Ausztráliai tüdőshalak (Ceratodus Ag.)
Ausztráliai tüdőshalak (Ceratodus Ag.)
Az Ausztráliában élő Ceratodus Ag. nemzetség egyedül képviseli a családját. A testet nagy kerek fogas pikkelyek fedik, melyek az úszókon is megvannak. A párosúszók aránylag nagyok, lándzsaalakúak és jól fejlett vázuk van. A jól fejlett kopoltyúk, öt kopoltyúrésben foglalnak helyet. A tüdő páratlan.
Az ausztráliai tüdőshal (Ceratodus forsteri Krefft.)
Szarufogú tüdőshal (Ceratodus forsteri Krefft).
Az ausztráliai tüdőshal, Ceratodus forsteri Krefft., Queenslandben, Kelet-Ausztráliában él s ott két kis folyóra, a Burnett- és a Mary-re szorítkozik. Csontmaradványainak bizonysága szerint régebben egész Ausztráliában el volt terjedve. Hogy ma csak ily kis területen él, annak valószínűen az a magyarázata, hogy Ausztrália folyói az évekig tartó gyakori szárazságok alatt teljesen kiszáradnak, s bennük minden hal elpusztul. Míg a legtöbb édesvízi hal a szomszédos vizekből, vagy a torkolatokból kiindulva az elnéptelenedett folyókban újból elterjed, addig az ausztráliai tüdőshal, amely sem a forrásokhoz, sem a tengerbe ki nem vándorol s amelynek érzékeny tojásait a vízimadarak sem szállíthatják máshova, minderre nem képes s így elterjedése egyre szűkebb és szűkebb területre zsugorodik össze.
E hal életmódjáról és fogásáról Semon így ír: „Amíg a Burnett mentén tartózkodtam, fenékhoroggal és horgászóbottal számos Ceratodust fogtam. A legügyesebb módszer e hal megfogására a bennszülötteké, akik erre a célra két kis kézi hálót használnak. Az egyiket a jobb-, a másikat a balkézbe veszik s a kettőt félholdalakú rámájuk segítségével a hal körül összecsapják. A halász előbb lebukik a mély morotvákba, amelyekben a Ceratodus mozdulatlanul fekszik a fenéken, s szemmel, kézzel és lábbal kitapasztalja a hal helyzetét. Aztán feljön a felszínre, hogy lélekzetet vegyen, s a hálókkal másodszor is lebukik, hogy körülzárja velük a halat és egy rántással felhozza. Az ilyen halászat természetesen csak szokatlanul lassú, lomha és buta halra alkalmazható, de az ausztráliai tüdőshal épp ilyen. Óvatosan megtapogathatjuk a víz alatt a nélkül, hogy megmozdulna. De ha az érintés felriasztja, akkor egyetlen hirtelen mozdulattal egy darabra elúszik, s azután megint mozdulatlan marad s a játék megismétlődik. Ebben a viselkedésben igen hasonlít a vízigőtéhez. Nagy ereje folytán gyakran kiszabadul a hálóból és sokszor letöri a horgot is, de vízen kívül egészen tehetetlen. Abból a körülményből, hogy a halat horoggal éjjel is, nappal is, reggel is, este is fogtam, arra következtetek, hogy nem kimondott nappali vagy éjjeli állat. A horog bekapásánál igen szeszélyes, néha hetekig egyetlenegy sem akart harapni, máskor meg naponta többet fogtam, egyszer az esősévszak kezdetén, két nap alatt 10 darabot. Az nem áll, hogy e hal a szárazra kimásznék, vagy a vízből kiálló fatönkökre kúsznék, hogy sütkérezzen. Az ausztráliai tüdőshal a vízen kívül gyámoltalanabb, mint más közönséges hal és helyét sehogysem tudja változtatni. Párosúszói túlgyengék és lágyak ahhoz, hogy súlyos testét a szárazon elmozdíthassák. Hogy a víz alatt a fenéken mászik-e velük, az is kétséges még. Feladatuk az evezésen és a kormányzáson kívül csak az, hogy pihenés közben a hal testét kissé a fenék fölött tartsák meg.
„Azt, hogy a Ceratodus a tüdejét lélekzőszervnek használja, számtalanszor megfigyeltem. A folyónak azon részén, amelyben e hal tartózkodik, szabályos időközökben nyögés-, röfögésszerű hangot hallani. E hangokat halunk okozza, amikor a víz felszínére jön, hogy az úszóhólyagjában lévő levegőt kieressze és újjal pótolja. Nagy dézsákban tartott állatokon megfigyeltem, hogy minden 30–40 percben feljöttek a víz színére, szájukat kidugták a vízből s az említett hangot hallatták. De a tüdőshal tüdejével való lélekzése mellett kopoltyúival is lélekzik s vizen kívül megfullad. Ha szárazra helyezzük, kopoltyúi csakhamar kiszáradnak és az állat elpusztul. A tüdővel való lélekzésnek a száraz időszakban mindennek ellenére mégis nagy jelentősége van. Ha ilyenkor a folyó nagy részben kiszárad és csak medrének mély gödreiben marad víz, ezekben a víztócsákban gyülekeznek össze a folyó vizének összes állatai. Ezek az összezsúfolt állatok a víz rothadása és az oxigén hiánya következtében tömegesen pusztulnak. A Gayndah-ban lakó Maltby úr beszélte el nekem, hogy egyszer egy igen száraz nyáron ilyen vízzel telt medertócsát, amely már maga is kiszáradófélben volt, hálóval kutatott át. A víz telve volt elhullott sügérekkel és más folyami halakkal. A halhulláktól bűzlött a víz, de az a néhány tüdőshal, amely ebben a dögletes vízben tartózkodott, teljesen friss és életerős volt és semmiképpen sem látszott meg rajtuk, hogy vízbőllélekző állatok részére alkalmatlan és egészségtelen vízben éltek.”
Semon tapasztalatai szerint az ausztráliai tüdőshal nem bírja magát a szárazság idejére az iszapba befúrni, amint azt afrikai és amerikai rokonai teszik.
Az ausztráliai tüdőshal húsevő, fogságban hallal, békacombokkal és nyershússal lehet táplálni. A szabadból fogott halak bele tömve van lehúllt Eukalyptus-levelekkel és mindenféle vízinövényekkel, de ezeket nem tudja megemészteni s valószínűen csak a köztük élő mindenféle víziállat miatt eszi meg őket.
Az ausztráliai tüdőshal, Semon tapasztalatai szerint, rendesen a szárazévszak végén, szeptemberben kezd ívni. Az ikrát nagyobb időközökben, növényzettel dúsan benőtt helyekre rakja. Ikrája emlékeztet a békaikrára, mert szintén kocsonyás burokkal van körülvéve, de nagyobb szemű. Az egyes peték átmérője átlagban 6˝–7 mm, a burokkal együtt, a nélkül 3 mm. A pete felső része sötétszínű, mint a békapetéké. A fejlődés több hónapig tart.
Az ausztráliai tüdőshal eléri az 1–1ű m-es hosszúságot és a 10 kg-os súlyt. Húsa piros, ezért nevezik Burnett-lazacnak, az ausztráliai bennszülöttek és fehér telepesek egyformán szeretik. A bennszülöttek dzsellehnek hívják ezt a halat s nem barramundának, ahogyan régebben hitték. Az igazi barramunda hasonlít ugyan hozzája, de semmiféle atyafiságban sem áll vele.
A londoni állatkertben hosszab ideig tartottak élő ausztráliai tüdőshalakat s ott jól érezték magukat. Hét láb hosszú és 5 láb széles üvegmedencében éltek ott, amelynek fenekét kavics borította s a vizet állandóan 19–22°-on tartották. Hússal etették őket. Mint a szabadban, ott is igen lomhán mozogtak s rendesen mozdulatlanul pihentek a fenéken, miközben testük vagy végig érintette a feneket, vagy a párosúszókra és a farokra támaszkodva, mintegy 2 cm-nyi magasságban lebegett. Óránként feljöttek a víz színére levegőt szívni s ezután minden úszómozgás nélkül vízigőték módjára süllyedtek vissza a fenékre. Néha egy-egy állat minden látható úszómozgás nélkül lebegett a víz színe alatt, ami szintén a vízigőték tulajdonsága. Ha megriasztották őket, farkuk erőteljes csapásaitól hajtva gyorsan úszkáltak ide-oda.
Vízigőték
