6. Varacskosfejű gyíkok (Conolophus Fitz.)
6. Varacskosfejű gyíkok (Conolophus Fitz.)
Ez a nemzetség egész külsejében lényegesen eltér a tengeri gyíkoktól, amennyiben még esetlenebb és otrombább. Testük alkotása elárulja, hogy életmódjukban a szárazföldre vannak utalva, mert ujjaik közt nincsen úszóhártya, végtagjaik pedig rövidek és zömökek. Farkuk is rövidebb, mint a tengeri gyíkoké s csak nagyon kis mértékben összenyomott, úgyhogy keresztmetszetben tojásidomot mutat s taréjnak csak nyomai láthatók. A fejlett példányoknak szárnycsontfogaik hiányoznak.
Ez a nemzetség szintén a Galapagosz-szigetcsoport sajátos állatvilágának érdekes tagja, amely már Darwin figyelmét is magára vonta.
A varacskosfejű gyík (Conolophus subcristatus Gray)
Varacskosfejű gyík (Conolophus suberistatus Gray).
A varacskosfejű gyík 107 cm hosszúra is megnő; ebből 54 cm a farokra számítandó. A föntebb felsorolt bélyeket még azzal egészíthetjük ki, hogy feje megnyúltabb, mint a tengeri gyíké s nyaka is jóval hosszabb, alul pedig ráncos. A fej felső részének pajzsai jóval kisebbek s ezért jóval számosabbak, mint az Amblyrhynchuséi. A kis nyakszirtpajzs kissé mélyre süllyesztve fekszik. A tág orrlyukak egy-egy nagy, sáncformán emelkedő pajzsban nyílnak. A felső állkapocsban 46–48 fog sorakozik, az alsóban ugyanennyi. Színezetét illetőleg szintén lényeges eltérés észlelhető a két nagy galapagoszi gyík között. A varacskosfejű gyík fejének színe többé-kevésbbé élénk citromsárga; háta a háti tarajjal együtt tégla- vagy rozsdavörös. Ritka esetben sárgás- és vörhenyesbarna, elmosódó harántpántok váltakoznak. Az oldalakon a színezet piszkos sötétbarnába megy át. Itt-ott pettyezés is látható. A hasoldal általában sötétsárga.
A varacskosfejű gyíkot Darwin a Galapagosz-szigetcsoportnak csak középső szigetein: Albemarle, James, Barrington és Indefatigable szigetén figyelte meg. Ezekken mind a magasabb fekvésű, nedves, mind pedig a mélyebben fekvő kopár helyeket lakja. Ez utóbbi helyeken a leggyakoribb. „Erre vonatkozóan – írja Darwin – legtalálóbban úgy jellemezhetem a viszonyokat, hogy a James-szigeten egy ideig sehogysem találtunk sátorverésre alkalmas helyet, mert mindenütt lyukaik voltak. A varacskosfejű gyík éppoly visszataszító, mint a tengeri gyík s arckifejezése nagyon ostoba.
„Mozdulataiban ez a gyík lomha és álmos. Ha nem ijesztenek rá, lassan mászik tova, hasát és farkát a földön vonszolva; gyakran megáll, percekre behunyja szemét, mintha szundikálna s eközben hátsó lábait szétterpesztve fekteti a földre. Lyukakban lakik, amelyeket néha a lávatörmelékbe, gyakran azonban a vulkáni kőzet (tufa) lágyabb részeibe ás. Úgy látszik, ezek a lyukak nem valami mélyek és csekély lejtéssel vezetnek a mélybe, úgyhogy a talaj mindig behorpad fölöttük s az ilymódon összefurkált talajon nagyon fárasztó a gyaloglás. Midőn a varacskosfejű gyík lyukat ás, fölváltva dolgozik jobb- s a baloldalán levő végtagjaival. Ha pl. jobbkezével kaparja a földet, akkor ezt jobblábával szórja ki a lyukból. Ha így elfáradt, balolali végtagjait fogja munkába. Egyszer megfigyeltem az állatok egyikét ilyetén munkája közben, amíg egész testét beásta; ekkor odamentem hozzá és megfogtam a farkát. Úgy látszott, hogy nagyon elálmélkodott, kiásta magát, hogy megnézze az okot és merően az arcomba bámult, mintha csak azt kérdezte volna: „Miért húztad meg a farkamat?
„A varacskosfejű gyíkok nappal táplálkoznak s eközben nem távoznak messzire lakásuktól. Ha rájuk ijesztenek, nagyon sután, gyámoltalanul menekülnek búvóhelyeikre. Mivel végtagjaik nagyon merevek, nem bírnak nagyon gyorsan mozogni, hacsak nem hegyről futnak lefelé. Az embertől nem félnek. Ha merően rájuk nézünk, fölkunkorítják farkukat, karjaik megfeszítésével testük mellső felét fölemelik, fejükkel gyorsan bólintgatnak s nagy vadságot mímelnek, ami azonban sehogysem felel meg a valóságnak. Mert ha csak lábunkkal dobbantunk, mindjárt leeresztik farkukat s amily gyorsan csak bírnak, menekülnek… Ha megfogják a varacskosfejű gyíkot és bottal ingelik, dühösen harap. Én azonban többet megfogtam farkánál fogva, de ezek egyik se kísérelte meg, hogy harapjon. Ellenben, ha két példányt a földre teszünk és nem engedjük, hogy széjjelmenjenek, akkor összemarakodnak és véresre harapják egymást.
„Mindazok a varacskosfejű gyíkok, amelyek síkföldön laknak, egész éven át sem ihatnak egy csepp vizet sem; viszont nagyon sok leves kaktuszt megesznek… Gyakran odadobtam egynek vagy kettőnek egy ilyen kaktuszágat s mulatságos volt látni, hogyan ragadta meg és iparkodott elhurcolni a prédát mindenik, akárcsak a csonton összemarakodó, éhes kutyák. Nagyon kényelmesen esznek, de az eledelt nem rágják meg. Minden kis madár ismeri ártalmatlanságukat. Láttam egy vatagcsőrű pintyet, amint egy kaktuszág egyik végét csipkedte, míg másik végén egy varacskosfejű gyík rágódott s a kis madár aztán teljes közömbösséggel ugrált a hüllő hátán. Ahánynak gyomrát megvizsáltam, mindig csak növényi rostokat találtam benne. A sziget magasabb fekvésű helyein a gyíkok kivált a guayavita savanyú és fanyar bogyóit ették, mégpedig a teknősökkel együtt. Hogy az ottani ákác leveleihez hozzájuthassanak, az alacsonyabb növésű fákat keresik föl, de néhány méter magasságra esetleg föl is másznak. A bennszülöttek azt mondják, hogy azok a gyíkok, amelyek a nedves vidéken tanyáznak, vizet is isznak, de a többiek az ital végett nem vándorolnak föl a vízdús magaslatokra, mint ahogy a teknősök teszik.
„A mi látogatásunk ideje alatt sok nagy, hosszúkás tojás volt a nőstények testében. Ezeket lyukaikban tojják le, a bennszülöttek azonban konyhájuk számára elszedik őket. Az állat főtt húsa fehérszínű s azok, akiknek gyomra túlteszi magát holmi előítéleteken, nagyon ízletes eledelnek tarják.”
