ELSŐ ALREND: Valódi evezőlábú rákok (Eucopepoda)
ELSŐ ALREND: Valódi evezőlábú rákok (Eucopepoda)
Az evezőlábú rákok túlnyomó nagy többsége alkotja az Eucopepodák alrendjét. Fajaik jórésze szabadon élő, de vannak köztük szép számmal élősködők is.
A szabadon élőket néha vízibolháknak szokták nevezni. Közülük a Cyclopidák családja a legismertebb; fajaiknak ismertetőjele, hogy hátulsó csápjaik az elülsőkhöz hasonlatosan egyágúak, utolsó lábpárjuk csenevész, a nőstény potroha végén mindkétoldalt egy-egy petezacskót hord. Legnagyobb részük az édesvizek lakója. A nálunk előforduló egyetlen nemzetséget, a Cyclops O. F. Müll.-t számos faj képviseli, a legközönségesebb közülük a Cyclops albidus Jur., amely jóformán egyetlen tóból sem hiányzik s a nyilt tükörnek állandó lakója; meglehetősen gyakori a C. vernalis Fisch. és a C. strenuus Fisch. is, továbbá a C. leuckarti Cls. és a C. serrulatus Fisch.
A nyilt vizek lakói a Centropagidae család összes képviselői. Jellemzik őket hosszú elülső csápjaik, amelyek közül a hímen csak az egyik alakult át fogószervvé; a nősténynek csak egy petezacskója van. A családot az édes vizekben az Eurytemora Giesbr. és a Diaptomus Westwood-nemek képviselik. „Egyik legközönségesebb faj, írja Daday, az édesvizek állatvilágának nagyérdemű kutatója, a Diaptomus gracilis Sars, amelyet csaknem valamennyi nagyobb tavunk nyilt tükrének víztömegében megtalálhatunk s egyes, sőt mondhatni a legtöbb esetben annyira elszaporodik, hogy az itt élő állatfajoknak a felét is kiteheti. Maga és fajrokonai is mindannyian kitünő úszók. Leggyakrabban hasoldalukkal fölfelé úsznak és nemcsak evezőcsápjaikat és lábaikat veszik igénybe a helyváltoztatásnál, hanem szájszerveiket is.” Nevezetes faja a nemnek még a mi szempontunkból a Diaptomus salinus Daday, mely a tordai, vizaknai és szamosfalvi sós tavakban él s ott néha olyan tömegekben jelentkezik, hogy a víz paprikavörös lesz tőle; előfordul egyébként a külföld számos sósvízű tavában is, Oroszországtól Algírig és Egyiptomig; az alföldi szikes tavak gyakori állata a D. spinosus Daday.
A harmadik édesvizi családot a hengerestestű Harpacticidák alkotják; ezeknek egy vagy két petezacskójuk van. Valódi fenéklakó állatok, a nyilt vizekben sohasem találhatók, hanem főképpen tavasszal hóolvadás után lelhetők s kicsiny és nagyon kicsiny vizekben a vízi növények, moha és moszatok között gyakran valósággal hemzsegnek, s egyesek, mint pl. a Canthocamptus staphylinus Jur. nagyon gyakran szem elé kerülő fajok. Ez életmóddal kapcsolatban a Harpacticidák és egyes Cyclops-félék szintén megszerezték, miként a kerekesférgek, azt a képességet, hogy vizük beszáradása alkalmával tokot választanak ki a testük körül és annak belsejébe húzódva menekszenek meg a biztos pusztulástól. Bőrükben erre a célra számos mirigy alakult ki, melyeknek a váladéka csakhamar megkeményedik és ezzel szolgáltatja a védőburkot. Egyes fajok szintén hoznak létre ilyen „cystákat” nyáron, de azoknak a célja kissé más. Az ilyen állatok, mint pl. a Canthocamptus microstaphylinus Wolf, hidegkedvelő fajok s ezekben a víz fenekére lehulló „cystákban” a rájuk kedvezőtlen nyári meleg időszakon esnek át.
De nemcsak a földfölötti, hanem a földalatti vizekben is élnek Copepodák. Így bennünket közelről érdekel, hogy Chappuis kutatásai értelmében a fajok egész sora, köztük számos, máshonnan eddig nem ismert faj él azokban a vizekben, melyek a kolozsvári vízvezetéket táplálják. Ezek a vizek valóságos földalatti hálózatot alkotnak a vízvezeték gyüjtőterületén, s eléggé tágak arra, hogy bennük rákok élhessenek. Hasonlókép jelentős barlangi fauna lételét állapította meg Chappuis a bihari barlangokban is.
Az említett három családnak a tengerben is vannak képviselői. Itt a Harpacticidák az öblök és az árapály színtájának moszatvilágában, más családok meg a planktonban élnek és különösen a sarkköri tengerekben fajaik és egyéneik tömege is óriásira növekedhetik. A megnyúlttestű, karcsú, háromszemű Pontellidák, valamint a hasonlóan karcsú Calanidák majdnem valamennyien tengerlakók és a legkiválóbb úszók. Egyszer úszóantennáik egyszerre való hatalmas csapásai segítségével villámgyorsan szelik át a vizet, máskor meg egyhelyben pihennek, amire alkalmassá teszi őket testüknek a vízzel való egyensúlya, s ilyenkor csak felső állkapcsuk pillái mozognak, hogy összesodorják a táplálékul szolgáló legapróbb szervezeteket. Sok faj tökéletesen átlátszó, csak szemük ragyogó piros foltja villog elő, azonban az Északi- és a Földközi-tengerben honos Anomalocera patersoni Templ. gyönyörű kékszínű s piros és zöld foltokkal tarkázott. A nápolyi öbölben néha kék Pontellidák kisebb rajait lehet megfigyelni, valószínűleg azt az Anomalocera-fajt, amely olyan gyorsasággal rohan a felszín felé, hogy abból valósággal kiugrik, mire a raj szitáló eső módjára permetezik vissza a vízbe. Akár azt is fel lehet tenni, hogy az állatok valami hal vagy más üldöző elől menekülnek. A Calanus finmarchicus Gunn. rengeteg tömegekben jelenik meg és állítólag a legfontosabb tápláléka a grönlandi bálnának.
Ha az ember ezeket az állatokat planktonháló segítségével kifogja a vízből és az egész társaságot beleönti valami üvegbe, azok legnagyobb része az üvegnek a fénytől el-, illetőleg afelé fordult részében gyűlik össze, tehát a fény iránt érzékenyek, ahogy tudományos kifejezéssel mondani szoktuk: fototropikusak vagy fototaktikusak. De ugyanez a jelenség megfigyelhető más rákféléken, valamint a tenger és az édesvizek egyéb állatain is. Azonban nem mutatkozik akkor, ha csak egy rákot veszünk és azt a lehető legóvatosabban helyezzük el az akváriumban. Ebben az esetben a rák a fénnyel mitsem törődve uszkál a vízben s egyik pillanatban a fény felé úszik, a másikban meg eltávolodik tőle, ami azt bizonyítja, hogy ezek az állatok a szabadban sem a fény szerint igazodnak szabályszerűen, hanem csak ha zavarják őket, amikor is a fény felé és ezzel a távolba menekülnek.
Vízibolha (Daphnia longispina Leyd.) ephippiuma.
Vízibolha (Daphne longispina O. F. Müll.).
A vízibolhák parányi vízi szervezetekből táplálkoznak, de Lampert szerint táplálékuk fenyvek virágpora is, melyet a szél, mint valami világos szőnyeget terít rá a csillogó víztükörre. Dahl Knut pisztrángok gyomortartalmának a megvizsgálása során a maga és az egész tudós világ nagy csodálkozására azt a tényt állapította meg, hogy a megevett Cyclopsok és egyes rovarlárvák is, még a hal megölése után 12 órával is életben, sőt látszólag teljesen sértetlenek voltak.
A Parasita néven összefoglalt élősködő alakok egyik pár csápja, valamint egy vagy egynéhány pár állkapocslába kapaszkodószervvé lett, míg a szúrószervekként szereplő állkapocs egy szívásra való csőben helyezkedik el. Táplálékukat valamennyien más állatokból, különösen halakból veszik. Az élősködés fokának megfelelően, szervezetük nagyon különböző fokban módosult, egyesek még szabadon mozognak, ezek tehát gazdájukat tetszésük szerint elhagyhatják, mások ellenben ülő életmódot folytató szervezetekké lettek, melyek testük elülső részét belemélyesztik a gazdaállat húsába, úgyhogy abba befúrt fejüket sértetlenül csak úgy lehet megkapni, hogy az ember a gazdaállat testének egy darabjával együtt kivágja. Abban a mértékben, ahogy az állat elveszíti szabad mozgását, fokozatosan elveszíti testének a tagoltságát is, legalább is a nőstények. Végtagjaik fokozatosan elcsenevészednek és végül egészen el is tűnnek. A test puhává lesz és a férgekéhez hasonlatosan megnyúlik, sőt mindenféle, csomós, ágas vagy lemezes kinövéssel díszített vagy elcsúfított kalandos alakot vesz föl. Sok fajnak a hímje bár nem korcsosul el ilyen idomtalan tömeggé, azonban rút életpárjához képest valóságos törpe és arra kapaszkodva egész életén át vele cipelteti magát.
E rákok egyike, a zafírrák (Sapphirina ovatolanceolata Dana) mindenképpen megérdemli, hogy kiragadjuk ebből a társaságból és különös figyelmet szenteljünk neki. Teste lapított tojásdadalakú, s mintegy 3 1/3 mm hosszú. „Ha a nyugodt tengeren a csónakból a mélybe tekintünk – írja Gegenbaur – nem ritkán olyan képet láthatunk, mely ha nagyszerűségre nem is mérkőzhetik a tenger igen sok jelenségével, de bizonyára csak kevés szebb és kedvesebb van nála. Számtalan fényszikra villan meg, látszólag könnyen elérhető távolságban, de a valóságban gyakran még fonalnyi távolságban a víz tükre alatt. Hol itt, hol ott, majd mélyebben, majd magasabban, rövid, de gyors szökkenésekkel mozog minden egyes szikra s cikázik hol zafirkék, hol aranyzöld, hol ismét bíbor fénye, s ezt a változatos játékot még szebbé teszi a fény változó erőssége. Tengervillogás fényes nappal! Minden mozdulat más és más képet tár elénk, minden evezőcsapás új csapat fölé viszi a csónakot, míg valami szélroham föl nem borzolja a tenger tükrét, hab nem tornyosul fel és az egész látvány a mélybe nem süllyed.”
Csak a hím zafirrák csillog, és pedig, mint Gegenbaurtól tudjuk, a bőrpáncélt elválasztó sejtréteg az oka a színjátéknak. A jelentéktelen nőstény, a szaporodási időszakot kivéve, szalpákban tanyázik. Mikroszkóppal az egész varázsos színjáték nagyon jól megfigyelhető, s akkor látható, hogy minden egyes sejtje szomszédjaitól függetlenül sugározza ki a fényt. „Így jelenik meg sárga szín piros, piros kék között. De a jelenség átterjedhet a szomszédos sejtekre is; például a kék a sejt szélétől átterjed a két szomszédos sejtre, amely az imént még piros volt s ilymódon egy-egy szín nagy darabra kiterjed. Néha hirtelenül világos folt jelenik meg a sejtben, egyszer kisebb, máskor nagyobb, egyszer a szélén, máskor a közepén, míg a többi része teljes színpompában ragyog. Ha az áteső fényt most ráesővé változtatjuk, akkor a folt teljes ércfényben ragyog, míg a többi részek, melyek előtte és mögötte színesek voltak, sötétek lesznek. Az időközök, ameddig ezek a jelenségek tartanak, különböző hosszúak; néha háromszor is változik a szín egyetlen másodpercen belül, máskor meg egy-egy szín több másodpercig tart. Az állat halálával, amikor a világítósejtek szemcsés tartalma a sejt közepe felé torlódik össze, az egész ragyogás kialszik.” A megfigyelések azt tanusítják, hogy nem önvilágításról van szó, hanem a tüneményt a fénysugaraknak az említett szemcsés anyagról való visszaverődése okozza. De azért Gegenbaur nem akarja állítani, hogy a zafírrák nem tartozik egyszersmind az éjjel világító állatokhoz, amelyek közé Thompson és Ehrenberg számítja.
Vannak olyan élősködők is, melyek csak fiatal korukban ilyenek, ellenben meglett korukban szabadon élnek, mint a tengeri Monstrillidák. Rendesen azonban fordítva van a dolog, tudniillik úgy, hogy az élősdiek fiatal korukban szabadon élő lények. Ilyenek például az Ergasilidák, melyek közül az Ergasilus gasterostei Kr. a tüskés pikó, az E. sieboldi Nordm. pedig a csuka kopoltyúin élősködik és azok elhullását okozhatja. A Caligidae-családba azok az élősdiek tartoznak, melyek bár szabadon élnek, azonban karmaik, s kapaszkodó- és szívószerveik ezek között a legjobban fejlettek. Ezek különböző tengeri halak bőrén, úszóin és különösen a kopoltyúin szeretnek tartózkodni; a Caligus lacustris Stp. et Ltk. a sügér, a csuka és a pirosszemű kele kopoltyúin élősködik. Egy másik, a Dichelestidae-családba tartozik a Lernanthropus gisleri Bened. és a L. krögeri Bened. ezek elülső potrohlábai majdnem egészen elcsenevészedtek, a hátulsók pedig nagy lemezekké alakultak át. A család fajai majdnem kizárólag tengeri halakon élősködnek, édesvizi faj csak kettő van közöttük, t. i. a Dichelestium sturionis Herm. és a Lamproglena pulchella Nordm.; az előbbi a tok, az utóbbi pedig az ónos jász kopoltyúin élősködik. Hasonlóképpen halak élősdiei a Penella-fajok, pl. a tengeri ördöghalon élő Penella sagitta L. és más, megnyúlttestű és inkább férgekhez hasonló fajok, mint pl. a Lernaeidák, melyeknek teste elül valami ágasbogas képződményben nyúlik meg s annál fogva kapaszkodnak bele gazdájuk testébe. A Lernaeocera esocina Burm. és cyprinacea L. néha tömegesen jelenve meg, rengeteg édesvizi hal pusztulásának az okozói. E fajoknak a nőstényei legalább a párosodás idejéig szabadon mozgó állatok, hímjeik pedig a Cyclopsokhoz hasonlók, de már a Lernaeopodidáknak úszólábaik egyáltalában nincsenek, potrohukból sem látszik már semmi sem, a formátlan nőstények állandóan helyhez kötött lények, a hímek meg rajtuk telepszenek meg. A nőstények a gazdaállat testén óriási karmokkal, az átalakult külső állkapocslábakkal kapaszkodnak meg, sőt a jobb- és baloldali karmok vége össze is nőhet és széjjel nem választható kapaszkodószervet alkot. Ilyen alakok is élnek a tengerben és az édesvízben egyaránt. Más állatokon, mint halakon, csak nagyon kevés él közülük, de ilyenek is akadnak, mint pl. a rákokon és férgeken élősködő Herpyllobiidae, melyek a Sacculinához hasonlatosan, szintén gyökérszerű szívónyujtványokkal kapaszkodnak meg gazdájukon.
