1. Tejugyíkok (Tupinambis Daud.)
1. Tejugyíkok (Tupinambis Daud.)
Főbb ismertetőjegyeik: tövénél hengerded, a közepétől kissé összenyomott farkuk, apró, egyforma pikkelyeik, szájpadlás-fogak hiánya, valamint a gyökerénél tokba visszahúzható nyelvük. Négy fajukat ismerjük.
A lagarda (Tupinambis teguixin L.)
Lagarda (Tupinambis teguixin L.).
A nemzetség legismertebb faja az a tejugyík, amelyet Brazíliában lagarda, Guayanában pedig „szalompenter” néven ismernek. Igen nagytermetű, pikkelyes gyík, mert egész hossza 92 cm; ennek háromötödét ugyan farkára kell számítanunk. Meglehetősen tarka. Alapszíne barnás, kissé kékesbe játszó fekete, amelyet fehéres, sárgásfehér és sárga foltok tarkáznak. Az alsó felület vörhenyessárga, fekete harántsávokkal díszítve. A torkon szintén feketével szegélyezett sárga csíkok láthatók.
A lagarda Dél-Amerika legnagyobb részében honos, Guayanától egész Uruguayig. Megvan Nyugat-Indiában is és a legtöbb vidéken gyakori. Előfordul ugyan a víz közelében, de csupán szárazon él s a vízbe sohasem megy. Erős és nagyon gyors, de fölötte félénk állat. Lakott vidéken nagyon nehéz közel férkőzni hozzá. Ha megszorítják, erélyesen védekezik, kegyetlenül harap, még a csizmát is átharapja s a támadó kutyákat izmos farkával ugyancsak helybenhagyja. Nyelvét állandóan mozgatja, akkor is öltögeti, ha látszólag semmi oka sincs rá. Wied herceg sohasem hallotta hangját s mesének mondja azt a régi állítást, hogy a lagarda figyemeztet más, veszedelmes állatokra.
Tápláléka mindenféle apró állat; különösen egerek, békák, férgek, rovarok, de tojás s más efféle is. Baromfiudvarok közelében nagy kárt tehet a háziszárnyasokban. Hensel szerint a lagara Rio Grande do Sulban télire elbúvik s csak tartós és igen száraz időben mutatkozik a szabadban.
Szaporodásáról Schomburgk ezeket írja: Tojásait gyakran találam egy temita-faj nagy, kúpos bolyaiban, amelyeket a rovarok nemcsak az erdőben, hanem a kivágott fák tönkjén, az ültetvényekben is építenek, egész 1 m mélyen a földben. A lagarda kivájja a termitabolyokat, fölfalja lakóit s aztán belerakja mintegy 50–60 tojását. A fehér, nagyon keményhéjú tojások, Hensel szerint a nagy és vén nőstényeknél majdnem akkorák, mint a galambojás, csakhogy karcsúbbak s mind a két végük tompa.
A lagarda kártékony állat, mert vakmerőségénél és ragadozó természeténél fogva nagy kárt okozhat a baromfiállományban. De nemcsak emiatt, hanem izletes húsáért is vadásszák. Húsa fehér s a tyúkéhoz hasonlítják.
Fogságban tartása nem könnyű; egyfelől, mert rendkívül sokat eszik s nagy meleget kíván, másfelől pedig azért, mert szilaj természetét rendszerint sohasem vetkőzi le. Fogságban növényi táplálékot, különösen gyümölcsöt is elfogad s ha elegendő táplálékmennyiséget kap, hihetetlenül meghízik. Wewers megfigyelte, hogy a lagarda néhány agáma és leguán módjára két lábra emelkedve is tud járni.
A pettyes teju (Tupinambis nigropunctatus Spix)
Hasonló nagyságú, de hasán kevesebb sorba helyezkedő nagyobb pikkelyei s egyszínű vagy foltos, de sohasem sávos hasa révén különíthető rokonfaj a pettyes teju, amelyet a bennszülöttek „jacruaru” néven ismernek. Előfordulási területe Guayana, Brazília és Peru keleti része. Hagmann ezt a fajt az Amazon Mexiana neű szigetén figyelte meg alaposan. Ezeket írja róla:
„A jacruaru Mexiana erdőségeiben mindenütt közönséges. Alig haladhatunk az erdőben 100 lépést a nélkül, hogy ezt a nagytermetű gyíkot föl ne zavarnók. Ilyenkor oly nagy csörtetéssel menekül be a bozótosba, hogy szinte megijeszt vele. Ha már így befutott, vagy 10–15 lépésnyi távolságban megáll és kémlelődik; csakhogy ilyenkor már nagyon nehéz a sűrűben ráakadni és puskavégre kapni. Sokkal célszerűbb tehát állatunkat lehetőleg nesztelenül közelíteni meg, amikor az erdei utakon és ültetvények szélén sütkérezik, mert így esetleg meglephetjük és leteríthetjük. Megjegyzendő ugyanis, hogy húsa még európai ember asztalán is szívesen látott fogás.
„Ha a kutyák üldözik, agutik vagy öves állatok lyukaiban iparkodik menedéket keresni; ha pedig sarokba szorítják, bátran védekezik. Egy alkalommal foxim vett üldözőbe egy pettyes tejut. Utána törtetve azt láttam, hogy a már nagyon fáradt gyíkot a kutya mindig hátulról támadta, ez azonban hirtelen megfordult s ellentámadásba ment át. Nagyon érdekes volt a jacruaru tekintélyt parancsoló védelmi álása. Lábait kinyujtva, izmos farkára támaszkodva, kitátott szájjal állott ugrásra készen s eközben egész teste remegett a dühtől.
„Lakások közelében a jacruaru ugyancsak nem szívesen látott vendég, mert az apró baromfit megdézsmálja. Aránylag ügyesen úszik, míg a kúszásban nem mondható mesternek. A földszín az ő eleme, ahol főként nagyobb rovarokra s valószínűleg békákra és egerekre vadászik.”
Hagmann szaporodásáról is írt egyet-mást. Így megfigyelte, hogy a fészekalj 7–8 tojásból áll. Ezeket rendszerint termitabolyokba rakja, még pedig úgy, hogy léket váj rajtuk. Amikor a tojásokat lerakta, gondját levette róluk. A termeszek erre újra kitatarozzák bolyukat s így a jacruaru tojásait befalazzák. Hogy a kibúvó fiókák mikép jutnak ki a termitabolyból, máig is rejtély előttem – írja Hagmann. – Mindenesetre a kölyköknek már életük első óriában is jelentős munkát kell végezniök. Hogy kezdetben csupán termitákkal táplálkoznak, kétségtelen. A termeszboly – úgy látszik – elkerülhetetlen fészke a jacruarutojásnak; ezt – szerzőnk szerint – az is igazolja, hogy a bolyban heverő tojás ruganyos héja mindig síma, ráfeszülő, míg, ha szabadban hever, rövid idő mulva ráncosodni kezd. Természetes, hogy így beszárad s az embrió elpusztul. Mindezekből az tűnik ki, hogy a termita-boly egyfelől a tojásokat védi meg káros hatásoktól, másfelől a kikelő fiókáknak nyujt mindjárt élelmet.
