FÉREGATKÁK (Pentastomidae)
FÉREGATKÁK (Pentastomidae)
A féregatkák fölfedezői, köztük Humboldt Sándor, ki Dél-Amerikában egy csörgőkígyó tüdejében találta meg ezt az érdekes parazitát, a legkevésbbé sem voltak kétségben a felől, hogy laposféreggel vagy legalább is valamilyen bélféreggel van dolguk. De most már egészen más véleményen vagyunk. Ma a féregatkákat legtöbbnyire a pókfélékhez sorolják és az atkákhoz tartják közelállóknak, természetesen ez sem áll minden kétséget kizáróan. A féregatkák kivétel nélkül élősködők. A leggyakoribb és a legáltalánosabban ismert faj közöttük a pántlikagilisztaalakú féregatka (Linguatula rhinaris Pilg. [Pentastomum taenoioides Rud.]), ez egy lapított, nyelvformájú állat, fehéres színnel, s leginkább a farkasok és rókák orrnyílásában fordul elő. De a házikutyát is megtámadja, úgyhogy pl. a berlini kutyák 6%-ban mutatták ki. Alkalomadtán a lovak, kecskék és juhok, sőt kivételesen az ember orrüregében is megfigyelték, hol jelenlétével meglehetősen kellemetlen zavarokat idéz elő.
A féregatkák hosszúra megnyúlt teste tagolatlan, testük felületén azonban számos íz, gyűrű vehető ki. Testük elején, a hasoldalon elhelyezett szájnyílásuk mellett jobbról és balról két, rendes körülmények között behúzott karompár van, ezek kinyujthatók és kapaszkodásra valók. Ha a szájnyílást és azt a négy nyílást, amelyekből a karmok kinyujthatók, együvé számoljuk, úgy ötös számot kapunk, ez az oka annak, hogy ez állatot régebben Pentastomumnak, azaz ötszájúnak nevezték. Egyébként a féregatka kifejlődött állapotban nem valami veszedelmes élősködő. Olyan értelemben vett szájrészek, mint amilyenek az atkákon és rovarokon vannak, ezeken teljesen hiányzanak. Így a féregatka sem rágni, sem szúrni nem tud; ha azonban az orrüregbe jut, a gazdaállatot gyakori tüsszentésre ingerli és különösen, ha nagyobb számban fordul elő, a lélekzőutak elzárásával a lélekzést megnehezítheti. Ez az élősködő szívás útján táplálkozik, és úgy látszik, általában a nyálkával vagy lymphával kell beérnie és csak kivételesen vesz föl vért.
Mint a legtöbb belső élősködőnek, úgy a féregatka idegrendszerének középponti része is csak nagyon gyengén fejlett: mindössze egy kicsi garatalatti duzzanatból áll. Eltekintve néhány tapintószemölcstől, az érzékszervek hiányzanak. Úgyszintén véredényük és lélekzőszervük sincsen; ellenben harántcsíkolt izomrostokból álló bőrizomrétegük jól fejlett. Az ivarokat egymástól már nagyságuk is megkülönbözteti; a Linguatula rhinaris nőstényei a 13 cm-nyi hosszúságot is elérik, míg a hímek csak mintegy 2 cm hosszúra nőnek meg; a nőstények ivarnyílása hátul, közvetlenül az alfelnyílás előtt helyeződött el, a hímeké ellenben elül, a száj mögött nyílik. Egyetlen érett nőstényben százezer parányi pete is kifejlődhet, ezek a peték az orr váladékával vagy áthaladva a bélcsatornán, a gazdaállat ürülékével a szabadba jutnak, de csak akkor fejlődnek tovább, ha valamely növényre kerülnek, melyet aztán a juhok, kecskék, nyulak, házinyulak vagy egyéb állatok lelegelnek. Ezeknek az állatoknak a bélcsatornájában a petékből különös alakok, lárvák kelnek ki, ezek többé-kevésbbé az atkákra emlékeztetnek, amennyiben két pár rövid, karomban végződő lábcsonkjuk van. A lábcsonkokon kívül a lárváknak elől egy szuronyos fúrókészülékük is van, ennek segítségével vájnak utat maguknak a bélcsatorna falában, míg végre a véráram elragadja őket és a májba, tüdőbe vagy más belső szervbe jutnak. Ott kötőszöveti tokkal veszik magukat körül, ebben a tokban többször megvedlenek és egy második, régebben a Pentastomum denticulatum névvel jelölt, körülbelül 5 mm hosszúságú lárvává alakulnak át, ez nagyszámú testgyűrűinek mindegyikén töviskoszorút visel, de sem fúrókészüléke, sem lábcsonkjai nincsenek.
Az ilyen töviskoszorús lárvák már régóta ismeretesek. Nemcsak az állatok, de nem ritkán az ember májában is megtalálták őket, hol természetesen bizonyos idő múlva elmeszesednek és elpusztulnak. Másképpen van a dolog a növényevőknél. Ezekben az ilyen lárvák továbbfejlődnek, tokjuk körülbelül 7 hónap múlva nagy erővel fölpattan, minek következtében belső vérzések indulnak meg és azután a mell- vagy a hasüregbe vándorolnak, miáltal további vérzéseket és gyulladásokat okoznak, mely esetleg, ha sok lárva van jelen, az állat halálára is vezethet. Ha az ilyen megfertőzött állatot ebben az időben valamely kutya vagy más ragadozó széttépi és fölfalja, a töviskoszorús lárvák a garaton keresztül a tulajdonképpeni gazdaállat orrüregébe hatolnak, hogy ismételt vedlésük után, három hónap mulva ivarérett féregatkává fejlődjenek. Majd párosodnak és mindinkább nagyobbra nőnek, úgyhogy a nőstényeknél 6 hónapig tart, míg teljes nagyságukat elérik. A növényevőket ez az élősködő vagy úgy fertőzi meg, hogy a töviskoszorús lárvák a tulajdon testükből nyomulnak föl orrüregükbe és ott alakulnak tovább, vagy pedig a véletlenül lenyelt idegen lárvák kerülnek az orrukba, hol továbbfejlődnek.
A többi féregatkák fejlődésmenete, amennyire eddig ismerjük, hasonlóképpen megy végbe. Így Afrikában néha majmokat és más különféle emlősöket fertőznek meg a féregatka-lárvák és ezeknek a májában tartózkodnak, ha azután valamely kígyó ilyen megfertőzött állatot elnyel, a csúszómászó tüdejében vagy légcsövében Porocephalus armillatus Wyman nevű hengeres féregatkává fejlődnek ki. Nem ritkán ennek a fajnak lárvái is bejutnak az ember testébe; ott tovább is tudnak élni és, miként azt számos a tropikus Afrikában és Egyiptomban megfigyelt esetből tudjuk, bizonyos körülmények között igen veszedelmes élősdiekké válhatnak, melyek jelenlétükkel súlyos májbetegségeket okozhatnak.
Rákok (Crustacea)
A folyami rákot mindenki ismeri, és akinek alkalma volt a tengerparton is megfordulnia, az megismerkedhetett még másokkal, mint a homárral, a langusztával, a garnélákkal, a tarisznyarákokkal és még más egyebekkel is. A köznyelv csak ezeket a nagytermetű állatokat nevezi rákoknak, pedig tartozik ezek sorába még sok más, tőlük alkat tekintetében erősen eltérő és rendesen sokkal kisebb termetű szervezet is. A gondosabb megfigyelő egyesekről, amelyekbe a leghamarabb beleütközhetik, mint az úgynevezett vízibolhákról maga is megállapíthatja, hogy azok valójában a rákok sorába tartoznak. De rák még például a mi pinceászkánk is! Látható ebből, hogy a rákok csoportja igazán nem szegény változatos alakokban!
A rákoknak azt a csoportját, melybe az említett nagyobb termetű és általánosan ismert, határozottan ízelttestű alakok tartoznak, Malacostraca néven nevezi, ami magyarul körülbelül annyit jelent, hogy lágyhéjúak. Velük szemben van a rákfélék egy másik nagy csoportja, melyeknek a bőre sokkal puhább, ízeltsége vagy gyűrűzöttsége pedig rendesen sokkal nehezebben ismerhető fel; ezeket viszont Entomostraca névvel jelöli a tudomány, ami gyűrűshéjút jelent. Látnivaló, hogy e két név éppen megfordítva illenék rá a rákok két csoportjára! De megértjük a két név jelentését, ha azok történeti multját nézzük. Mert történetük is van. Ugyanis még Aristoteles jelölte meg a folyami rák rokonságába tartozó rákokat Malacostraca névvel, szemben a keményhéjú csigákkal és kagylókkal, amelyeket viszont Ostracodermata néven nevezett. Másrészt pedig sokkal későbben, a XVIII. század vége felé, Müller Ottó Frigyes Entomostraca néven foglalta össze a vízibolhákat és kagylósrákokat, mint ízelttestű állatokat ismét szemben a nem ízelt testű kagylókkal. A mai tudomány ezeket a neveket kegyeletből mindmáig megtartotta, annak ellenére is, hogy félreértésre adhatnak alkalmat. De így megmagyarázva a következőkben bizonyára nem fognak zavarni bennünket.
Az ízeltlábú állatok (Arthropoda) nagy törzsében, amelybe mint láttuk, a százlábúak, a rovarok és a pókfélék vannak összefoglalva, a rákfélék igen határozottan megszabott helyet foglalnak el. A többi ízelttestű vagy ízeltlábú állattal megegyeznek abban, hogy testük, törzsük és lábaik egyaránt ízekből épültek fel, és lényegileg megegyeznek azokkal abban is, ahogyan belső szerveik felépültek és elrendeződtek, de van egy sajátságuk, amely vízi életmódjukkal kapcsolatos. Van sok vízben élő rovar, pók és atka is, s eléggé gyakran vízben élnek legalább egyeseknek a lárvái, azonban ezek lényegileg még ekkor is szárazföldi állatok, amit az bizonyít, hogy a levegőből lélekzenek légcsöveik segítségével, vagy ha a vízből veszik is fel az oxigént, az e célra szolgáló szerveik sem egyebek módosult légcsöveknél. Ellenben a rákok valódi vízi állatok, a vízből lélekzenek kopoltyúk segítségével, vagy pedig, ha a kopoltyúik hiányzanak, ami szintén előfordulhat, a lélekzés testük egész felületén keresztül folyik le. A lélekzés e módjának természetesen az az alapfeltétele, hogy a bőr nagyon vékony legyen. De viszont nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy különösen az ászkák és a tarisznyarákok csoportjából egyesek az évezredek során a szárazföldön való életmódhoz alkalmazkodtak, azonban még ezekről is megállapítható, hogy vízi ősök utódai, mert lélekzőszerveik legalább részben még ma is kopoltyúhoz hasonlítanak.
Másik jellemző bélyege a rákoknak, hogy kifejlett korában majdnem valamennyinek – a kivételeket elsősorban az elcsenevészedett szervezetű élősködő rákok alkotják – 4 párnál több lába van. Ennek alapján meglehetősen könnyen megállapíthatjuk, hogy a kezünkbe került ízeltlábú állat rák-e vagy nem? Mert mint láttuk, a rovaroknak 3, a pókféléknek pedig 4 pár lábuk van. Bizonyos nehézséget egyrészt csak a soklábú százlábúak okoznak, amelyek közül különösen a Glomeris-féléket lehet összetéveszteni egyes rákokkal, másrészt pedig egyes alsóbbrendű rákok, amelyeknek 4 párnál kevesebb lábuk van.
Harmadik, majdnem általános sajátsága a rákoknak az, hogy két pár csápjuk vagy antennájuk van a fejükön, a szájnyílás előtt, míg a többi ízeltlábúaknak, ha egyáltalában vannak csápjaik, csak egy pár van.
Testük külső burkát, mint az összes ízeltlábúakét, chitin alkotja. Ez a burok még erősen meg is szilárdul azáltal, hogy szénsavas mész rakódik le beléje, s éppen ezért nevezik a rákokat tudományos néven Crustaceáknak, ami körülbelül azt jelenti, hogy kéreggel fedett állatok. Régebben nem sokat törődtek ennek a bőrbe lerakódott mésznek a közelebbi vizsgálatával, azonban legújabban igen alapos és fontos eredményeket adó vizsgálatokat végzett ebben a tekintetben Dudich Endre, akinek a vizsgálataiból kiderült, hogy a rákok bőrében lévő mész nagyon különböző alakú és szerkezetű. Összetételét illetőleg majdnem mindig abban a formában jelenik meg, melyet a tudomány kalcit néven ismer; s ez a mész egyes esetekben ahogy mondani szoktuk: alaktalan, vagyis nem tökéletesedett kristályokká, más esetekben azonban nagyon különbözőképpen csoportosuló kristályokká formálódik. A kristályok természetesen nagyon aprók, de azért a mikroszkóp alatt gyakran felismerhetők, míg máskor kristálytermészetük csak különleges vizsgálattal, sarkított fényben ismerhető fel. Kiderítette Dudich azt is, hogy a kristályoknak, illetve a kristálycsoportoknak bizonyos alakja jellemző egyes rendszertani egységekre, családokra, csoportokra, nemekre, stb., s remélni lehet azt is, hogy e viszonyok tanulmányozása világosságot fog deríteni, legalább is bizonyos esetekben, a rákfélék némely csoportjainak rokonsági kapcsolatára is.
A nyilt tengerben és a partok mentén egyaránt megtalálhatók, s megtalálhatók a legkülönbözőbb mélységekben is. Nem kevés azoknak a száma sem, amelyek az édes vizekben való élethez alkalmazkodtak s itt is otthon vannak álló és folyó, valamint tiszta és rothadó anyagokkal teli vizekben. Sok a tengerben, vagy az édes vízben szabadon lebegő állapotban él, és különösen az apróbb fajok igen nevezetes alkotórészei a vizekben lebegő úgynevezett planktonnak, a nagyobb fajok azonban legnagyobbrészt a fenéken lakó lények, s kövek, vagy az édes vizekben gyökerek között élnek, míg mások még a szárazon való nagy utak megtételére is vállalkoznak, sőt egyesek még a bokrokra és fákra is felmásznak. Ragadozó állatok, tehát rendesen szabadon járnak zsákmányuk után, s erre az életre éles érzékszerveik, erős állkapcsaik, ollóik és végtagjaik teszik őket alkalmasakká. De van számos olyan is közöttük, melynek kezdetben jó úton meginduló ízeltsége későbben megáll; ezek helyhezkötött életmódra térve át annyira módosul a szervezetük, hogy már nem is hasonlítanak egyéb rákokhoz, és még inkább eltérnek ősi alakjuktól azok a teljesen elkorcsosult s idomtalan, élettelen zacskóhoz hasonlító fajok, melyek más állatokon, halakon, rákokon vagy férgeken élősködnek.
A bőrpáncél beborítja az egész testet, a végtagokkal együtt, de nem mindenütt egyforma erős, mert miként a többi ízeltlábúé, ezeké is megvékonyodott különösen az egyes ízek határán és a végtagok ízületein, természetesen abból a célból, hogy a test egyes részeinek és a végtagoknak a mozgathatóságát megkönnyítse, illetve lehetségessé tegye, viszont egyes pontokon, mint különösen az ollókon, erősen megvastagodhatik. Gyakori eset, hogy különösen az elülső szelvények táján kettőzetet vagy redőket alkot, melyek az egész testet, vagy annak egyes részeit külön is beburkolhatják, így pl. ezek alkotják a már említett kagylósrákoknak a kagylókéhoz hasonló kétteknős héját. Nagyon sok kacslábú ráknak a héja, nyilván annak eredményeképpen, hogy ezek kifejlett állapotban mozdulatlanul az aljzathoz vannak erősítve, nemcsak különösen gazdag mészben, hanem azonkívül annyira hasonlít a kagylók házához, hogy a régebbi természetvizsgálók a kacslábú rákokat kalandos alakú kagylóknak is tartották.
A rákoknak nagyon gyakran pompás színét a bőr alsó rétegeiben szétfolyt festékanyagok okozzák, főképpen azonban az ugyanitt található, gazdagon elágazó színsejtek a forrásai annak. Ezekben a sejtekben a festékanyag mozog, egyszer a sejt középpontjában gyűlik össze, máskor meg ismét szétterjedhet a nyujtványok legvégéig, úgyhogy egyszer nem is látható, máskor meg teljes erejében érvényre jut. Ezek a sejtek, melyeket újabban különösen Doflein és Degner tanulmányozott, gyakran sokmagvúak, s bennük a fehér, sárga, vörös, barna, ibolyaszínű és kék festékanyag egyszer folyós, máskor meg fínoman szemcsés állapotban van meg, néha több is egymás fölött vagy egymás mellett. Nagyon gyakori a rákokban a vörös vagy vörösessárga szín, s ezeket bizonyos fokig a rákok ősszíneinek nevezhetjük, hiszen holta után a legtöbb ilyen színű lesz, mivel akkor a kék szín rendesen feloldódik, vagy vörössé változik. A vörös jellemző színe sok mélytengeri ráknak is, melyek itt élvén, napfény sohasem éri őket s így annak közvetlen vagy közvetett hatása alól ki vannak véve. Ellenben a barlangokban vagy hasonló földalatti üregekben élő, vagy magukat a homokba és az iszapba beásó fajok sárgák, mintha sápkórosak volnának. A nyilt tenger legfelső rétegeiben élő rákok, éppen úgy, mint a mi tavainkban szabadon uszkáló fajok is, rendesen üvegszerűen átlátszók. Rokonaik azonban nagyon különbözően színezettek lehetnek és színezetük tekintetében a fenék uralkodó színével megegyező színűek. Ugyanaz a faj is változtathatja a színét a környezetnek megfelelően. Így Carrington és Lovett megfigyelései szerint a tarisznyarákok világos homokfenéken sárgák, ellenben vörösesbarnák a vastartalmún és haloványbarnák, gyakran zöldes árnyalattal az iszapfenéken. A legtarkább, nevezetesen pompás zöld, fehérrajzolatú példányokat azokban a pocsolyákban találjuk, melyek az Anglia körüli szigetek diorit- és szienitsziklái között az apály alkalmával visszamaradnak és amelyekben igen sok tengeri növény él.
Gyakran még ugyanaz az egyén is változtatja a színét, mindenkori tartózkodási helyének megfelelően, amit éppen azért tud megtenni, mert a festéksejtek, az ú. n. chromatoforok festékanyaga mozog. Matzdorff ebben a tekintetben beható vizsgálatokat végzett az Idothea baltica Pall. nevű ászkafajon, mely egyike a leggyakoribb fajoknak a kieli öbölben, valamint Európa és Észak-Amerika partjai mentén általában. Az általa megfigyelt példányok színe általában véve mindig megfelelt legközelebbi környezetük színének, és pedig gyakran annyira, hogy őt hébe-hóba még a hónapokon át velük való foglalkozás után is tévedésbe ejtették. Sötét vagy világos edénybe téve, színüket festéksejtjeik összehúzása vagy kiterjesztése által mindig a megfelelő módon megváltoztatták. Szemüket fekete lakkréteggel vonva be, elvesztették ezt a képességüket, amely egyébként már eredetileg is nagyon különböző volt az egyes egyének szerint. A festéksejtek viselkedésére semmi befolyása sem volt a tápláléknak, a napfény közvetlen behatásának, a víz sótartalmának és a hőmérsékletnek, míg más állatoknak, így a Nica edulis Risso nevű földközitengeri garnélának festékanyaga a hőfok csökkenésével összehúzódott a chromatoforákban.
Mivel a páncél merev, nem nő abban a mértékben, mint az állat maga, azért azt az állatnak időnként le kell vetnie. Ezt a jelenséget vedlésnek nevezzük. Sok nem vedlő ízeltlábú állat átalakulása után, s miután bőrváza bizonyos merevséget és szilárdságot ért el, nem is növekszik többé, azok tehát bizonyos nagysághoz vannak kötve. Ellenben az időközönként megvedlő rákok életük végéig növekszenek. Vizsgáljunk csak meg néhány száz cserebogarat: azt fogjuk látni, hogy a nagyságukban mutatkozó csekélyfokú különbség még lárvakorukból ered s az később már nem tud kiegyenlítődni. Ellenben a kicsiny rákot éltetheti a remény, hogy nagy lesz belőle, hacsak az eléggé előre nem látó gazdálkodás arra nem kárhoztatja, hogy időnek előtte a konyhára kerüljön. A vedlés vonzó jelenség, melyet a folyami rákon Réaumur már a XVIII. század első felében, később meg mások, mint Braun M., Dröscher, stb. tanulmányoztak, s különösen részletesen foglalkozott Ehrenbaum a homár vedlésével.
Ha meggondolja az ember, hogy nemcsak a legfínomabb külső szervek, tapogatók, szemek, kopoltyúk vetik le ennek során külső burkukat, hanem még a bélcsatorna is, s a gyomor szintén elveti azokat a fogakat, melyeket gyomrában a chitin alkot, könnyen megérthetjük, hogy a mi folyami rákunknak már néhány nappal a vedlés előtt nincsen valami különösen jó étvágya; hogy is gondolhatna az ember valami sokat az evésre, mikor valamennyi foga lötyög a medrében? A közelgő katasztrófa szele kiérzik már a bőr tapintásától is: a páncélt megnyomva érezzük, hogy valamelyest enged a nyomásnak. Ugyanis a vedlést megelőző időben a bőr részben meglazul a mész feloldódása következtében, különösen a mell páncélján és az ollók legkarcsúbb részein. Nemsokára erre az állat nyugtalanná válik. Lábait összedörzsölgeti, aztán a hátára veti magát, egész testével dolgozik, míg csak nem sikerül szétszakítania azt a bőrrészt, mely az ú. n. fejtort, vagyis a test elülső felét összeköti a közönségesen úgynevezett farkrésszel, míg a tarisznyarákoknak a fejtoruk hátoldalán támad egy hosszanti hasadék. A páncél fölrepesztése nyilvánvalóan nagy megerőltetésébe kerül az állatnak és Vitzou szerint állítólag erősen meg tudja a munkát könnyíteni azáltal, hogy több vizet vesz fel a vérébe, mint rendesen. A víz felvétele által megnövekszik a vérnyomás, de megerősödik azáltal is, hogy a vér az ollókból és a többi végtagokból is a törzsbe áramlik. Ha az ember ebben az időben letöri az olló végét, az üresnek látszik, lágy részei már összezsugorodtak és visszahúzódtak a második ízbe. Hogy egyébként a belső nyomás emelkedése más rákok vedlésében is szerepet játszik, azt Giesbrecht megfigyelése is bizonyítja, mely szerint egy bolharák (Notopterophorus) vedlés előtt egész gyomrát megtöltötte vízzel, s ezzel érte el azt, hogy régi bőre fölrepedt, az új pedig kisímult. A folyami rák az első erőlködés után pihen egyet. De csakhamar ismét elkezdi lábait és egyéb testrészeit mozgatni, s ekkor meg lehet figyelni, miként távozik egyre a fejtor páncélja a lábaktól. A rák néhány perc vagy óra mulva egészen kihúzza magát a bőréből, olyanképpen, hogy először fejével hátrafelé húzódva szemeit és tapogatóit szabadítja ki, azután pedig a lábait húzza ki szűk börtönükből. Ez az utóbbi okozza neki a legnagyobb nehézségeket. De ha egyszer ezen a valószínűleg fájdalmas műveleten túl van, nagyon gyorsan megszabadul a gunyájától. Fejét kihúzza a hátpajzsból, és farkát is nagyon könnyen kiráncigálja tokjából. Az éppen megvedlett rák bőre lágy, azért az állat teljesen védtelen, és mivel izmai is nélkülözik a szilárd támasztékot, egészen tehetetlen is. Azonban ezen az aggodalmas időszakon, amelyben a rákot vajráknak szokták nevezni, egy célszerű berendezés segítségével pár nap alatt átesik. Mindenki ismeri azokat a lencsealakú mészképződményeket, az ú. n. „rákszemeket” vagy „rákköveket”, melyeket a vedlés előtt a gyomor fala választ ki. Mivel a gyomor belsejét is chitinréteg borítja, azért kezdetben a rákszemek is a burok alatt fekszenek, mindkét oldalon egy-egy. Csak a vedlés során jutnak be a gyomor üregébe, ahol azután gyorsan feloldódnak. A feloldott mész bejut a vérbe s abból végül a páncélt kiválasztó sejtekbe. Jóval tovább tart a homár bőrének a megkeményedése; ez a bőr közvetlenül a vedlés után gyönyörű szép bársonyfekete. Hasonlóképpen sokáig tart a tarisznya- vagy rövidfarkú rákok bőrének a megkeményedése is; ezek erre az időre rejtekhelyekre, sziklahasadékokba, kövek alá, lyukakba húzódnak vissza. Azonban nem minden rák veti le egészben a bőrét. Így pl. az ászkák bár sokszor vedlenek életükben, azonban régi bőrük két darabban válik le róluk, úgyhogy testük elülső része még a régi héjba lehet rejtve, míg a hátulsó már kiszabadult abból.
A vedlés után való növekedés nem jelentéktelen. Hyatt megfigyelte, hogy egy homár a vedlés után korábbi hosszúságának több mint az ötödével meggyarapodott.
A vedlések száma, melyeken valamely állat élete során átmegy, fajok szerint nagyon változó; úgylátszik, hogy a kisebbek általában véve sokkal gyakrabban vedlenek a nagyobbaknál. Jurine megfigyelte, hogy bolharákok 17 napon belül 8-szor átestek ezen a folyamaton. A mi folyami rákunk életének első évében alkalmasint 6–10-szer vedlik meg, a másodikban 5-ször, a harmadikban 4-szer, a negyediktől vagy az ötödiktől kezdve, amikor körülbelül ivaréretté lesz, a hím nyilván kétszer, a nőstény ellenben alkalmasint csak egyszer vedlik meg évenként.
Miként látszik, némelyik, vagy talán valamennyi tarisznyarák hímje és nősténye nem egyszerre vedlik meg. A párzás hamarosan a nőstény megvedlése után megy végbe. Ennek megvan a maga határozott oka. A tarisznyarákok nőstényei u. i. sok más rák nőstényeihez hasonlatosan az ivadékaikról gondoskodó állatok sorába tartoznak, lerakott petéiket testükre ragasztják és magukkal hordozzák őket egészen a lárvák kibúvásáig. Ha az anya petéit még a vedlés előtt rakná le, akkor a páncéljával együtt a petéket is levetné magáról s azok tönkremennének; ezért a peték lerakása rövidesen a vedlés után megy végbe, hogy azoknak elég ideje legyen a kifejlődésre. Így érthetjük meg a mi parti tarisznyarákunk, a Carcinus maenas L. sajátságos viselkedését is. Ugyanis ez állat hímje a nőstényt, Coste szerint, már akkor hatalmába keríti, mikor az még valamelyest a vedlés előtt áll és több napon át magával cipeli, hogy a vedlését megvárja. Azonban a nőstény azért a vedlés után azonnal nem kapható mindjárt a párzásra, hanem csak pár nap mulva, amikor a páncél bizonyos fokig már megkeményedett.
A rákok teste, miként a többi ízeltlábúaké, egymás mögött sorakozó gyűrűkre, szelvényekre vagy metamérákra tagolódik. Vannak más ilyen gyűrűkből összetett állatok is, mint pl. a mi földigilisztánk, azonban míg ennek valamennyi metamérája lényegileg megegyezik egymással külsőleg is, meg belső szerkezet tekintetében is, addig a rákok szelvényei gyakran eléggé tekintélyesen eltérnek egymástól. A szelvényezettségnek ezt a formáját heteronómnak szoktuk nevezni pl. a földigiliszta homonóm szelvényezettségével szemben. Nagyon gyakran megtörténik, hogy a test bizonyos részein több szelvény összeolvad egymással. Így a fej mindig több szelvény, legalább is ötnek az összeolvadásából jött létre, de még további szelvények is összeforrhatnak vele. A fej csak nagyon ritkán van élesen elválasztva a mögötte következő első torszelvénytől, hanem inkább összeolvadt vele és ezzel még további szelvények is összeolvadva, az ú. n. fejtor vagy cephalothorax jön létre. Sőt e testtájéknak a kialakításában esetleg még hátrább eső, a potroh vagy abdomenhez tartozó szelvények is részt vehetnek, vagyis olyanok, melyek a közönséges nyelvhasználat szerint ú. n. „farok” alkotórészei. Az élősködő életmódot folytató rákok szelvényezettsége többé vagy kevésbbé elmosódhatik.
Ha a szelvények határait többé nem lehet felismerni, azoknak a számáról igen gyakran a végtagok száma adhat felvilágosítást, mert az általános szabály az, hogy minden egyes szelvénnyel egy-egy pár ilyen oldalfüggelék kapcsolatos. A tor szelvényeiről csak ritkán hiányzanak, ellenben már gyakrabban hiányzanak a potrohéiról, viszont a fejen majdnem mindig megvannak és itt rágó- és tapogatószervekké alakultak át.
A rákok végtagjait az összehasonlító anatómia és a fejlődéstan adatai alapján egy alapalakból értelmezhetjük. Ezt az alapalakot hasadtlábnak szoktuk nevezni. A hasadtláb nagyon sok rákfélén megtalálható a maga ősi alakjában, leginkább az úszólábúakon. Ezt a lábat kéz alapíz s a második alapízen ülő két ág alkotja, amelyek ismét több ízből állanak, tehát mintegy nyélből és az abból eredő két ágból vannak összetéve. Ebből az alapalakból vezethető le a végtagformáknak az a nagyon változatos sora, mellyel a különböző rákféléken találkozunk, sőt különfélékkel találkozunk nagyon gyakran ugyanazon az egyénen is. Így módosulhat ez a lábforma olyanképpen, hogy valamennyi íze összeolvad és dús sörtézetével együtt ú. n. levéllábat alkot, vagy megeshetik az, hogy az egyik ág elcsenevészedve, csak a másik marad meg s ez módosulva ú. n. járólábbá lesz, mint pl. a bolharákok egyes lábai. Ha azonban ebben az esetben csak az egyik ág marad is meg, megállapítható, hogy őse hasadtláb volt, mert a lárva testének megfelelő helyén még valódi hasadtlábat találunk.
Ez alól a szabály alól csak az első végtagpár kivétel, az első csápok vagy elülső antennák. Azok ugyanis mindig egyágúak, még lárvakorban is. Éppen azért szembeállíthatók az antennuláknak nevezett második pár tapogatóval, melyek szerkezet tekintetében megegyeznek a hasadtlábbal. Megeshetik ugyan az is, hogy látszólag az elülső tapogatók is kétágúak, de csak látszólag, mert azok ágszerű, ú. n. mellékostora új képződmény, nem egyenlő értékű a hasadtláb egyik ágával.
Mindkét csáppár érzékszerv, a szaglás vagy ízlelés szerveinek a székhelye, a rák ezeknek a segítségével szimatolja meg a zsákmányát. De egyszersmind másféle feladatok teljesítésére is szolgálhatnak. Így az úszólábú- és kagylósrákok ezek segítségével mozognak, a bolharákoknak a második csáppárja pedig tisztán a mozgás szervévé lett. Néha meg kapaszkodószervekké alakulnak át, mint pl. az evezőlábúak és némely levéllábú rák hímjeinek a csápjai, amikor is arra szolgálnak, hogy a hím velük ölelje magához a nőstényt a párzás alkalmával. Hasonló célra, vagyis arra, hogy ezzel tapadjanak meg más állatokon vagy élettelen tárgyakon, szolgálnak sok élősködő és helyhezkötött életmódot folytató rák antennái is.
A következő három lábpár a táplálkozás szolgálatába lépett: állkapcsokká lettek; közülük az első pár alkotja a felső állkapcsot vagy mandibulát, a két következő pedig a két pár alsó állkapcsot vagy maxillát, melyek, miként a rágó rovarokéi, kívülről befelé, egymás felé mozognak. Sok élősködő rák állkapcsai igen tetemesen módosultak és folyékony táplálék felvételére alkalmas ormánnyá lettek. Ehhez a három pár állkapocshoz sok esetben még további öt végtagpár csatlakozik, amelyek szintén a táplálkozás céljait szolgálják; ezeket segédállkapcsoknak, állkapocslábaknak vagy maxillipedáknak nevezzük; keletkezésük és helyzetük tekintetében torlábak, de amelyek nem a helyváltoztatás szolgálatában állanak, hanem a két alsó állkapocspárral együtt a táplálék megragadására, megtapogatására és a szájbajuttatására valók, míg a felső állkapcsok annak további feldarabolását végzik. A tízlábú rákoknak, melyek sorába tartozik a mi folyami rákunk is, három pár ilyen segédállkapcsuk van, sok más ráknak ennél kevesebb. A zsákmány feldarabolását és szétszaggatását a „rágólemezek” végzik, fogakkal és sörtékkel különösen gazdagon fegyverzett részei a szájvégtagok törzsének és belső ágának, míg annak tapintás útján való felismerésére különösen a külső ágak szolgálnak, azért azokat szintén tapogatóknak szoktuk nevezni. A folyami rák e tapogatói állandóan mozognak, hogy lehetővé tegyék a lélekzésre szolgáló víz állandó megújulását.
A torszelvények végtagjai nagyon különböző alakúak lehetnek, megfelelően az általuk végzett mozgásmódnak. Így a tízlábú rákokéi és az ászkákéi járólábak, a kopoltyúslábúak torlábai lemezalakú evezőlábakká lettek, a Cyclopsokéi két ágra oszlott úszólábakká formálódtak, a helyhez kötött kacslábú rákokon örvénylést előidéző szervekké alakultak, az erősen elcsenevészedett élősködő alakoknak pedig egyáltalában nincsenek ilyen végtagjaik. A végtagok sok esetben „ollóban” végződnek. Az olló olyan módon jön létre, hogy az utolsó íz a megelőző íz késpengeszerű nyujtványa felé mozgatható. Egyes rákoknak úgynevezett „rablólábaik” vannak, amelyek viszont úgy keletkeznek, hogy az utolsó íz a zsebkés pengéje módjára behajtható az utolsóelőtti íz egy barázdájába. A potrohlábak az egyes csoportok szerint nagyon különböző alakúak, de a torlábaktól mindig elütő szerkezetűek. Lehetnek mozgásszervek, állhatnak a lélekzés szolgálatában, lehetnek a petéket magukon hordozó szervek és még sok más feladatuk is lehet.
Érzékszerveik néha nagyon fejlettek. A rákok sorában kétféle szemekkel találkozunk, de a kétféle szem ugyanazon az állaton úgy, mint azt a rovarok esetében oly gyakran megfigyelhetjük, csak ritkán található együtt. Vagy egyszerűek s néha csak egy szeme van az állatnak, vagy pedig több elemből összetett facettás szemek, mint a rovarokéi, és egyes esetekben nagyon sok, sűrűn összezsúfolt, ékalakú egyes szemből vagy facettából vannak alkotva. Így a Bathynomus giganteus M.-E. nevű óriási tengeri ászka két szeme nem kevesebb, mint 4000 facettából áll. Sok rák szemei mozgatható nyélen ülnek, a szemtartókon vagy ophthalmophorokon, s ezek egyes esetekben nagyon hosszúak lehetnek, például ilyenek egyes tarisznyarákokéi.
Különböző, földalatti üregekben élő rákok szemei elcsenevészedhetnek, és pedig különböző fokban a teljes eltűnésig, amint az más, hasonló életmódot folytató állatokon is történni szokott. A mélytenger örök sötétjében is élnek vak rákok, de viszont élnek ott olyanok is, melyeknek éppen ellenkezőleg óriásivá nőtt szemeik vannak, amelyek nyilván azért nőttek meg ilyen hatalmasra, hogy fel tudják fogni a világító állatokból kisugárzó gyenge fényt.
Sok ráknak nagyon jól fejlettek a szaglószervei is, miként az a tény is bizonyítja, hogy a vízben lévő táplálék csakhamar előcsalogatja őket, éppen azért dögöt, avagy hal- és rákhúst szoktak tenni azokba a csapdákba, melyekben rákokat akarnak fogni. Az ízlelés és szaglás legfőbb szervének – ez a két érzék nem határolható el egymástól pontosan, azért helyesebb dolog a kémiai érzék szervéről beszélni – miként Nagel, Bethe és Doflein vizsgálataiból kiderült, a kis csápokat kell tartanunk, ha mindjárt valószínűleg nem is ez az egyetlen szerve ennek az érzéknek. A szagingereket legalább részben azok a csőalakú, mikroszkópikus kicsinységű szőrök közvetítik, melyek ezeken az elülső csápokon némelykor nagyon finom ecsetszerű csoportokat alkotnak. Ezek a szőrök hím állatokon általában véve jobban fejlettek, mint a nőstényeken, s látó állatokon gyérebb a számuk, mint a vakokon.
A tapintás legfontosabb szerve a két csáppár, de különösen azok a hosszú mellékostorok, amelyek, mint már megemlítettük, gyakran a második, ritkábban az első antennákon alakulnak ki. De nemcsak ezeken ülnek ízülettel beékelt, érzősejteket viselő sörték, hanem az állat testének egyéb, jobban kiálló részein is, így a lábakon, főként azoknak az izületein, a farok lemezein s kiugró éleken és sarkakon. A vak mélytengeri rákok hiányzó, mert hasznavehetetlen látószerveit bőségesen és a célnak nagyszerűen megfelelő módon pótolják azok gyakran hatalmasan fejlett csápjai. Hasonló, bár távolról sem olyan tökéletes szempótló szervei a Kentucky állambeli mammutbarlangban élő vak folyami ráknak, a Cambarus pellucidus Tellk.-nek azok a jól fejlett érzéksörtéi, amelyek annak egész testfelületén el vannak szórva, de különösen sok van belőlük feje végén.
Az még nincsen minden kétséget kizáróan bebizonyítva, hogy a rákok hallanak-e? A régebben hallószervekként leírt szerveket, az „otocystákat”, ma „statocystáknak” tekintik, vagyis az egyensúlyérzék szerveinek. A tízlábú rákok egy-egy ilyen szerve az antennulák alapízén található; lényegileg nem más, mint egy hólyag, melynek belsejét sörték bélelik ki s gyakran „hallókövecskéket”, statolithokat tartalmaz. A statolithok gyakran nem egyebek közönséges homoknál. Ugyanis a hosszúfarkú tízlábú rákoknak ez a hallóhólyagja egy rés közvetítésével összefügg a külvilággal, tehát tulajdonképpen zacskóalakú szerv, melynek chitinburka a vedlés alkalmával természetesen szintén leválik, éppen úgy, mint a gyomor és a végbél chitinje. Ezzel természetesen veszendőbe mennek a chitinzacskóba bezárt hallókövecskék is, azokat tehát az állatnak pótolnia kell. Hensennek sikerült először megfigyelnie, hogy egy frissen megvedlett kicsiny tengeri rák miként tömködte tele a „fülét” fínom homokkal és így pótolta elvesztett hallókövecskéit. Exner bizonyította be egy csinos kísérlettel, hogy a statocysták az egyensúlyozás szervei. Ez a kutató egy garnélát a vedlés után vasporban helyezett el s így a statocystáit ezzel a mágneses erők iránt érzékeny anyaggal töltötte meg. Már mostan mágnest vive az állat közelébe, a statolithokra nem csupán a nehézségi erő hatott, hanem a mágneses erő is s így az állatra nézve a fenn és lenn iránya elveszítette iránymegszabó befolyását, minek következtében az nem a szokásos módon orientálódott a térben, hanem a nehézségi erő és a mágneses vonzás eredőjének megfelelően, tehát ha a mágnes oldalról hatott, testét az ellenkező oldal felé rézsútosan elfordította. Statocystáik vannak a Mysis-félék családjába tartozó fajoknak is, csakhogy ezekéi a farok végén találhatók, éppen úgy, mint a tarisznyarákoké is. Találtak ilyen szerveket a bolharákokban is.
Az elmondottakkal kapcsolatban meg kell emlékeznünk arról is, hogy egyes rákok hangot is tudnak adni. Egyes, az Ocypoda-nembe tartozó tarisznyarákok jobb ollós lábának az utolsóelőtti ízén egy ékalakú léc található, melyet hozzádörzsölve az ugyanazon láb első ízén lévő hasonló léchez valami sipogó hangot hoznak létre, és némelyik garnélafaj nagyságához képest jelentős sercegő hangot ad. Alább majd hasonlót fogunk hallani a langusztáról is.
Egyes mélytengeri, sőt még a felületi rétegek közelében élő hasadtlábú rákok vagy Schizopodák törzsének az oldalain és esetleg a fején is sajátságos szervek találhatók, melyeket régebben mellékszemeknek tartottak, de azóta kiderült róluk, hogy világítószervek.
Központi idegrendszerük az ú. n. kötélhágcsószerű típus szerint alakult ki, s mint rendesen, elül a fejben, az előbél fölött elhelyezkedő agyból és az ehhez csatlakozó hasdúcláncból áll, mely utóbbit az aggyal az előbelet körülölelő garatnyujtványok kötik össze. A hasdúclánc kötélhágcsószerű szerkezete azáltal jön létre, hogy a páros idegfonatba szelvényenként két-két, egymás mellett lévő dúc van beiktatva s e dúcokat harántágak kötik össze egymással. Azonban ez az ősi szerkezet tetemesen módosulhat azáltal, hogy a dúcok különböző fokban összeolvadhatnak egymással és így nagyobb idegcsomók jönnek létre. Az agy a többek között idegeket bocsát a szemekhez és a csápokhoz, a hasdúclánc dúcai pedig a lábakhoz. Külön, ú. n. együttérző idegrendszer idegzi be legalább is a folyami rák szívét és bélcsatornáját.
Táplálószerveik sokkal egységesebb alkotásúak, mint a végtagjaik. Nagy részük, nevezetesen majdnem valamennyi Malacostraca és sok Entomostraca is kizárólag állati táplálékból él s ennek megfelelően táplálócsatornájuk egyenes és rövid.
Szájnyílásuk nem a test végén foglal helyet, hanem kissé eltolódott a hasoldal felé. A nyelőcső, amelybe csak kivételesen nyílnak nyálmirigyek, gyakran terjedelmes gyomorba vezet; a gyomor falán sokszor különféle kiemelkedések, lemezek és fogak találhatók s azokat külön izmok mozgatni is tudják. Így fegyverzett rágógyomorban folytatódik a tápláléknak az állkapcsok által már megkezdett felaprózása. Rendkívül fínom szőrökből alkotott szűrőkészülék akadályozza meg, hogy teljesen fel nem aprított táplálék be ne juthasson a bélbe; ez utóbbi mint majdnem teljesen egyenes, vékony cső fut végig a potrohon. A gyomor két oldalán elhelyezkedő ú. n. májat, legalább is a folyami rákét és a homárét, sárga vagy sárgásbarna színéről, valamint rostos-lemezes szerkezetéről könnyen fel lehet ismerni. Nyál elválasztása mellett főképpen a megemésztett táplálék felszívása a feladata. A legtöbb Entomostraca bélcsatornája egyszerű, végig egyforma átmérőjű cső, gyomor nem különböztethető meg rajta, de máj igen, mint két, ritkán több, egyszerű vagy elágazó, vakon végződő s a bélcsatorna elején elhelyezkedő cső.
Végedényrendszerük nagyon különböző fokban fejlett; különböző a szívük terjedelme és alakja, valamint eltérő oldalsó nyílásainak a száma is, melyeken át a vér beléje tódul, és nagyon különböző a belőle kiinduló véredények fejlettsége is. Egyszer az egész véredényrendszert az egyszerű, hordóalakú szív, vagy a lüktető háti véredény alkotja, az ellenkező szélsőséges kialakulás esetén pedig az artériás vér önálló falú edényekben áramlik a szervekig, ahol az edények megszakadnak és a vér saját fallal nem bíró üregekbe, ú. n. lakunákba jut, ezekből a kopoltyúkhoz áramlik, ahonnan ismét véredényekben halad vissza a szív felé, tehát a vérkör majdnem teljesen zárt. Egyes rákoknak, mint pl. a kacslábúaknak, sok evezőlábúnak és egyes kagylósrákoknak egyáltalában nincsenek véredényeik.
A vér rendesen színtelen, s rendesen vértestecskék vannak bennük. A mi folyami rákunk vérének azonban van egy kis kékes árnyalata, egyes vízibolhák vére pedig vörös, azonban ezek halak, tehát pirosvérű gerincesek vérét szívják.
Az apróbb rákféléknek külön lélekzőszerveik gyakran nincsenek, az állat a szükséges oxigént ilyenkor a bőrén át veszi fel, máskor ellenben külön lélekzőszerveik vannak kopoltyúk alakjában. A kopoltyúk a legegyszerűbb esetben kettősfalú lemezek, vagy helyesebben erősen lapított zacskók, melyek változó számban a tor- vagy a potrohlábak alapízén ülnek. A tízlábú rákok toll- vagy bojtalakú kopoltyúi is a tor- és állkapocslábak tőízének a függelékei, még ha látszólag a test belsejébe tolódtak is be azáltal, hogy a fejtorpajzs oldalsó függelékei föléjük borultak s így terjedelmes kopoltyúüreg jött létre. Egyes, szárazföldön élő alakok kopoltyúi erősen visszafejlődtek, sőt esetleg egészen el is tűntek. Ilyenkor, mint azt pl. a pálmatolvaj (Birgus latro Hbst.) esetében látjuk, a kopoltyúüreg a tüdő szerepét játssza, vagy pedig, miként azt egyes szárazföldi ászkák esetében tapasztalhatjuk, a potrohlábakon a lélekzést végző levegőtartó üregek alakulnak ki.
A vesék szerepét betöltő kiválasztószervekként főként kétféle mirigy szerepel, t. i. az ú. n. antennamirigyek és a héjmirigyek. Az előbbiek a hátulsó antennák alapján nyílnak és általában véve a Malacostracákra jellemzőek. A héjmirigyek – így nevezik őket, mert régebben azt hitték, hogy ezek választják ki a héjat – kétoldalt nyílnak a hátulsó állkapcsok tövén, ezeket majdnem kizárólag csak az Entomostracákban találjuk meg. Mindkét mirigy megtalálható a Nebalián és a kagylósrákokon.
A rákok túlnyomó nagy többsége váltivarú, csak az ülő életmódot folytatók, mint a kacslábúak és az ülő-élősködő haltetvek között akadnak hímnősek. Egyes bolha- és kagylósrákokra jellemző, hogy kétivarosan, de egyivarosan is szaporodhatnak meg nem termékenyített szűz peték útján. A szaporodásnak ez a két módja úgy, mint a kerekesférgek esetében is, szabályszerűen váltogathatja egymást. Egyes fajok esetében, pl. egyes kagylósrákokéban a szaporodás ez utóbbi módja annyira uralkodóvá lett, hogy hímjeik csak legnagyobb ritkaságként akadnak, vagy ilyenek egyáltalában nem is ismeretesek.
Az ivari kétalakúság, vagyis a két nemnek külső különbözősége, általában véve szabály a rákokra nézve, és a két nem külsőleg gyakran feltűnően különböző alkotású. A hosszúfarkú tízlábúak hímjei rendesen nagyobbak, jobban fegyverzettek és erősebbek a nőstényeknél. Ugyanez az eset előfordulhat ugyan a rövidfarkúak esetében is, itt azonban rendesen fordítva van a dolog, a nőstények gyakran nagyobbak, s a különbség esetleg akkora lehet, hogy a nőstény háromszor akkora, mint a hím, mint azt pl. a Pinnotheres pisum L. esetében látjuk, s egyes kacslábúak és élősködő ászkák példájában ez az aránytalanság annyira fokozódhatik, hogy a hímek valóságos törpék a nőstényekhez képest s nem is élnek szabadon, hanem a nőstényeken élősködnek.
A rövidfarkú tízlábú rákok nőstényeinek a potroha, éppen mert védőtetőként borul a peték fölé, jelentékenyen szélesebb a hímekénél. A hímeknek igen gyakran fogókarjaik vannak a nőstény fogvatartására a párzás alkalmával, vagy olyanok, melyek egészen különlegesen az ondó átvitelére módosultak. A hímeknek nem ritkán magasabb fejlettségű érzék- és mozgásszerveik vannak a nőstények felkeresése, üldözése és megszerzése céljaira. A hímek száma gyakran jelentékenyen nagyobb a nőstényekénél, más esetekben viszont, mint már szó volt róla, az arány még sokkal jelentékenyebben eltolódik az ellenkező irányba.
Az ivarnyílások a hasoldalon fekszenek, leginkább tetemes távolságra a végbélnyílástól, nem ritkán a fejtor és a potroh határán találhatók. A tulajdonképpeni ivarszervekhez nem ritkán mellékszervek is járulhatnak, így a női szervekhez táskák az ondó befogadására, a hímekhez pedig tőr- vagy szemölcsszerű, a megtermékenyítés alkalmával szerepet játszó segédszervek, amelyek legtöbbször nem egyebek módosult végtagoknál. A hím az ondót rendesen kis oszlop alakjában ragasztja rá a nőstény ivarnyílására, mikor is a folyami rák a nőstényt ollóival megragadja, a hátára fordítja és a hím csirasejteket magukban rejtő tokokat meglehetősen hosszadalmas eljárással ragasztja annak ivarnyílására.
A nőstényrákok többségének külön segédberendezése van az ivadék gondozása céljából. Mirigyek bizonyos anyagot választanak el, mely a petéket potrohának különböző részeire ragasztja fel, különösen erre a célra módosult végtagokra. A peték vagy egyenként vannak felragasztva, vagy csoportosan, fürtszerű vagy külön burokkal körülvett csomókat alkotva. Egyes fajok testén külön költőüregek alakulnak ki egyes végtagok, kopoltyúlemezek vagy a hátpáncél átformálódásából. De az alól a meglehetősen általános szabály alól, hogy a rákok nőstényei a petéiket magukkal hordozzák, a kagylósrákok nagyon gyakran kivételt alkotnak, mert pl. a Candona petéit egyszerűen a vízbe hullatja, a Cypris vízi növényeken helyezi el őket, a Notodromas monacha Müll. pedig szabályos sorokban kövekre ragasztja lerakott petéit.
Még az egymáshoz közel rokonfajok petéi is nagyon különbözőek lehetnek, különösen a nagyobb fajokéi, úgyhogy ezeket ezen az alapon meg is lehet határozni. Alakjuk tekintetében alig különböznek egymástól, de annál jobban eltérnek színezetükben és nagyságukban. A peték lerakása határozott időponthoz lehet kötve, de annak egyáltalában nem kell mindig okvetlenül tavasszal és nyáron történnie. Ellenkezőleg, sok faj, így különösen sok rövidfarkú tízlábú rák éppen a téli hónapokban érleli meg a petéit.
Nevezetes továbbá az a tény, hogy a nyugatindiai szárazföldi rövidfarkú rákoknak petéik lerakása céljából fel kell keresniök a tengert. Olyan jelenség ez, mely emlékeztet arra, hogy az angolnának és több más édesvizi halnak ívás céljából a tengerbe kell vándorolnia.
A peték nagysága mindig fordított arányban van azok számával, ami egyébként az állatokra majdnem általános érvényességű, nagyon könnyen érthető szabály. Minél több táplálékanyag van felhalmozva a petében, annál önállóbb alakban hagyják el ezt a fiatalok és ennek arányában nagyobb a valószínűség, hogy több éri el közülük a teljes fejlettséget. Édesvizi fajok gyakran sokkal kevesebb, de nagyobb petét termelnek a tengerieknél. Így van ez sok édesvizi rák esetében is: a mi folyami rákunk ebben a tekintetben úgy viszonylik a homárhoz, a déleurópai édesvizi tarisznyarák a tengeri rokonaihoz, mint az édesvizi halak általában a tengeriekhez. Hogy bizonyos körülmények között mekkora lehet a lerakott peték tömege, azt élesen megvilágítja Landois egy adata. Ez a búvár gondos számlálás alapján megállapította, hogy egy 44 cm hosszú és 197 g-ot nyomó nőstény languszta nem kevesebb, mint 148.416 petét cipelt magával.
A languszta lárvája (Phyllosoma).
A legtöbb rák a petét nem végleges alakjában hagyja el, azért át kell alakulnia, vagy szokásos kifejezéssel metamorfózison kell átmennie. Sok tengeri, kevesebb édesvizi rák a petét mint mikroszkópikus kicsinységű, tojásdadalakú lény hagyja el, melynek csak egy, háromosztatú szeme van a feje közepén és három pár lába. Az elülső pár egyszerű, ez azonos az antennulával, a másik két pár kétágú, nagyon tekintélyes, vastag, sörtékkel fedett, belőlük későbben a hátulsó antennák és a mandibulák lesznek, azonban egyelőre valamennyien mozgásszervekként működnek. Az ilyen, régebben önálló állatfajnak vett lárvákat a tudományos állattan nauplius névvel jelöli. Naupliusaik vannak általában a kopoltyúlábúaknak, a kagylósrákoknak, az evezőlábúaknak és a kacslábúaknak, már csak nagyon kevés tízlábúnak, az ágascsápúak és az ászka-félék pedig sohasem nauplius-lárvákból fejlődnek. Hosszirányban való megnövekedés, további lábpárok megjelenése, az elülső végtagoknak csápokká, illetőleg állkapcsokká való formálódása során azután ez a lárva fokozatosan átalakul kifejlett állattá.
Nauplius a hasoldalról, ugyanaz oldalról.
A legtöbb tengeri tízlábú rák, hosszú- és rövidfarkú egyaránt, a petét mint ú. n. zoëa hagyja el. A zoëa apró, megnyúlttestű lény, melynek azonban 7–8 pár lába van, nevezetesen antennái, mandibulája, maxillái és 3–5 pár állkapocslába; potroha megnyúlt és már ízelt, azonban végtagok még nincsenek rajta; két nagy, összetett szemén kívül megvan neki a naupliusénak megfelelő páratlan homlokszeme is. Míg a legtöbb tarisznya- és hosszúfarkú rák a fenéken lakó állat, – ebben a tekintetben csak a garnélák családja kivétel – addig a zoëa-lárva a naupliushoz hasonlatosan szabadon úszkáló lény. Ott hemzsegnek, rendesen a partok mentén, a tenger felszíne közelében vagy csak néhány lábnyi mélységben, és a legtöbb, hasonló életmódot folytató apró állattal megegyeznek abban, hogy testük majdnem teljesen átlátszó s azért vagy egyáltalában nem láthatók, vagy pedig csak testükhöz képest aránytalanul nagy szemeik árulják el jelenlétüket. A legtöbb zoëa páncéljából hosszú, tövisszerű képződmények nyúlnak ki s ezek egyes nyilttengeri fajokon olyan hatalmasokká fejlődhetnek, hogy az állat teste pálcaalakúnak látszik; ezek a képződmények Chun és mások nézete szerint nyilván a lebegést megkönnyítő szervekként értelmezendők, melyek az állat túlságosan gyors süllyedésének a megakadályozására valók.
Egyes hosszúfarkú tízlábú rákok zoëája vedlés után egy második fajta lárvaállapotba, az ú. n. mysis-stádiumba lép át. Mysis ugyanis a neve egy, a hasadtlábú rákok vagy Schizopodák sorába tartozó nemzetségnek s az említett lárva külső alkata tekintetében éppen ehhez feltűnő módon hasonlít, azért ezt a lárvaállapotot Schizopoda-stádiumnak is szokták nevezni. Az ilyen lárvának a szájvégtagokon és az állkapocslábakon kívül még további öt pár torlába is van, de azok nem olyan járólábak, mint a kifejlett állatéi, hanem jellemző kétágú hasadtlábak és úszószervként szerepelnek. A végleges állapothoz való közeledést elárulja az a körülmény, hogy szemei már nyelesek. Ellenben nem fejlődött tovább a potroha, mert bár ízelt, de végtagfüggelékek még nincsenek rajta. Miután ez a lárvaalak tetemesen megnövekedett, egy végső vedlés után megjelenik mint kész, ivarérett egyén.
Ú. n. cypris-stádiumon mennek át a kacslábúak lárvái. Ezt a stádiumot azért nevezzük így, – nevezik egyébként bábállapotnak is – mert némileg hasonlít a Cypris nevű, nagyon közönséges édesvizi kagylósráknemzetséghez. Ugyanis teste ez utóbbiéhoz hasonlatosan kettős, a kagylókéra emlékeztető héjba van bezárva; a kagylók alsó hasítékából a két csáp és 6 pár úszóláb kandikál ki. Az átalakulás egyéb jelenségeiről az egyes csoportok ismertetése során lesz szó.
Azt a körülményt, hogy sok édesvizi rák lárvakora megrövidültnek látszik és a metamorfózis kiesik belőle, nem nehéz megmagyarázni. A lárvaélet nyilvánvalóan olyan berendezkedés, mely a tengerek rengeteg méreteihez van szabva. Mert kicsiségük, ahogyan a petét elhagyják, valamint az a körülmény, hogy a víz minden rétegében meg tudnak élni, alkalmasakká teszi őket arra, hogy az áramlások nagyon messzire magukkal ragadhassák őket és így a fajt nagyon messzi területen is elterjeszthessék. Közben rengeteg részük természetesen elpusztul, de azért még mindig elég példány válik ivaréretté, hogy a faj fennmaradását biztosítsa. Nem jelentőség nélkül való, vagy legalább is nem érdektelen a következő tény. Egy kicsiny rák, a Palaemonetes varians Leach, Mayer Pál megfigyelései szerint, Nápoly környékén egészen édes vízben él és a petét olyan állapotban hagyja el, hogy fején és torán megvannak az összes végtagfüggelékei, megvan a legtöbb kopoltyúja és megvan az első öt pár potrohlába is, bimbók alakjában. Boas ugyanazt az állatot Kopenhága mellett figyelte meg és azt tapasztalta, hogy az ott félsós vízben élő állat a petét sokkal kevésbbé fejlett állapotban hagyja el, mert bár fejének a végtagjai már megvannak valamennyien, azonban kopoltyúinak és úszólábainak még a nyomai sem fedezhetők fel. Így tehát az állat fejlődése az édesvízben a féligsós vízben valóval szemben megrövidült. Nagyon érdekesek azok a megfigyelések is, melyeket Müller F. Brazíliában két rokon édesvizi garnélán tett. A hajózható Itajahy-folyóban élő garnélák a petét mint zoëák hagyják el. De másként egy köves patakokban élő Palaemon-faj. Míg az Itajahy-folyóban élő rokonának nősténye mintegy 1200 petét hord magával, addig ennek ugyanakkora nősténye ritkán többet 20-nál, sőt legtöbbször csak 6–8-at, de azok azután annál nagyobbak. Ez esetben a petékben annyi a táplálóanyag, hogy a fiatalok majdnem mint kész garnélák hagyják el azt, de négy napon belül még háromszor meg kell vedleniök, hogy szájszerveik használhatókká fejlődjenek. „A mi (vagyis brazíliai) patakjaink, – folytatja Müller – többnyire mély szurdokokat vájtak maguknak s számos kisebb-nagyobb vízesésen keresztül sietnek ki a síkságra; a vízesések lábánál keletkező, nyugodtvizű tócsák a legkedvesebb tartózkodási helyei a garnéláknak. Ha e faj fiatal ivadékai is éppen úgy úszkálnának idestova, mint a folyamokban lakó rokon nemnek a zoëái, akkor minden felhőszakadás alkalmával az a veszély fenyegetné őket, hogy a habok örvényébe ragadják a rohanó hullámok. Ha valamely faj ezekben a gyakran oly szilaj patakokban meg akar élni, akkor vagy a zoëa időszakának kell annyira megrövidülnie, hogy két zivatar közé eső időközben áteshessenek rajta a fiatalok, vagy pedig a zoëának már tudnia kellene valami búvóhelyre másznia és ott megkapaszkodnia. S mind a két dolog valóban így is van: három-négyszer 24 óra alatt nemcsak a zoëa-, hanem az egész lárvakorszak letelik s a zoëa-végtagok, melyek néha alig pár percig működnek, csakhamar járólábakká alakulnak, melyeken feltűnően erős, éles, nagyon hajlott végkarmok vannak.”
Hogy a rákok meddig élhetnek, nem tudjuk pontosan, de az bizonyos, hogy egyesek, mint a japáni óriásrák, a Kaempfferia Kaempfferi Haan, vagy a nagy homárok alkalomadtán nyilván nagyon vének, 30 évesek is lehetnek, vagy még ennél is magasabb kort érhetnek el. Ha a mi folyami rákunknak szerencséje van, bizonyára elélhet 20 évig is, azonban az ilyen veteránok bizonyára nagyon ritkák. A Sacculina carcini Thomps., ez a sajátságos, tarisznyarákokon élősködő rák, Delage Y. megfigyelései szerint, 3 évig és 2–3 hónapig él, a kisebb fajok pedig természetesen ennél sokkal rövidebb életűek s esetleg csak egy napig örülhetnek az életnek.
A rákok nagysága nagyon különböző. A rovaroknál nagyobbakra cseperedhetnek fel; így a japáni óriásrák akkorára megnőhet, hogy ollóinak egymástól való távolsága elérheti a 3 m-t, az olló karvastagságú lehet, míg törzse hosszúsága eléri az 50 cm-t. Nagyon vén homárok is megüthetik a 70 cm-nyi hosszúságot. Azonban a ma élő rákok között az ilyen óriások ritkák; a legtöbb tarisznyarák szélessége 2 és 7 cm között váltakozik, s még egy olyan ászka is van, amelyik eléri a 20 cm-nyi hosszúságot, ez azonban igazán kivétel, mert az összes többi ászkafajok sokszorosan kisebbek nála. A legtöbb Entomostraca kicsiny, sőt parányi, azonban kifejlett korában azért egyik sem mikroszkópikus kicsinységű.
Nagyságukhoz hasonlatosan ingadozó a súlyuk is. Hogy a japáni óriásrák milyen nehéz, arra vonatkozólag nincsenek adataink, azonban még a tarisznyarákok is igen tekintélyes súlyt érhetnek el, pl. a Cancer pagurus L. nevű fajnak 7 kg-nál súlyosabb példányát is fogták már.
A nagyobb fajok általában véve lassan növekszenek, annál lassabban, minél vénebbekké válnak, ellenben az apró fajok csakhamar elérik teljes nagyságukat.
A növekedés sajátságos formájának tekintendő regeneráló tehetségük is, s ezzel kapcsolatban nem feledkezhetünk meg arról a sajátságos jelenségről sem, melyet öncsonkításnak vagy autotómiának nevezünk. Általánosan ismeretes, hogy a tízlábú rákok milyen könnyűséggel vetik el valamelyik lábukat vagy az ollójukat, ha gyengédtelenebbül fogjuk meg őket. Minden rákgyüjtő tudja, hogy milyen óvatossággal kell kezelnie különösen a Galatheákat és a Porcellanákat, ha nem akarja, hogy a kezében maradjon néhány, vagy esetleg valamennyi lábuk. Egy, a Xantho-nembe tartozó tarisznyarák, melyet Carrington alkohollal megnedvesített lemezre tett, azonnal elvetette mind a tíz lábát. Hogy ebben a folyamatban szerepet játszik-e az állat úgynevezett szabad akarata, vagy pedig csupán egy görcsjelenség az alapja, éppen úgy, mint a tengeri ugorkák bélkifordulásának, nehéz volna megmondani. De az utóbbi a valószínűbb, mint ahogyan görcsös összehúzódás következtében törik le a láb is a törzs közelében, ha mindjárt annak a legvégső ízét sértjük is meg. A rákhalászok azt állítják, hogy ha az állatot egyik lábánál fogva ragadják meg, elveti azt, hogy a láb árán megmenekülhessen. Azt is állítják, hogy a homár égiháború alkalmával vagy ágyúdörgésre „ijedtében” elhányja a lábait. Ezek azonban csak halászregék. Megbízható megfigyeléseket köszönhetünk ez érdekes jelenséget illetőleg Frédericqnek és Dewitznek. Megállapításuk szerint a tarisznyarákok mind a tíz végtagjának első szabad ízén, a tőízen egy varrat halad keresztül; annak a mentén egyesült egymással az íz eredetileg különvált két része. A láb mindig ennek a mentén, és csakis ennek a mentén törik le. Ha a láb letörik, a tarisznyarákok keletkezett sebe egyáltalában nem vérzik, és a hosszúfarkú rákoké is csak kevéssé. Ha az ember valamelyik tarisznya- vagy hosszúfarkú ráknak a lábát valahol e varrat alatt vágja el, az utóbbinál elveti a megmaradt csonkot is s ott egy hártyát hozva létre zárja el a csatornákat, melyeken át az élet nedve elfolyhatna. A csápjait önként egyetlen rák sem veti el. Egyébként nem a tízlábú rákok az egyedüliek, melyek elvethetik a lábaikat, mert alkalomadtán megteszik azt az ászkák és a lidércrákok (Caprellidae) is. Varigny megfigyelései szerint frissen vedlett, vagy kimerült állatok autotómiát nem tudnak végezni magukon. Az előbbieknek a páncélja túlságosan lágy ahhoz, hogy törni tudjon, az utóbbiaknak meg kevés hozzá az erejük.
Lidércrák (Caprella).
Ismeretes, hogy a rák az ilyen módon elvesztett végtagjait pótolni tudja. „Kinő az megint”, mondja a nép nagyon helyesen. Az öncsonkítás helyén egy kúpalakú bimbó sarjad ki s lassanként felveszi az elvesztett végtag alakját. A következő vedlés alkalmával kiderül, hogy a sebhártya alatt az elvesztett végtag egészen újjáalakult, úgyhogy a vedlés után közvetlenül ismét megjelenhetik, de természetesen még nem akkora, mint a megelőző volt, azonban bár minden vedlés alkalmával növekszik, mégis csak hosszú idő mulva éri el másikoldali párjának megközelítő nagyságát. Ez a magyarázata annak, hogy az ember gyakran találkozik olyan rákokkal, melyeknek ollói és lábai bár teljesen használhatók és anatómiai szerkezet tekintetében is megegyeznek egymással, azonban nagyságra eltérőek. Spanyolország bizonyos részein az ott barriteta néven nevezett, elfogyasztásra szánt rákoknak eltávolítják az ollóikat és azután elevenen visszateszik őket a vízbe, ahol azok ollói ismét kezdenek kinőni.
A rákok túlnyomó nagy többsége vízi állat, és pedig a tenger lakója, azonban csak egy olyan rendjük van, nevezetesen a kacslábú rákoké, amelynek valamennyi tagja tengeri lény, viszont a kopoltyúlábúak majdnem valamennyien édesvíziek. Tízlábúak, ászkák, bolharákok és kagylósrákok a tengerben és az édesvizekben egyaránt élnek, a szárazföld csak egyes ászkák és tízlábúak hazája, hosszú- és rövidfarkúaké egyaránt, valamint néhány bolharáké. Északi, különösen svéd- és finnországi, de németországi tavakban is élnek olyan rákfajok, melyeknek legközelebbi rokonaik tengeriek. Tropikus Brazília őserdeiben egyes, más fákon élősködő, ananászszerű növényeknek, a Bromeliáknak ágai és levelei közt meggyűlt esővízben egyes olyan sajátságos vízibolhák és kagylósrákok élnek, amelyek, mint látszik, egyebütt egyáltalában nem fordulnak elő. Még a mohapárnák közt visszamaradó vízben is élnek majdnem mindig, sőt valósággal hemzsegnek bizonyos vízibolhák (Harpacticidák). Az olaszországi Paravisa kénes forrásaiban Pavesi kagylósrákokat talált, az érdekes Artemia salina L.-t, egy kopoltyúlábú rákot pedig megtalálták Capo d’Istria olyan sósvizeiben is, melyekben a víz elpárolgása következtében a sótartalom 27–30%-ra emelkedett, sőt abban szemmelláthatólag nagyon jól érezte magát.
De a szárazföldi rákok azért legtöbbnyire nedves helyeken élnek és rendesen éjjeli állatok, melyek nappalra elrejtőznek, sőt esetleg beássák magukat a földbe. Egy, az Orchestia-nembe tartozó bolharák, valószínűleg az O. Bottae M.-E., Trieszt mellett nagyon gyakori a tengerpart nedves helyein. Télen a nagy hidegben vagy tömegekben lehet találni mélyen fekvő kövek alatt, de amit nyilvánvalóan nem lehet valami télialvásszerű jelenségnek értelmezni.
Nem kevés rák, miként az angolok mondják, „between tidemarks” él, vagyis a partnak egy olyan sávjában, melyet dagály alkalmával elborítanak a hullámok, apály alkalmával azonban szárazzá válik; az ilyen fajok az olyan tengerek mentén, amelyekben az árapály ingadozása nagyon csekély, mint például az Adriában, nagyon szeretik elhagyni a vizet, hogy annak közvetlen közelében kövek között, sziklákon és falakon mászkáljanak. Ilyen fajok akadnak a tarisznyarákok, az ászkák és a bolharákok között egyaránt. Egyes tengeri makkok (Balanidák) nagyon magasan szeretnek megtelepedni a partvonal felett, olyannyira, hogy a legnagyobb apály idején szárazon maradnak. Ezek ilyenkor egyszerűen bezárják a héjukat és így várják meg a dagály bekövetkeztét, amikor ismét kinyitják azt.
A rákok általában véve állati táplálékokból élnek; megeszik a friss húst és a dögöt egyaránt, s ez utóbbival szükségből a folyami rák is beéri. Egyesek veszedelmes rablók. Mások a mellett növényi táplálékot is fogyasztanak, mint a mi folyami rákunk, melynek a vízi csillárka (Chara), nyilván mésztartalma miatt, nagyon kedvelt tápláléka. Sok faj oszlásban lévő növények és állatok törmelékéből él, azután ázalékokból, Diatomeákból és hasonlókból, s még nagyobb tengeri tarisznyarákok sem vetik meg ezt a táplálékot. Nem kevés fajt pedig törpe- (nanno-) planktonevőnek lehet nevezni, nevezetesen azokat, amelyeknek lábai a vízben rengeteg tömegben hemzsegő legapróbb állati és növényi szervezetek összesodrására és automatikus kiszűrésére vannak berendezve. Ezek közé tartoznak elsősorban a kacslábúak, azután a levéllábúak és a bolharákok túlnyomó többsége.
Nagyon tekintélyes az élősködő életmódot folytató rákfajok száma, és ebben a tekintetben annál fontosabbak, mert az élősködésük bizonyos szempontból a legváltozatosabb és a legérdekesebb. Ebben a tekintetben a változatosságnak egész skáláját figyelhetjük meg rajtuk, kezdve azon a kicsiny, ártatlan tízlábú rákon, amely spongyák belsejében él és ott tulajdonképpen csak szállást keres magának, és végezve a Sacculina nevű gyökérfejű rákon, amely gazdájára magát szíva él, és nem más, mint egy szájnélküli, idomtalan zacskó. De nevezetes dolog, hogy a felnőtt korukban még annyira elfajzott élősködőknek is rendesen szabadonélő lárváik vannak, egészen olyanok, mint amilyenek az egész életükön át szabadon mozgó fajoké, s éppen ezekről a lárvákról lehet megállapítani, hogy ezek az idomtalanná formálódott és eredeti mivoltukból valósággal kivetkőzött lények, rákok.
Alig él a tengerben olyan állatcsoport, melynek egyik-másik tagját ne boldogítaná valamelyik élősködő rákfaj: megtelepszenek kagylók héjain és gyűrűsférgek csövein, megszállják a szivacsokat és a gorgoniákat, korallokon sajátságos beteges képződmények keletkezésének az okozói, a tengeri sünöket és tengeri csillagokat különböző módon gyötrik, saját törzsükbe tartozó fajoknak elszívják a legbecsesebb életnedveit, tömegesen lepik el a halakat, és nem kímélik meg a tenger óriásait, a ceteket sem. Azonban a svéd Aurivillius azt beszéli, hogy e leviathánoknak nem valamennyiét boldogítják jelenlétükkel: élősködő ászkák, bolharákok és kacslábúak, bár találhatók a közönséges barázdás bálna (Balaenoptera physalus) bőrén, de nem a sárgahasú bálnáén (B. sulfurea), de ennek viszont a szájában telepszenek meg a halcsontlemezek között. De legtovább megy az élősködésben egy ászkarák, mert ez egy gyökérfejű rákon élősködik, amely viszont nem szívesen látott vendége egy tarisznyaráknak.
Sok faj tehát szabadon élő lény fiatalságában és élősdi, mint meglett állat, de előfordulhat ennek a megfordítottja is: egyes különös ászkák, a Gnathiidák vagy Pranicidák fiatalon halakon élősködnek, s a nőstények végig élősdiek is maradnak, ellenben a hímek későbben szabadon élő állatokká lesznek. Hasonló példákra akadunk a Copepodák sorában is.
Egészen sajátságos a tarisznyarákoknak és a remeterákoknak a tengerirózsákkal való baráti kapcsolata. Erről a jelenségről, melyet együttélésnek vagy tudományos nevén szimbiózisnak nevezünk, a tengerirózsák ismertetése során lesz bővebben szó.
Ellenségeik éppen olyan változatosak, mint ők maguk. A tengerpartokon élő madarak, halak, polipok, csalánozó állatok, tüskésbőrűek, férgek, éppen olyan kevéssé vetik meg őket, mint a többi állatokat. Különösen a polipok nagy ellenségei a rákoknak, amelyeket elfogdosnak a szabad vízben és kiszedik őket rejtekhelyeikről; a nagy homárokra nézve nyilván csak ezek veszedelmesek. Bár ritkán, de azért rákevő rákok is akadnak, amilyen például a Palaemonetes varians Leach. De azért a folyami rák is felfalja a frissen vedlett vajrákot.
A rákoknak az emberhez való viszonyáról annyiban beszélhetünk, amennyiben azok ennek táplálékául szolgálnak: a homár, a folyami rák, a languszta, a szkampi, a tarisznyarákok, a garnélák tudvalevőleg asztalunk legkedvesebb csemegéi közé tartoznak. Angliában, Spanyolországban, Kínában és Kelet-Indiában megeszik a nagyobb tengeri makkokat, a kisebbekből mártásokat készítenek, s egy kacslábú rákot, a Pollicipes cornucopia Leacht főve gyakran eszik Angliában és Portugáliában, és állítólag eléggé jóízű. A rákok, melyek távolabb a szárazföld belsejében inkább a felső tízezer asztalán megforduló csemegét jelentenek, a tengerpartok mentén valódi néptáplálékként szerepelnek, ha nem is olyan fokban, mint egy kopoltyúlábú rák, mely Fezzánban, Tripolisz déli tartományában a sós tavakban él; ezt az állatot ott datolyával dut néven valami péppé főzik össze s az a bennszülötteknek nagyon fontos tápláléka.
Nem jelentéktelen a rákoknak közvetve hajtott haszna sem, azonkívül, hogy a tengerekben a köztisztasági rendőr szerepét játsszák. Egy vízibolhának, a Temorának a megérthetetlen tömegei csalják a héringet a mi európai, és a sallangos lazacot (Mallotus villosus) Észak-Amerika keleti partjaira, amivel összehasonlíthatatlanul hasznosabb állattá válik, mint amilyenek a föntebb említett csemegerákok, hiszen emberek ezreinek a létét biztosítja. Nemes halak is, mint a skandináv lazac és a mi előalpesi tavaink marlánái, szintén majdnem kizárólag apró rákokból élnek, az előbbi édesvízi ászkákból, az utóbbi pedig vízibolhákból. A közönséges tarisznyarákokat és a puhatestű, kövér remeterákokat gyakran használják csalinak a halászok, a gyakran rengeteg tömegben megjelenő garnélákból Oldenburgban egy trágyaféleséget, a granat-guanót készítik, s felhasználják haszon- és díszmadaraknak való eledel készítésére is őket.
Hogy a régi gyógyszerkönyvek a rákokról sem feledkeztek meg, azt elgondolhatjuk: a porrá tört rákszemet lapides cancrorum néven gyomorégés ellen való orvosságnak használták, ambár éppen úgy lehetett volna használni a krétát is, s mivel a régi patikáriusok nagyon szerették összekotyvasztani az utálatos dolgokat, a pincebogarat belsőleg adták be hugyhólyagbántalmak ellen.
Közvetlenül ártalmas rák egy sincsen, s ha egy-egy édesvizi vagy tengeri rák alkalomadtán meg is csípi egyik-másik ember ujját, – hát ne tessék odatartani neki. Hogy apró, néhanapján az osztrigában és különösen a fekete kagylóban megtelepedő rákok, a kagylóőrök, gazdájukat mérgesekké tennék, nem egyéb ostoba beszédnél, mert azok ebben a tekintetben a világ legártatlanabb teremtései. Egyes rákok közvetve mindenesetre károsak lehetnek. Az osztrigatelepekre veszedelmesek lehetnek a túlságosan elszaporodó tengeri makkok, mert a legjobb falatokat elragadják az osztrigák szája elől, és a tenger alkalmasint gazdagabb volna értékesebb halakban, ha nem rejtene méhében annyi haszontalan rákot. De ez a közvetett kár számba sem jöhet ahhoz képest, amelyet alkalmilag egy ászka, a fúróászka (Limnoria terebrans Leach) okozhat. Ez a jelentéktelen fickó, ahogyan először Angliában kellett tudomást venni létéről 1809-ben, bármilyen kicsiny is (2–5 mm hosszú), egy másik faj (Chelura terebrans Phil.) társaságában tönkre teheti a kikötőépítmények faalkatrészeit azzal, hogy a fát szétrágja. Ráadásul nagyon kellemetlen az is, hogy nedves lakásának maga készítette járataiban napokig elélhet anélkül, hogy friss vízre volna szüksége és így szét tud rágni minden, a dagály és apály színtája közé beépített faanyagot.
Általánosságban nem lehet azt állítani, hogy a rákok között a tropikus alakok többségben vannak. Az arktikus és antarktikus tengerek fajokban éppen olyan gazdagok, mint a trópikusak, ha e fajok tetemes része nagyon apró is, az egyedek száma pedig ott még nagyobb is, úgyhogy bizonyos mennyiségű vízre mindegyik ponton körülbelül ugyanolyan mennyiségű ráktömeg jut. Azonban ez a megállapítás csak a tengeri, valamint az édesvízi rákokra áll, mert a szárazföldi rákok száma a trópusok alatt határozottan nagyobb. Viszont a legnagyobb termetű rákok, a japáni óriásrák és a homár, a mérsékelt, sőt az utóbbi inkább a hidegebb tájak lakója.
Ami a rákok multját illeti, mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a rákok a legrégibb ismert kihalt állatok közé tartoznak. Már a kambriumot megelőző rétegekből ismeretesek a háromkaréjú rákok, a Trilobiták, melyek azután virágkorukat a szilurban érik el, de a permben viszont már ismét kihalnak. Lapított testű, külsejük szerint némileg az ászkákra emlékeztető állatok; gyakran tüskés testüket tekintélyes fejpajzs, sok ízből felépített törzs és farkpajzs alkotja, hasoldalukon pedig hasadtlábakat viselnek, ami kétségtelen bizonyítéka, hogy csakugyan rákok voltak. Fejvégtagjaik a vízibolhákéihoz hasonlítottak, de szájszerveiknek a végtagjellege már nem volt meg, szelvényeik számának változékonysága, valamint szemeik szerkezete tekintetében viszont a kopoltyúslábúakra emlékeztettek. A tengerek lakói voltak és sokuk az övesállat módjára be tudott gömbölyödni.
A valódi Entomostracák sorából tengeri kagylósrákokat már szintén a kambriumból ismerünk, kacslábúakat a szilur óta, lemezkopoltyúsokat biztonsággal csak a devonból, evezőlábúakat ellenben, mert testük gyengédsége miatt nem alkalmasak a kövesedésre, voltaképpen csak a jelenkorból. Malacostracákat jóformán csak a fiatalabb rétegekből ismerünk. Csak a középkor eleje, tehát a triász óta ismeretesek nagyobb számban legalább a fennmaradásra alkalmasabb csoportok, az ászkák és a tízlábúak képviselői. A kövült anyag, mint oly gyakran, csak egyes támpontokat nyujt ahhoz, hogy a rákok törzsfáját megállapíthassuk. Így a Trilobiták bár egészen kétségtelenül ősi alkatú rákalakok, amit már egyszabású lábaiknak nagy száma is bizonyít, de azért még sem tudjuk megmondani, hogy vajjon csak az utolsó sarjadékai-e egy régi törzsnek, avagy bennük kell látnunk az őseit több rákcsoportnak? Azonban bizonyos jelek a mellett látszanak szólani, hogy a Malacostracák azokban a régi korszakokban, amelyekből nem ismeretesek, valóban nem is éltek még, hanem csak későbben alakultak ki az Entomostracákból. Mert bármilyen hiányos is a maradványaik sorozata, a régebbi rétegekből mégis ismeretesek őket összekötő alakok, így nevezetesen a felső karbonból. Így tehát az Entomostracák az idősebb, a Malacostracák pedig a fiatalabb rákoknak látszanak, mint ahogyan az előbbieket már régóta megszoktuk „alacsonyabbrendű”, az utóbbiakat pedig „magasabbrendű” rákoknak tekinteni és nevezni.
A Malacostracák csoportján belül a tízlábúak nyilvánvalóan a hasadtlábúakból (Schizopoda) származtak, hiszen fejlődésükben átmennek a „mysis-stádiumon”. A tízlábúak között viszont a hosszúfarkúak minden látszat szerint idősebbek a rövidfarkúaknál vagy tarisznyarákoknál, mert ez utóbbiak csak a felső júra óta ismeretesek és az is lehetséges, hogy a tarisznyarákok a hosszúfarkúak különböző csoportjaiból fejlődtek ki.
Ennyit az egyes csoportok származásáról. Természetesen még homályosabb az egész osztály eredete. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a rákok nem valamely más ízeltlábú csoportból származnak, hanem azoktól mindjárt a törzs gyökerénél ágaztak el. Őseik minden bizonnyal közelebb állottak a gyűrűs férgekhez, mint bármely más állatcsoporthoz, mert megegyeznek azokkal szervezetük szelvényes voltában, legfontosabb szerveik elhelyezkedése tekintetében, az idegrendszer „kötélhágcsószerű” szerkezetében. Arra is lehet gondolni, hogy a rákok őstörténetének a tengerben kellett lejátszódnia, ahol a legtöbben az élet bölcsőjét is keresik, ahol férgek őshazájának is kellett lennie, és ahol a rákfajok és a különböző rákalakok száma ma is a legnagyobb. Éppen ilyen bizonyos az is, hogy a szárazföldi tarisznyarákok és ászkák, vagy a folyami rák és az édesvizi garnélák ősei is már ugyanilyen alakban tengeri állatok voltak és csak másodlagosan alakultak szárazföldi, ill. belvizi lényekké. Ezzel azonban még nincsen eldöntve az a kérdés, hogy a legtávolabbi ősidőkben hol is éltek a legősibb rákok? És itt emlékeztetnünk kell Simroth érdekes föltevésére, mely szerint a rákok legrégibb ősei szárazföldi állatok voltak, mert annak nyoma még ma is meglátszik a szervezetükön, meglátszik egyrészt lábaik alkatán és testük egész szabásán, és különösen chitinpáncélukon, amely valamikor a szárazság ellen védelmezte őket; és e mellett a föltevés mellett szólna az is, hogy a rovarokhoz hasonlatosan összes izmaik harántcsíkosak, viszont lárvaállapotuk egyetlen stádiumában sincsenek csillóik, amelyek pedig valamennyi valódi viziállaton megtalálhatók.
