1. család: Pikó-félék (Gasterosteidae)
1. család: Pikó-félék (Gasterosteidae)
A pikó-félék (Gasterosteidae) családját négy nemzetség tagjai alkotják. Testük aránylag megnyúlt, de a normális halalaktól nem tér el, s vagy csupasz, vagy pedig sorokban elhelyezett csontpajzsokkal van felvértezve. A négy kopoltyú rendesen fésűs. Jellemző rájuk a hátúszó, amelynek elülső része erős tüskékre bomlik. A pikók részben az édesvizek, részint a tengerek lakói és a kevésszámú faj kizáróan az északi félgömbön, a Földközi-tengertől a sarkvidékig él. A sótartalom iránt nem érzékenyek. A Gasterosteus Art. nemzetség ismertető bélyegei azonosak a családéval. Fajai itt következnek:
A tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus L.)
1. Csőrös pikó (Spinachia vulgaris Flem.). - Törpe pikó (Pygosteus pungitius L.). - Tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus L.).
Tüskés pikó
A tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus L.) 7–8, legfeljebb 9 cm-es halacska. Háta zöldesbarna, vagy feketéskék, oldala és hasa ezüstös, a torka és a melle halvány rózsaszínű, vagy vérvörös. A színezet sokszor változik, s az ívási időszak alatt sokkal élénkebb, mint egyébként. Hátúszója előtt 3 tüskés sugár van. Ezek közül az első a mellúszó előtt ízesül; a második a leghosszabb. A második hátúszóban 11–12, a mellúszóban 9–10, a hasúszóban 1 tüskés és 1 puha, az alsóban 1 kemény és 8 puha, a farokúszóban pedig 12 sugár van.
A tüskés pikó oldalvonala mentén több-kevesebb csontpajzs helyezkedik el, s ezek alapján háromféle változatát különböztetjük meg. A forma trachurus Cuv. Val. nevű változat oldalvonalát egész hosszában körülbelül 32 pajzs borítja; a f. semiarmata Cuv. Val. törzsén körülbelül 16, farkán pedig körülbelül 8 csontpajzs van; végül a f. leiurus Cuv. Val. oldalán csak a medenceöv tájékán találunk kb. 8 csontlemezt. A farokpajzsokon él vonul végig. Ez a három fajta színezetben is elüt egymástól. A f. leiurus oldalán a harántsávok élesebben látszanak, mint a f. trachurus törzsén. A tüskés pikó legfeljebb 8 cm hosszú, de a Kattegatban 11 centiméter hosszú példányok is akadnak. A tüskés pikó, jóllehet egyszerre csak 60–80 ikrát rak le, a holtágak nyugalmas vizében mégis jelentékenyen elszaporodik. Helyenként és időnként óriási tömegekben jelentkezik. Ezeket kiolvsztják, vagy pedig trágya gyanánt értékesítik. Ennek az időnkénti tömeges elszaporodásnak nem ösmerjük az okát. Az ikrából a fiatalok 10 nap mulva bújnak ki. Az álcák lebegő életmódot folytatnak, a tengerben még a 25 mm hosszú ivadék is lebegve él és rajokba verődik össze.
A tüskés pikó fürge és ügyes ragadozó. Tápláléka rovarlárvákból, rákokból, férgekből, halikrákból és ivadékhalakból áll. Rendesen sekély vízben, a tengeri fűvel benőtt fenék közelében él. A hímek száma valamivel kisebb (43%), mint az ikrásoké. Élettartama valószínűen nem haladja meg a három esztendőt. Első életévének végén már ivarérett. Ívási időszaka márciustól augusztusig, illetve áprilistól szeptemberig tart. Ivadékgondozásáról később lesz szó.
Elterjedése sarokkörüli; az északi félgömbön délre az é. sz. 40. fokáig terjedt el, de a szárazföld belsejébe mélyebben sehol sem hatol be. A tüskés pikó az európai partokon az Északi Jeges-tengertől kezdve a Fekete-tengerig mindenhol megtalálható. Az Adriában a Velence-tartomány kevert vizeiben (Tagliamento, Adige, Monfalcone, Grado, Velence) él. Piemontból, Lombardiából és Szicíliából nem ismeretes. Európa édesvizeiben, a hegyvidékek és a Duna vízrendszerének kivételével, mindenütt előfordul. A három változat egyes termőhelyeken nem egyformán gyakori, de helyenként egymás mellett él. Észak-Európa parti övében a f. trachurus és a f. semiarmata uralkodik, míg az édesvizekben és elterjedési körének déli részén kizáróan a f. leiurus él. Az Északi Jeges-tenger és a Balti-tenger gyengén sós vizében csaknem kizáróan a f. trachurus példányai találhatók. Az Északi-tengerbe ömlő folyók torkolatában a f. trachurus van túlnyomó számban, a sósvízben azonban a félig vértezett változattal (semiarmata) kb. egyenlő arányban fordul elő.
A tüskés pikó, mint Antipa kimutatta, a Fekete-tenger nyugati felében is él, ahol két változata van: a G. aculeatus var. trachurus és a G. aculeatus ponticus. A tüskés pikó a Fekete-tengerből sem hatol be a folyókba. Grote, Vogt és Hofer nagy művében, amelyet Közép-Európa édesvízi halairól írtak, azt olvassuk, hogy a tüskés pikó körülbelül négy évtizeddel ezelőtt az Isar-folyóba, a München környékén lévő állóvizekbe és a Duna más mellékfolyóiba is belekerült, mégpedig minden valószínűség szerint az akváriumkedvelők telepítették be, s így nem lehetetlen, hogy idővel a Duna német vagy osztrák szakaszából, esetleg a mienkből is előkerül még.
A laposhasú pikó (Gasterosteus platygaster Kessl.)
A laposhasú pikó (Gasterosteus platygaster Kessl.) magyar vizekből még nem ismeretes, de a Dunában otthonos és így valószínűen nálunk is rábukkannak majd. A Fekete-tengeren kívül az első példányt a Negotin (Szerbia) melletti mocsarakban Pancsics fedezte fel, Brusina egyetemi tanár pedig három évtizeddel később Belgrád közelében, a Szávában találta meg. Vutskits az Aldunán sokat kutatta ezt a fajt, de nem akadt rá. A Fekete-tengerből Kessler írta le, aki ezenkívül a Dnyeperben, A Kaspi-tóban,, az Ural-folyóban és az Aral-tóban is gyüjtötte. Szerinte a laposhasú pikó keletre van elterjedve s ezzel magyarázható, hogy Antipa a Fekete-tenger nyugati részében s általában a tengerben sohasem találta meg. Antipa szerint ez a faj Oláhországnak majdnem minden édesvizében előfordul. Különösen nagy mennyiségben népesíti be a Duna-delta tavait.
A laposhasú pikó kistermetű hal, melynek testalakját a nevében is kifejezett sajátságán kívül a vékonynyelű farok is jellemzi. Fejének és törzsének határát jól látható barázda jelzi. Fejének hossza négyszer van meg a test teljes hosszúságában. Szájnyílása fölfelé irányúl. Oldalán kb. 29–30 kis csontlemez van. Ezek közül az elülsők nagyobbak, egymáshoz közel helyezkednek el és mindegyiket az oldalvonal nyílása lyukasztja át, míg a hátulsó kisebbek, különállók és a bőrben vannak elrejtve. A farokúszó két oldalát kivéve, faroktöve csupasz. Hasoldalát a kopoltyúfedő tövétől a végbélnyílásig a haspajzs védi, amelynek alakja életkor szerint változik. A bőrpajzsot elől két görbe csontléc feszíti ki, hegyesen végződő hátulsó része pedig az ú. n. alappajzsot alkotja. A test hossza 3.7-4.6 cm, a Duna deltájában 37–40 mm-es példányok élnek.
Hátúszójából rendszerint 8–9 szabadonálló tüske különül el, 7–8 lágysugarát pedig hártya köti össze. Az alsóúszóban 1 vastag,görbe tüske és 6–7 lágy-, a mellúszóban 10 lágy-, a farokúszóban pedig 12–15 lágysugár van. A hasúszót egy nagy, széles és mindkét oldalán fogazott, s ehhez csatlakozó apró sugár képviseli. Alapszíne barnászöld, hasoldala sárgás- vagy ezüstösfehér. Szemétől kezdve, az oldalvonal mentén, a farokig, vagy az alsóúszó végéig szélesebb, vagy keskenyebb, világos sáv húzódik végig. Egyes példányokon ez a sáv a fejről szemen át a mellúszóig vonul.
A laposhasú pikó sekély vízben él és leginkább a növényekkel gazdagon benőtt tavakat és tócsákat kedveli. Elterjedési körén belül ártereken és esővízzel telt árkokban is tömegesen tanyázik. A tengerparti tavak közül csak azokban található meg, amelyeknek gyengén sós vizük van. Antipa szerint pl. a Razlem-tónak csak az édesvízű részeiben él. Tavasszal, márciusban és áprilisban ívik. Ikráit növényi részekből készített fészekbe rakja le és gondosan őrzi őket.
