridae) családját csupa mélytengeri faj alkotja. Közös ismertetőjelük, hogy hosszú, oldalról lapos, a vége felé erősen elkeskenyedő, sőt többnyire fonálban végződő farkuk van. Testalakjuk nagyon hasonlít és a fajok csupán az orr alakjában és pikkelyeik tekintetében térnek el egymástól. Szájuk csaknem mindig „alsóállású”, vagyis a hasoldal felé nyílik, mivel az orr- és a szemkörüli csontok megnagyobbodásából keletkező csőr nyúlik ki fölötte. Szemük mindig nagy, ami kétségtelen jele annak, hogy kizárólagosan a tengeri alvilágban élnek és ehhez alkalmazkodtak. Első hátúszójuk rövid és kevés, de hosszú sugárból áll, melyek közül az első tüskés és gyakran hosszú tapogatófonállá nyúlik meg. A sokkal hosszabb második hátúszó és az alsóúszó összeolvadt a farokúszóval. A páratlan úszók tehát egyetlen összefüggő úszószegélyt alkotnak. A hasúszó a toroktájékig tolódott előre. Egy bajuszszáluk van, de gyakran a hasúszó első sugara is tapogatófonállá hosszabbodik meg. A hosszúfarkú halak színezete többnyire mélyfekete.
A hosszúfarkú halak közül régebben csak kevés fajt ismertek, mióta azonban a tengerkutatás a mély tengerek titkait egymásután leplezi le, egyre több fajt fedeznek föl. Brauer, a berlini állattani múzeum igazgatója és az ottani egyetem nemrég elhúnyt kiváló tanára, aki a „Valdivia”-expedíció mélytengeri gyüjtését feldolgozta, a hosszúfarkú halak családjából már 131 fajt sorolt fel. Maga a „Valdivia”-expedíció az Atlanti- és az Indiai-óceán 400-2000 m mélységeiből 205 példány hosszúfarkú halat szedett össze, amelyek 16 fajhoz tartoznak. A hosszúfarkúak függélyes elterjedésének határa 70-4020 m, de valószínűen még mélyebbről is előkerülnek majd. A Coryphaenoides gigas, amelyet a „Talisman”-expedíció fedezett föl, 80-100 cm-nyire nő meg, s ez a hosszúfarkú halak óriása.
A család tagjai szétszórtan élnek valamennyi tengerben, de főképpen a melegebb vizekben. Az Adria mély medencéjében sem a magyar, sem az osztrák tengerkutató expedíciók nem találtak hosszúfarkú halakat, pedig a Földközi-tengerben előfordul néhány faj, de ezek kisebb mélységekben élnek. Az Északi-tengernek csak a mélyebb helyeiről került elő gránátos hal (Macrurus rupestris Fabr.), amely a skandináv vizekben és Grönland mellett van elterjedve. Nincsen halcsalád, amelyiket olyan jogosan sorolhatnának a mélységlakók közé, mint a hosszúfarkúakét. Vannak ugyan olyanok is, amelyek a kisebb mélységekben is előfordulnak, de a nagy szem és a színezet kétségkívül elárulják életszíntájukat.
Az idesorolható fajok túlnyomó részének az orra csőrszerűen nyúlik meg és pikkelyeik töviskesek, csak a Gadomus-nemzetség tagjainak nincs csőrük, hátúszójuk és kerek pikkelyeik sem tüskések. A hosszúfarkúak életmódjáról semmit sem tudunk. Elevenen sohasem sikerült még megfigyelni őket. A nagy mélységekből többnyire már csak holtan kerülnek a felszínre, vagy pedig csak pillanatokig élnek még. A hirtelen és nagy nyomásváltozás miatt úszóhólyagjuk kifordul a szájukon és valószínűen a vérükben lévő gázok is szabaddá válnak, s a vér a szemükön kiserken. Azt sem tudjuk, hogy különös alkotású csőrük mire szolgál. Brauer és Doflein azt gyanítják, hogy táplálékukat ezzel túrják ki az iszapból. A francia halpiacokon újabban egyre gyakrabban találkozunk hosszúfarkú halakkal, mióta a francia halászhajók modern eszközeikkel a spanyol, a portugál és az afrikai partok mentén 200 m mélységben is halásznak. Az Északi-tenger mellékén a sziklalakó hosszúfarkú halat mindenütt árulják.
