ELSŐ ALREND: Héjatlan levéllábú rákok (Phyllopoda anostraca)
ELSŐ ALREND: Héjatlan levéllábú rákok (Phyllopoda anostraca)
Testük megnyúlt, puha, héjnélküli, csupán hajlékony takaró van rajta, fejre, törzsre és potrohra tagolódott, csaknem valamennyi szelvénye önálló. A törzs 11, 17 vagy 19, lábpárt viselő szelvényből, a potroh 8 vagy 9 szelvényből áll; a lábak alak és szerkezet tekintetében majdnem azonosak egymással. Az alrend fajai az egész földön el vannak terjedve, még pedig túlnyomóan ideiglenes édesvízű, ritkábban állandó, konyhasósvízű medencékben.
A Branchipodidae-család tagjainak a teste hosszant megnyúlt, rajta fejet két nagy nyeles szemmel és a kis naupliusszemmel a homlokon, továbbá tizenegy pár végtaggal bíró tort és hosszú, végtagnélküli potrohot lehet megkülönböztetni; ez az utóbbi hátrafelé lassanként megvékonyodik és két erősen sörtés fonalban, az ú. n. furcában vagy farkvillában végződik. Az első csápok kicsinyek és fonalalakúak, a hátulsó pár ellenben meglehetősen tekintélyes, különösen a hímeké, melyekéi nagy, erős fogókká formálódtak és arra valók, hogy a nőstényt azzal tartsák fogva a párzás alkalmával. Tulajdonképpeni párzószerveik a potroh alapján találhatók s két erős horogból állanak, míg a nőstény testének megfelelő helyén fajok szerint nagyon változó alakú táska van, a peték lerakatásuk előtt abba jutnak be és kialakulásuk első mozzanatai is abban folynak le.
A Branchipus-félék kitünő úszók; gyorsan és biztosan eveznek a vízben, hátukkal lefelé fordulva; számos fajuk az egész földön el van terjedve. Hazánkból eléggé szépszámú képviselőjük ismeretes, azt azonban igazán nem lehet állítani, hogy valami sok helyről megkerültek, de mindenesetre gyakoribbak, mint az eléggé gyér adatokból következtetni lehetne. Az adatok hiányosságát bizonyára életmódjuknak a sajátossága okozza, amelyről már szó volt, hogy t. i. főképpen a nagyon időszakos pocsolyákban élnek, ami természetesen nagyon megnehezíti, vagy legalább is körülményessé, illetve nagyon a szerencsétől függővé teszi itt vagy ott való előfordulásuk megállapítását. Egyik leggyakoribb fajuk mindenesetre a Branchipus stagnalis L. (más nevén: schaefferi Fischer). Ez a faj közönségesen mintegy 12 mm hosszú és kb. a legkisebb nálunk előforduló Branchipodida, viszont a legnagyobb a Branchinecta ferox M.-E.; ez néha valósággal óriásra nőhet meg, pl. ifj. Entz Géza egy biharmegyei, szerepi példányát ismertette meg, amely nem kevesebb, mint 70 mm hosszú volt. Másik gyakoribb fajuk a Streptocephalus torvicornis Waga; ezt Abonyi gyakorinak találta Kővágóörs közelében, Dudich pedig Nagysalló mellett találta óriási tömegben, és pedig – és ez jellemző ez állatok előfordulásának a körülményeire – nedves területen barázdákban. A nagysallói példányok egy része oly nagy volt, mint e faj példányai rendesen lenni szoktak, t. i. a hímek 18–27, a nőstények pedig 17.5-29 mm hosszúak, de akadtak ezek között is óriások, 38 mm-es hím és 43 mm-es nőstény példány. Nagyon érdekes, hogy mindkét faj példányain, nevezetesen lábaik sertéin rengeteg sok alga telepedhetik meg. Hankó már 20 esztendővel ezelőtt megismertette, hogy az általa Poprádon gyüjtött több száz Branchipus stagnalis nagyobb részének a lábait ellepték zöld algák, valamint megtelepedtek azok a Branchipusokkal együtt gyűjtött Triops cancriformis példányain is, pár évvel ezelőtt pedig Abonyi adott róla hírt, hogy az általa Kővágóörs mellett gyüjtött Phyllopodák, elsősorban a Branchipus stagnalis, a Streptocephalus torvicornis és a Triops cancriformis el voltak lepve zöld moszatokkal. A moszatokat Filarszky vizsgálta meg mindkét esetben és kimutatta, hogy a poprádi és balatonmelléki állatokon ugyanazok az algák fészkelték meg magukat, és pedig két olyan faj, melyek a tudományra újaknak bizonyultak. Filarszky a két fajt Characium setosum, ill. Characium saccatum néven ismertette meg. De élnek Branchipus-félék állandó vizekben is, mint pl. a Chirocephalus stagnalis Shaw (régi nevén Branchipus diaphanus Prev.), melyet Daday, s később Szilády a Retyezát magashegyi tavaiban talált meg; előfordulnak ezek itten is az ideiglenes pocsolyákban is, és pedig Szilády azt a különösséget állapította meg, hogy az ilyenekben mindig sok és nagy (16–20 mm) példány élt, ellenben a nagy tavakban mindig csak kevés, egyenként uszkáló, s a mellett nagyon apró egyedek (5–10 mm) voltak találhatók. A Retyezáton az állat nagyon tekintélyes magasságban él, hiszen az említett szerzők itt 1850–2100 m magasságban gyüjtötték őket. Mint hazánk speciális faját, meg kell említenünk a Chirocephalopsis hankói Dud.-ot, melyet Dudich Nagysalló környékén fedezett föl.
Branchipus stagnalis L.
A legnevezetesebb levéllábú rákok egyike mindenesetre az Artemia salina Leach, sóféreg, ahogyan magyarul hívják már Grossinger óta. A kicsiny, csak pár mm-es állat hasonlít a megelőző fajokhoz, de eltér tőlük abban, hogy homloknyujtványa nincsen, villafüggeléke pedig nagyon rövid. Ez az állat mesterségesen készített sópárlókban (szalinákban), valamint a belföldnek tengertől távol eső sós tavaiban és pocsolyáiban él. Nálunk Erdélyből a széki, a tordai és vizaknai sós tavakból ismeretes, Németországban a greifswaldi sópárlókban él, de ismeretes egész Európa, Kis-Ázsia és Egyiptom sós belvizeiből is.
Az Artemis salina egyike azoknak a fajoknak, melyeknek parthenogenetikus, vagyis hím által meg nem termékenyített petékből való fejlődését biztosan megfigyelték. Már Vogt Károly és Siebold nagy csodálkozással állapította meg, hogy a sóstavakban gyakran csak nőstény példányokat lehet találni. Siebold későbben a Trieszt melletti szalinákból szerzett példányokat és azok petéit, s azokat hónapokon át tenyésztve, csakis nőstény példányokat kapott belőlük. Ez alkalommal bőséges alkalma volt az állat életmódjának a megfigyelésére is, s idevágó adatait annál szívesebben közöljük, mert éles fényt vetnek a többi levéllábú rák életmódjára is. Siebold a következőket írja:
„Śgy véltem, hogy eleség szerzésével Artemia-kolóniám számára nem sokat kell törődnöm, mert megfigyeltem, hogy az általam nevelt állatok bélcsatornája mindig tele volt a szájnyílástól a végbélnyílásig meg nem szakított fonalat alkotó iszaprészecskékkel. Nagyon gyakran lehet látni, amint a sóférgek azzal foglalkoznak nagy kitartással, hogy iszapot szedjenek magukba, miközben szorosan a víz feneke fölött úszkálnak, hátukkal érintve a laza iszapot és soha nem nyugvó evezőlábacskáik gyors, szabályszerű mozgatásával felkavarva azt. A fölkavart iszap éppen a szájuk előtt siklik el és a has középvonala mentén elülről hátra mozog tovább. Miként a többi kopoltyúlábúak, akként bizonyára az Artemiák is tetszésük szerint megragadhatnak és lenyelhetnek ebből az iszapból bizonyos alkotórészeket. Nagyon gyakran megfigyeltem, hogy az állatok e foglalkozásuk közben hosszabb ideig időztek a fenék egyik-másik pontján, s azután egész testüket függélyesen felegyenesítették. Ebben a helyzetben is, mintegy a fejük tetején állva, szakadatlanul tovább mozgatták evezőlábaikat, amivel szintén a szájuk előtt hajtották el a felkavart iszapot s lassanként valóságos gödröt ástak, amelybe egyre mélyebben fúrták be a fejüket. Némelyik, amint az iszapos fenéken úszkált, hirtelenül megfordult hossztengelye körül, úgyhogy hasfelületével érintette a talajt. Ebben a helyzetben azután hosszabb ideig maradt egy és ugyanazon helyen, vagy pedig barázdákat szántva az iszapban, lassan tovacsúszott. Bizonyos, hogy e viselkedésük közben, mikor is szakadatlanul mozgatták lábaikat, eleséget vettek fel és nyeltek le.
„Valószínűleg mikor jóllakottaknak érzik magukat, az élénk állatocskák meglehetősen gyorsan úszkálnak ide-oda víztartójukban, gyakran, úgylátszik csupán pajkosságból, bukfencet vetnek, néha egymásnak mennek, mintha ingerkednének s azután villámgyorsan elválnak. Valószínű, hogy szakadatlan úszkálásuk közben egyetlen alkalmat sem szalasztanak el, hogy a vizükben lévő és szájuk elé kerülő tápanyagokat megragadják és lenyeljék; a szakadatlan iszapevés mindenesetre létfeltétel rájuk nézve, mert hiszen abban bizonyára csak kevés olyan alkotórész van, melyet meg is tudnak emészteni. Már az a roppant ürüléktömeg is beszédes tanuja ez állatok roppant falánkságának, melyet a tartály fenekére hullatnak... Sikerült nekem azoknak az Artemia-embrióknak a felnevelése is az ivarérettségig, melyek oly nagy számmal voltak a Triesztből küldött anyagban. Mindig csak egyes példányok pusztultak el a tenyésztésre szolgáló különböző edényekben.”
Schmankewitsch orosz búvár 1874-ben érdekes tanulmányt bocsátott közre az odesszai sóstavakban élő Artemia salináról. Egy gátszakadás alkalmával nagyon sok sóféreg sodródott a kujalniki limán (sós tengerparti pocsolya) lerakódott sóval teli részébe, s miközben a gát helyreállítása után a sós víz elpárolgás következtében még jobban koncentrálódott, az Artemia salina fokozatosan, nemzedékről-nemzedékre átalakult a töményebb sós vizekből ismert Artemia milhauseni Fischerré, annak jellemző rövid, egyszerű farokfüggelékével. Schmankewitsch ezt az átalakulást mesterségesen is elő tudta idézni azáltal, hogy az állatok vizét fokozatosan egyre töményebbé tette, viszont sikerült neki megfordítva az Artemia milhausenit Artemia salinává átalakítani olyanképpen, hogy a vizet fokozatosan kevésbbé töménnyé tette. Az utóbbinak egyre hígabb sósvízben való mesterséges tenyésztése során szerzőnk olyan alakot vélt kapni, melynek bélyegei azonosak voltak a Branchipus stagnalis bélyegeivel, e szerint tehát egyik faj másik, sőt más nemzetségbe tartozó fajjá alakult volna át, vagyis megtörtént volna az, aminek demonstrálását a leszármazási elméletben kétkedők állandóan követelik a kutatóktól. Azonban, miként Samter és Heymons kimutatta, Schmankewitsch ezen a ponton már határozottan nagyon messze ment állításaiban, mert az Artemia Leach és Branchipus Schäff.-nemzetségek bizony nem mennek át egymásba. Ellenben egész kétségtelen, hogy az A. salina alakja a sós víz töménységének a megváltozásával tetemesen átalakul. A sótartalom növekedésével az olyan alakjai jelennek meg, melyeket arietina Fisch., milhauseni Fisch. és köppeniana Fisch. nevekkel jelöl a tudomány, s amelyek közvetítésével az Artemia lépésről-lépésre távolodik a Branchipustól, viszont megfordítva egyre gyengébb sós vízben tenyésztve legalább közeledik az édesvízben élő Branchipushoz. Ez esetben tehát olyan kapcsolat állapítható meg, mint amilyen van például a foltos és alpesi szalamandra között; ezek esetében az egyiket olyan körülmények közé hozva, amilyenek közt a másik él, ha nem is lehet átalakítani őket a másik fajjá, de legalább tetemesen közelebb lehet hozni őket egymáshoz. Vaksággal kellene megverve lennie az embernek, ha ezeket nem fogadná el a fajok átalakulása, a leszármazási elmélet e sarokkövét alkotó tény teljesértékű bizonyítékának. Egyébként pedig meg kell említenünk, hogy nálunk id. Entz Géza már 1886-ban megállapította, hogy az erdélyi sós vizekben a sóféregnek két alakja él, megfelelően a sótartalom alacsonyabb vagy magasabb fokának. Az egyik alak eltörpülését a másikkal szemben a sótartalom nagyobb fokának tulajdonítja ő is.
Hogy a sóféreg a sótartalom olyan nagy különbözőségeit egyáltalában elbírja, megérthető abból, hogy vizeinek sótartalma a változó körülményekkel együtt nagyon megváltozhatik, a vizek beszáradással töményebbekké válnak, ellenben például esőzések erősen felhigíthatják őket. Hasonló körülmények teszik érthetővé azt is, hogy petéi 0 fok, meg 30 fok mellett is fejlődésnek indulhatnak; kifejlődésükre az utóbbi esetben mindössze 24 órára van szükség, de már közepes hőmérséklet mellett is több hétre.
